Egész nap az a gondolat járt a fejemben, hogy miért kellett a szüleimmel élnem. Számomra az egész egy börtön volt. Folyton folyvást csak veszekedtek és sosem nyugodtak le. Apró – cseprő dolgokon is hajba tudtak kapni. Azonban… egy nap, teljesen megváltozott minden.

Reggel volt. Odébb löktem a takarót, majd ásítottam egyet. Felálltam, és kivánszorogtam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe, és hát... Már meg sem lepett a látvány. Fekete karikák voltak a szemem alatt. Úgy nézhettem ki, mint akinek bemostak. De hát, ez már megszokott nálam, ugyanis minden egyes éjszaka úgy fekszem le, hogy a szüleim ordítozására kell elaludnom. Megfogtam a korrektort és elegyengettem egy kicsit a bőröm színét. Fogmosás, egyebek. Ledübörögtem a lépcsőn, de…

- Jól van. Így lesz a legjobb Angel számára is. – hallottam anyu hangját.

- Ne, ne… a végén még kibukik. – válaszolta neki apu.

- Meg kell értenie, hogy mi már nem vagyunk egy család. Örökös vitatkozás az életünk. Jack, így lesz a lehető legjobb…

- Talán… de mi van akkor, ha ő ezt nem akarja?

- Hidd el, akarná. Milyen érzés lehet szerinted neki, hogy egész nap azt hallja, hogy mi egymást szidjuk? Hazajönne szegény az iskolából, és mit lát? A szülei már megint idegesek és ingerültek.

- Igazad van. – csuklik el a hangja.

- Napok óta sír! Amikor elalszik és bemegyek hozzá, mindig vizes a párnája.

- Hmm… - sóhajt egyet – Mikor mondjuk meg neki, hogy elválunk?

Elválnak? Most inkább örüljek vagy sírjak? A szüleim utálják egymást, és most végleg nem lesznek nekem? Hánynom kell tőlük…

- Most. – jöttem le a lépcsőről.

- Angel… te mit keresel itt? – ijedt meg apu.

- Mindent hallottam. Váljatok el! Engem már nem érdekel… sosem törődtetek velem és mindig is utáltatok! Depressziós és szomorú voltam egészen idáig! Adjatok árvaházba, vagy mit tudom én! Már… már… már egyszerűen nem érdekeltek…

- Angel, kérlek. Mi szeretünk téged… - nyugtatott anyu.

- Akkor miért tettétek tönkre az életem? – ordibáltam torkom szakadtából.

Hírtelen, még a levegő is megfagyott körülöttünk. Dühösen szuszogtam és már a sírás kerülgetett.

- Tudjátok mit? Felejtsétek el, amit mondtam és csináljatok, amit akartok… én lelépek. – indultam fel sziklaszilárdan.

- Hogy mi?! – lepődtek meg mindketten – Angel, várj!

- Hagyjatok békén! – szaporáztam meg a lépteimet.

Bevágtam az ajtót, elővettem a bőröndömet és belehajigáltam egy pár ruhát. Kimentem a szobából, és a bejárat felé igyekeztem.

- És mégis hová akarsz most menni? Nincs hol laknod! A nagyszüleid tavaly haltak meg és egyik rokonod sem lakik a városban! – vetett rám szúrós tekintetet anyu.

- Akárhová… bárhová, ahol Ti nem vagytok… - suttogtam.

- Angel… ezt ugye nem gondoltad komolyan?

- Dehogynem! Miért ne gondolnám… - fordultam el és kipillantottam az ajtón.

Elindultam. Becsuktam a kert kapuját és át akartam menni az úttesten. Anyu követett, egészen a kertig. Borzasztó érzés volt neki látni, ahogyan lánya elhagyja otthonát, mindenféle jóindulat nélkül. Lehajtotta fejét és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Egész pontosan, csak az orráig. Közben én mentem előre, semmivel sem törődve. Összerándult az arcom és ball kéz felé fordultam. Kitágult a pupillám és egy halk szó jött csak ki a torkomon.

- Segíts… - suttogtam lágyan.

- Angel! NEEEEEEEE! – futott anyu felém.

Ránéztem. Futott felém, hogy megmentsen. Most jött az a pillanat, amitől minden megváltozott. Anyu megfogta a vállam és teljes erejével ellökött magától. Elvágódtam az úton, majd hangosan felkiáltottam. Egy pár pillanatig szótlanul feküdtem, de utána ráeszméltem, hogy anyu mit tett értem. Nyöszörögve felkeltem, utána könnybe lábadtak a szemeim. Megláttam őt a földön sebesen. Remegni kezdett mindenem és sietve odakúsztam hozzá.

- Anyu! Anyu, nézz rám. Kelj fel! Gyerünk… anya kérlek, ne csináld ezt! – rángattam őt kétségbeesve, de meghallottam hogy nyöszörög – Hál’ Istennek! Hál’ istennek… - fakadtam sírva.

- Angel… - suttogja anyu.

- Igen? – nézek rá könnyes szemekkel.

- Sajnálom… - nyögte rekedtes hangján, és a szemét örökre lecsukta.

- Vége -