Szivárvány meséi

Előszó

Egyszer volt, hol nem volt, de volt az biztos, mert akkor nem írnék róla, élt egyszer egy tündér valahol ott az üvegcipellőn túl. Szivárványnak hívták. Nevét onnan kapta, hogy mikor megszületett egy szivárvány jobb csücske pont megbirizgálta az orrocskáját, amire tüsszentett egy hatalmasat. Ő tündérsége nagyon szegény volt ám, nem olyan, mint az Árgyílusbeli tündérek! Szegények voltak a szülei. Nagyon szegények. Mikor összeházasodtak, annyijuk volt, ami rajtuk volt. Béreltek egy picike tanyát a semmi közepén, és dolgoztak látástól baracklevélhullásig, hogy megéljenek és a kis tanyát meg tudják venni. Ez a tanyavilágban állattartást, a földeken való kemény munkát, a termés feldolgozását jelentette. Az aratógép mellett a gép töltését, zsákolást, kévekötözést. Mindegyik emberpróbáló nehéz munka. Egy évre a házasságkötésükre született meg Szivárvány. Kis gömbölyű baba volt. Már akkor is mosolygott a szeme, hogy elbűvölte, aki csak ránézett. Beleszületett a nagy aratásba. Akkortájt nem volt bölcsőde, meg szülési szabadság. Anyukája fogta, és magához kötözte, és ment az aratógéphez. Nem lehetett megállni. A kemény munkának, a plusz tehernek meg lett a következménye: viszeres fájó, lüktető lábak, meghajlott gerinc. Eltelt fél év, Szivárvány már tudott ülni, mert erős kis gombóc lett, aki a töltött káposztát két kézzel tömte magába. Már nem bírta az anyukája gerince, hogy magával vigye a munkába. Nem maradt más, mint kikötözni. Először Szivárvány végigsírta az órákat, de utána megszokta, és beleivódott a végtelen türelem, a bizakodás, hogy minden rossznak vége lesz egyszer, addig pedig meg kell próbálni boldognak lenni azzal, ami van. Nem hiszitek, hogy így gondolta? Pedig így igaz. Elfeledtétek, hogy tündér palánta volt? Érdekes, ha ma visszagondol azokra az időkre, nem harag van a szívében, hanem melegség. Sokáig nem is sejtették, hogy tündér, mert gyerekkorában minden gyerek egy csoda, egy tündér. Mikor azután felcseperedett egyre többen kezdték keresni a társaságát. Akire rámosolygott, annak valahogy boldogsággal telt meg szíve, akit megérintett, annak csökkent a fájdalma. Szivárvány először kételkedett a képességeiben, de ahogy nőt egyre nagyobb örömet jelentett számára, ha mosolyt csalt az emberek arcára. Nem hiszitek? Pedig így volt, és van, mert Szivárvány itt él köztetek. Ő egy tündér, de még rajta kívül sok ezer tündér él a Földön, olyanok, akiknek nem Szivárvány a nevük, mert semmi csiklandozás nem volt, mikor megszülettek, de azért járnak köztünk, hogy jelenlétükkel bearanyozzák a napjainkat, hogy szép legyen, boldog legyen.
Szivárvány ahogy járt kelt a világban, megírta a valóság meséit. Szerette a rét buja színvarázsát. Falusi lányként, sokszor csatangolt a réteken. Ha eláradt, leheveredett, és bámulta a felhőket. Fantasztikus élmény, pillanatonként változó festmény. Fantázialódító absztrakt művészet a kék, a szürke és a fehér ezer árnyalatával, keverékével. Nagyon sok mese ihletője a felhők varázstáncából született.
                                                                     Helen Bereg

