Alapnézetek a ló idomításáról

Általános az a nézet, hogy az idomításról való felfogások az évszázadok folyamán és országonként is egymástól erősen eltérnek. Általában a "klasszikus lovaglás művészet"-éről és ma azonkívül "germán és román" iskoláról is beszélnek.

A klasszikus lovaglás művészete nem egyes tanokból áll, mint ahogy a barokk vagy a renaissance-stílus sem merül ki egyes díszletekben vagy bizonyos vonalakban, hanem egy teljes művet alkot, amely a lovaglás céljait és útjait magába foglalja és áthatja. Klasszikus lovagló művészetnek azt az idomító módszert nevezhetjük, amely természetese úton a ló pszihéjének tekintetbe vételével a lovas és ló között való teljes összhang megteremtésére törekszik.

Minden természetellenes és mesterkélt, minden a ló természetének meg nem felelő járómód téves utakra vezet.

A germán és a román iskola ugyanezt a felfogást vallja, mindkét módszer igen közel áll egymáshoz. A különbségek megfelelnek a népek különféle vérmérsékletének és faji jellegének. A német alaposabb és akadémikusabb, a francia könnyebb és elegánsabb.

Az angoloknak nincs külön idomító módszerük, ők saját lovaiknak jó vérmérsékletét használják ki a lovaglásuknál.

Az olaszok az iskolai idomításra egyáltalán nem fektetnek súlyt, hanem az ugratásra és a különféle akadályok áthaladására való kiképzésben vélik lovaikat végcéljukra, a terepen való biztos és engedelmes menésre, legjobban előkészíteni.

Nézeteltérések mindenhol akadnak. Szakértők a jogászok és orvosok között is csak ritkán tudnak teljesen egyetérteni. Hogyan volna ez a lovaglásnál lehetséges, ahol nem változatlan egységekről, vagy számokról van szó - mint a matematikában - hanem érzésekről, vérmérsékletről és hajlamról a lovasnál, lónál és oktatónál egyaránt. Itt tehát egyénenként és egyedenként teljesen változó tényezők mérvadók. Megnehezíti az egyetértést sokszor az a körülmény is, hogy a vitázók még a kiindulás álláspontjában sem tudnak megegyezni és hogy fogalmakat, szakkifejezéseket és jelszavakat használnak, amelyeknek ugyan megvan az értelmük, de különféleképpen magyarázhatók. És mégis már Xenophon óta - akitől a legrégebben ismert lovagló utasítás származik - egységes felfogás uralkodik abban, hogy a gyakorlati idomításnak mindig ama célhoz kell igazodnia, amelyet el akarunk vele érni. Itt még tekintetbe kell venni a rendelkezésre álló időt, a lóanyagot, valamint a kiképzésre használt lovasok különféle tudását, hajlamát és vérmérsékletét.

AZ IDOMITÁS MENETE

Minden rendszeres idomításnál a kiképzésnek három időszakát különböztetjük meg:
Első időszak: A még teljesen nyers lónak a lovas súlyának hordozásához való szoktatása.
Második időszak: A lovat a segítségek megértésére és feltétlen elfogadására tanítjuk.
Harmadik időszak: A segítséget már elfogadó lónál az engedelmességet fokozzuk és tökéletesítjük: ide tartozik még a ló edzése is.
I. Az idomítás első részét minden lónak, amelyet valamiképpen mint hátasló akarunk használni, el kell végeznie.
II. A második időszakon szintén minden lónak át kellene esnie. Először a lovat a segítségek iránt bizalmassá kell tenni, mielőtt ezekkel szemben engedelmességet követelhetünk tőle. Ha a ló a segítségeket készséggel elfogadja, akkor minden használatra jól előkészítettük. Sajnos, ezen elv ellen hozzáértés hiányában sok lovas gyakran vét.
III. A harmadik időszak a tulajdonképpeni idomításból áll: ha a lovat más célra akarjuk használni, akkor helyette a megfelelő speciális kiképzés veszi kezdetét. A második időszak befejezésével tehát az utak különválnak.

AZ IDOMITÁS ELSŐ IDŐSZAKA
A NYERS LÓNAK A LOVAS SÚLYA ALÁ VALÓ SZOKTATÁSA

Olyan ló, amelyen még sohasem ült lovas, a hátára helyezett súlyt természetesen mint kisebb, vagy nagyobb zavart okozó kellemetlenséget érzi. Természetes félénksége folytán azonkívül félni is fog, mégpedig annál jobban, minél elővigyázatlanabbul viselkedik rajta a lovas.
Már a nyereg első felfektetésénél a lovat hanggal és simogatással kell megnyugtatnunk. Minden elővigyázatlanság ebben az időszakban, minden elkövetett hiba a ló rendkívüli emlékezőtehetsége és félénksége következtében nagyon megbosszulhatja magát.
A nyergelésnek és kantározásnak ezért leginkább a ló megszokott helyén, tehát állásában, vagy bokszában kell történni. Legjobb, ha ezt a lovas maga végzi el, addig pedig a ló ápolója a nyakát simogatja és veregeti.

