Egy boszorkány szerelme

A kezdetek

Az eső már harmadik napja esett. Átáztatta a földet. Néhány virág már kókadozott a kertben a sok víztől, szirmaik összetapadva, leveleiken csordogált az esővíz. Szürke, lehangoló, álmosító idő volt. Ross az ablaknál állt és nézte a bánatos időt, nézte a csüngő virágokat. Hirtelen valami borzongás futott végig a gerincén. Megijedt, mert annyira valóságosnak érezte, hogy még oda is kapott, de semmi.
- Á, csak ez a lehangoló idő teszi, hogy képzelődöm. – mondta félhangosan, hogy kicsit megnyugtassa magát is.
Eljött az ablaktól, leült a fotelbe. Az eső monoton zajára mintha el is szunyókált volna, mindenesetre a rátörő rossz érzéstől olyan hírtelen pattant fel, hogy nem is volt benne biztos, tényleg aludt-e. Most már a gyomrában is érezte a rémületet.
- Ne! Ne! – kiáltott fel, és ösztönösen maga elé kapta a kezét, pedig nem volt senki a szobában, aki bánthatta volna.
Nem értette az egészet. Biztosan egyedül van. Akkor meg mi jöhet, amitől ennyire megrémült? Igaz három éve, a felesége halála után, mikor megnézte a házat, mindenki mondta, hogy ez egy elátkozott hely. Hajdan ebben a házban élt a híres yorktoni boszorkány unokája, akiről szintén az a hír járta, hogy boszorkány. Furcsa dolgok történtek abban az időben, de nem volt semmi bizonyíték, hogy Lill követte volna el őket. Ő csak nevetett a mendemondán, és megvette a házat. Azóta nem történt semmi. Nagyon szeretett itt lakni. Mikor eszébe jutottak a környék öregjeinek történetei, mindig mosolyognia kellett. Idáig jutott az elmélkedésben, amikor olyan páni félelem fogta el, úgy érezte menekülnie kell. Rohant az ajtóhoz, de nem nyitotta ki, mert ahogy jött el is múlt a félelme. Ismét odament az ablakhoz, hátha meglát valamit kint, amitől ezek a félelemhullámok rátörnek. Tudta, hogy egyre közeledik valami, hisz egyre erősebb volt a jelenléte. Ahogy ott állt és nézett kifelé, hirtelen belé hasított, hogy áll mögötte valaki. Annyira félt, hogy moccanni se tudott. Érezte, nem lesz képes védekezni az ellen a valami ellen, ami mögötte van. Így háttal nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát. Lassan megfordult, bízva benne, hogy nem lesz olyan szörnyűséges, amit látni fog. Egy lefátyolozott, mégis áttetsző alak állt előtte. Egyáltalán nem volt ijesztő. Az alak válla fölött elnézve a falon lévő képre tévedt a tekintete, amely Lillt ábrázolta. Szinte teljes bizonyossággal tudta, hogy az alak nem más, mint a ház boszorkány hírében álló egykori lakója. Késztetést érzet, hogy megérintse az alakot. Kinyújtotta a kezét, de mikor ujjai már éppen a fátyolhoz értek volna, az alak eltűnt. Csalódottságot érzett, ugyanakkor nem értette a rátörő félelemhullámokat. Lehet nem is Lilltől kell félnie, hanem valami mástól? Akkor meg miért jelent meg az előbb a boszorkány?
- A jó fene vinné el! – mondta mérgesen.  – Ezt meg kell beszélnem Charles-szal, ő otthon van az ilyen lidérces témában.
Csinált egy fotót a Lillt ábrázoló festményről, leült a számítógéphez. Levelet írt barátjának, amelyben elmesélte félelmekkel teli napját, és elküldte a képet is, mellékelt még egy dalt, amely a környék boszorkányáról született. Hogy levezesse feszültségét kiment a konyhába és nekiállt összeütni egy egyszerű vacsorát. Hamar készen lett, jóízűen megette és visszaült a számítógéphez. Már ott várta barátja levele.

Kedves Ross!

Köszönöm a dalt, a történetet. A képnek meg külön megörültem. Épp egy könyvemhez gyűjtök anyagot, amely a boszorkányok csodás, és félelmetes tetteit mutatja be. Amit láttál abban nincs semmi rendkívüli. Annyit viszont el kell mondjak, nem Lilltől kell félned. Lill jóságos boszorkány volt, aki a maga idejében sok embernek nyújtott segítséget. Szerintem valamitől meg akar védeni téged, azért jelent meg, hogy ott legyen melletted, segítsen neked. Ne izgulj! Ha eltűnt, akkor még van időd. Aludj nyugodtan, holnap reggel átnézek hozzád, hogy megbeszéljük a teendőket.

Üdv Charles

Ross többször is elolvasta a levelet. Egyáltalán nem nyugodott meg. Csalódott volt, többre számított. Valami várakozásféle kerítette hatalmába. Érezte, hogy ma történnie kell valaminek, ami megváltoztatja az életét, de a gerincébe hasító jeges érintés ellenére sem tudott igazán félni. Felállt és odament a képhez. Nézte a csodás alakot, a bájos arcot.
- Bárcsak élne! – sóhajtotta hangosan. – Alig mondta ki a bűvös két szót, a szoba mintha meglódult volna vele. Nem is, inkább mintha atomjaira esett volna szét a teste eltűnve a semmiben. Nem tudta meddig tartott ez az állapot, de mikor ismét magához tért, és körül nézett, egy ismeretlen tájon találta magát. Szekerek kerülgették egymást és a pocsolyákat. Hosszúruhás nők siettek fodros esernyőket szorongatva. Felbukkant egy hintó is a távolban. Az eső illata az nem változott, de egyébként olyan volt minden, mintha négyszáz évvel visszarepült volna az időben. Megtapogatta az arcát, megcsipkedte magát. Megállapította, nem álmodik. Ő, Ross a huszadik századból, valami varázslat folytán négyszáz évet visszarepült az időben.