A vándor

Már régen írtam Szivárványról, aki az orrbirizgáló szivárványról kapta a nevét, amely ég és Föld között feszül. Emlékeztek, mikor keressük a szivárvány végét, gondolatban végigfutunk az ívén, és ott a seholsincsben megérezzük a boldogságot. No valami ilyen boldogság, mikor a szivárvány felsejlő végében megtaláljuk a valósággá formálódó reményt, amitől boldog lesz az életünk. Szivárvány rettenetesen boldog már hónapok óta és ha úgy érzi más is megtalálhatja azt a boldogságot, ami őt elvarázsolja, akkor még repked is ott valahol a szivárvánnyal az égben.
Egyszer, mikor Szivárvány ment mendegélt csak úgy, mert szeretett a réten sétálni, találkozott egy férfival. Ránézett és megérezte benne a végtelen szomorúságot, az egyre növekvő elkeseredést. A férfi megállt, figyelt, mert valami meleg fuvallat lengte körül.
- Mi a baj, kedves vándor? - kérdezte Szivárvány - rámosolyogva az idegenre.
- Nincs semmi.
- Én nem úgy érzem. - nézett vizsgálódva a férfira. - Lehet, segíthetek, ha elmondod.
-Na, jó! Tudod. nagyon szeretnék találni egy társat, akit elvarázsolhatok a gyengédségemmel, szeretetemmel. Már egyszer azt hittem sikerült, de tévedtem.
- Ezért vagy szomorú?
- Igen, de azt hiszem ez nem is szomorúság igazán. Én se tudom mi.
- És, ha azt mondom neked: Ne add fel, mert ennek az útnak a végén vár valaki, elhiszed?
- Hmmm. Nem annyira.
- Akkor indulj el, és bízz benne, hogy ott találod. Én a varázspálcámmal mutatom a réten át az utat. Mindig kövesd az árvalányhajak suhogását!
A férfi hitte is meg nem is, de azért elindult a hajladozó, suhogó árvalányhajak után. Ment, és ment. Egy idő után megállt, és majdnem visszafordult, amikor a távolban mintha egy alakot látott volna. Egészen messze, szinte kivehetetlenül. Szivárvány utolérte a vándort.
- Látod már? Ugye majdnem feladtad?
- Igen. És most hogyan tovább?
- Most már nem kellenek útmutatók. Innentől rajtad áll, hogy elérsz-e oda. Rajtad áll, hogy együtt haladtok-e tovább, vagy elvállnak útjaitok. Itt van egy árvalányhaj. Tedd el a lajbizsebedbe. Ha elfáradnál, elkeserednél, csak figyelj erősen, és meghallod a suhogást. Megtalálod a helyes utat.
A vándor pedig elindult, hogy elérje azt a vágyat, amiért elindult. Szivárvány pedig boldog volt, hogy segíthetett azzal a pár biztató kedves szóval.

Aludjatok jól! Álmodjatok szépeket. Álmodjatok a suhogó árvalányhajról, a szivárvány végén felsejlő boldogságról!