Gyakran ajánlatos a lovat eleinte futószáron lejártatni különösen ha a nyergelés után hátában feszültséget mutat, ami az istállóból való kivezetésnél visszatartó, félénk és merev lépésekben nyilvánul meg: ilyen esetekben helytelen lenne a lóra azonnal felülni. De később is, ha ilyen feszültség a felülés után mutatkozik, tanácsos ezt a ló előzetes futószárazásával kiküszöbölni. Minél óvatosabban és lassabban járunk tehát el kezdetben, annál gyorsabban és simábban haladunk előre s annál inkább kerüljük el az esetleges visszaesést.

Fiatal lónál legyünk később is óvatosak a felülésnél és inkább segítessünk a ló ápolójával, vagy más emberrel. Ezt oktassuk ki, hogy lovat közben nyakán nyugodt kézmozdulatokkal simogassa, hogy szóljon hozzá megnyugtatóan, felülés után pedig azonnal vezesse előre. Hirtelen mozdulatokat kerülni kell, mert azoktól a ló megijed.

Nyugodt vérmérsékletű lovak gyorsan bizalmasak lesznek a kellő ügyességgel bíró lovas iránt és nemsokára visszanyerik az eleinte a szokatlan megterhelés következtében elvesztett egyensúlyt. Minden csak azon múlik, hogy a lovas nyugodtan és elengedetten üljön, minden befolyástól tartózkodjék és a lovat a lovaglópálca segítségével nyugodt előremenésben megtartsa. Igy az összes feszültségek, melyek vagy az egyensúly veszélyeztetéséből, vagy félelemből a ló izomzatában és mozgás-gépezetében keletkeznek, legjobban kiküszöbölhetők.

Előnyös és a fiatal lóra nagyon megnyugtatóan hat, ha vele egy idősebb vezető ló mellett lovagolunk.
Az első kísérleteknél induljunk lehetőleg azonnal el a lóval, mert ez az állóhelyben való megterhelést legkellemetlenebbnek érzi, továbbá mert az összes feszültségek is legkönnyebben oldódnak fel előremenet közben.

Mihelyt a ló a lovas súlyát megszokta, természetes járását ismét visszanyeri, amely eleinte a lovas alatt többnyire bizonytalan, rövidebb és feszes volt.
Tehát nyugodt, egyforma és tért nyerő lépések jelzik, hogy az első célt elértük. Ebben az időben óvakodjunk attól is, hogy a fiatal lovat túlságosan hosszantartó ügetéssel vagy egyáltalában túl hosszú ideig tartó munkával túlságosan meg ne erőltessük, mert a ló - ha esetleg fájdalmat érez - nyugtalan lesz.

Ebben az időszakban a nyugodt szeretetteljes bánásmód, a ló nyakának simogatása és megveregetése vagy becéző szólítgatása stb. sokkal többet érnek, mint bármilyen más segítség. A legjobb hatást pedig a lovas nyugodt, simulékony ülése gyakorolja. Helytelen, ha a lovas abban a hitben, hogy ezzel a ló hátulját tehermentesíti, annyira előrehajlik, hogy ezzel egyszersmind ülepének biztos támaszát is feladja. Ilyen ülésnél a lovas a ló esetleges, bár csekély, de hirtelen mozdulatánál könnyen elveszti egyensúlyát, előrebukik, ülése nyugtalan lesz és ezzel a lovat sokkal jobban zavarja, mintha simulékonyan meghúzott derékkal követné a ló mozgását: a lovas sohasem ülhet puhábban és kellemesebben a ló számára, mintha hozzásimulva ül rajta. Annak a lovasnak, aki hátradűlve mereven ránehezedik a nyeregre, még nincs meg az érzése derekának meghúzásához és a ló mozgásának követéséhez: ilyen lovas inkább tartózkodjon fiatal lovak belovagolásától.

AZ IDOMITÁS MÁSODIK IDŐSZAKA

Ebben az időszakban a lovat segítségekre engedelmessé kell tenni. Az ebben az időszakban elvégzett munka tovább folytatandó idomításra nézve oly fontos, másrészt feladatait sokszor oly helytelenül értelmezik, hogy ezzel itt bővebben kell foglalkozni és pedig a következő szempontok szerint.
I. Mit értünk azalatt, hogy a ló segítségekre engedelmes, illetve azokat elfogadja?
II. Milyen benyomást keltsen a segítségekre engedelmes ló?
III. Hogyan érjük el a lónál a segítségekre való engedelmességet?
IV. Minő hibák, kételyek és kérdések merülhetnek itt fel?
V. Képes-e a lovas önmaga ellenőrizni azt, hogy a lova a segítségre valóban engedelmes-e