A vásárlás

Szivárvány egy szép tavaszi napon elindult, hogy vegyen magának egy polcot a nappalijába, mert a sok mesekönyv már kinőtte a helyét. Olyan gyönyörűen sütött a Nap, hogy meg-megállt, hogy arcát a fény felé tartva magába szívja a boldogságot, amit a napsugarak magukkal hoznak a Földre. Ha lassan is, de beért a Nevesincs Áruházba. Sétált, nézelődött. Élvezte a nyüzsgést. Ahogy ott sétálgatott a játéksarokban észrevett egy nyolc éves forma kisfiút, amint elmélyülten rakosgatta egymásra a Lego kockáit. Nem akarta megzavarni azzal, hogy odamegy, de a kisfiú észrevette, és Szivárvány mosolyát látva visszamosolygott.
- Miért mosolyogsz? - kérdezte nagy szemekkel.
- Olyan kedves volt a kép, ahogy dolgoztál. Eszembe juttatta mikor a lányom volt ekkora, mint most Te.
- És most mekkora?
- Bizony már tizenkilenc éves. Megnőtt, mint a te építményeid a kockák egymásra rakosgatásával. - a kisfiú elmosolyodott a képen, hogy egy gyereket a kockákra hasonlítanak.
- De hiszen én nem embereket, hanem autókat építek. Megnézed? - Szivárvány leült a picike székre és kezébe vette az egyiket.
- Ez pont olya, mint amilyet a számítógépen lehet építeni a legós játékban. Van valami neve is ennek az autónak?
- Minden autónak van neve. - mondta kicsit sértődötten a kisfiú. - Ez itt Ferrári. Nem látod?
- Most, hogy mondod. Tudod nekem lányaim vannak, és nem ismerik az autókat, ők mindent járgánynak hívnak, még a biciklit is.
- Hát az meg milyen név egy autónak, pláne egy versenyautónak???
- Nem valami szép, de nem értenek hozzá. Ez a másik, amit összeraktál, ez is versenyautó?
- Nem, ez egy Audi. Tulajdonképpen, mi az, hogy járgány???
- A járgány az . . . . . No most jól megfogtál. - nevette el magát Szivárvány. - Olyan könnyű kimondani egy szót, de biza nagyon nehéz megmagyarázni.
- Akkor nem is tudod?
- De, de, csak gondolkodom. . . . A járgány mindenféle jármű, amivel menni lehet. - és kifújta a levegőt, hogy ezt most jól kitalálta.
- A roller is az? - kérdezett vissza a kisfiú.
- Hát . . . , ezt át kellett gondolnom. Igen a roller is az. - Még építesz autókat? - kérdezte, hogy elterelje a szót erről a járgányságról.
- Nem építek, mert veled beszélgetek.
- Ez igaz. Hol vannak a szüleid?
- Ott annál a nagy szekrénynél. Látod? - mutatott kezében az egyik autóval a távolba.
- Látom. Szekrényt vesztek?
- Igen. Kicsi a régi szekrény a ruháimnak, játékaimnak.
- Milyen játékaid vannak?
- Rengeteg autóm. - itt megállt egy pillanatra és rámosolyodott huncutul Szivárványra - Járgányom. Vannak még plüss állataim, társasjátékaim. Van sok sínem, és mozdonyom, meg mindenféle kocsi hozzá. A mozdony is járgány? - kérdezte. Szivárvány is elmosolyodott.
- Nem tudom. Be kell valljam neked, nem tudom. Meg kéne kérdezni a lányomat.
- Akkor legyen a mozdony is az, jó?
- Jó. Ahogy elmondtad, sok játékod van. El tudod képzelni, hogy nekem nem volt játékom?
- Nem volt játékod?! Akkor mivel játszottál? - és elkerekedtek a szemei a csodálkozástól.
- Vásárolt játékaim nem voltak, mert nagyon szegények voltunk, de volt kukorica csutkából Csuti babám. Anyukám ócska ruhadarabokból vart neki ruhákat, apukám pedig fából faragott neki ágyat, összeszögecselt szekrényt, asztalt. Nagyon, nagyon jót játszottam a csutkababáimmal. Meséltem nekik, főztünk is, mindenféle finomat homokból, meg kavicsokból.
- Mit meséltél?
- Mit is? Sok mindent, amiket kitaláltam, meg amiket anyukám mesélt nekem. Te is szereted a meséket?
- Szeretem, de én inkább a rajzfilmeket szeretem nézni. Este régebben Anyu mesélt, de mostanában nem ér rá.
- Én szoktam mesélni még most is. A lányom a kritikusom, mert írok meséket is.
- Miről írsz mesét?
- Van egy hosszabb mese a teknősbékáról, meg sok kisebb maciról, lepkéről, kutyáról.
- Könyvben is benne vannak? - kérdezte kicsit másként nézve Szivárványra.
- Nem még nincsenek, de lesznek. Tudod sok pénzbe kerül egy könyv kiadása. Már egyszer volt egy barátom, aki segített volna kiadni, de megijedtem, hogy nem fog tetszeni a gyerekeknek.
- Megijedtél? - nézett rá csodálkozó nagy szemekkel.
- Meg bizony.
Ekkor értek oda a kisfiú szülei.
- Látom jól elszórakoztatta magát Misi. Szeret beszélgetni.
- Azt hiszem mindketten szeretünk beszélgetni. - kacsintott Misire Szivárvány. - No, akkor megyek is, mert így nem találok polcot a könyveimnek.
- Viszontlátásra.
- Szia! Hogy hívnak, még nem is mondtad! - nyújtotta nagy komolyan a kezét Misi.
- Szivárvány.
- Szia Szivárvány.
Szivárvány elindult, hogy megvegye, amiért elindult. Megállapította, hogy már megint jól elment az idő. Nem volt mérges, mert nagyon szeretett gyerekekkel beszélgetni. Sokkal, de sokkal érdekesebbek ezek a beszélgetések, mint a mesék, amiket írt. Talán össze kellene gyűjteni egy könyvbe az ilyen beszélgetéseket is.

Mese Katinkáról

Egyszer volt, hol nem volt, csak a szomszéd utcában lakott egy kislány. Gyönyörű szép volt az arca, de valami mégis elrontotta a szépségét. Ez pedig a szeme volt, ami nem mosolygott. Szivárvány ismerte piciny gyerekkorától. Volt Katinkának egy hófehér kiskutyája. Mindene fehér volt, csak a nózija és a két gomb szeme világított feketén. Katinka lehetett öt éves, mikor születésnapjára megkapta Pöttyöt. Nagyon, nagyon örült a pajkos falatnyi kiskutyának. Nem sokáig. Alig telt el pár hónap és már nem játszott annyit Pöttyel, mint azelőtt. Teltek múltak a hónapok. Pötty egyre szomorúbb lett. Sokszor csak állt és nézte Katinkát fekete gombszemeivel, csóválta a farkát, de Katinka rá se nézett. Azután egy napon, mikor Pötty kedveskedve odadörzsölte nóziját Katinka kezéhez, nem az történt mint máskor, nem jött a várva várt simogatás. És ezután már mindig így volt. Egy idő után Pötty már csak feküdt a kuckójában szomorúan, és nagyon vágyott a szeretet után.
Egyszer Szivárvány az orbirizgálós tündér összetalálkozott a kislánnyal az utcasarkon.
- Szia Katinka. Hát te merre tartasz? - szólította meg, mert látta, milyen eltökélten ment.
- Megyek Pöttyért. - mondta, és összeszorította a száját keményen.
- Hol van Pötty???- kérdezte csodálkozva Szivárvány.
- Pötty elment tőlem.
- Igen, hallottam hírét a szomorúságának. Miért nem játszottál vele? Miért nem simogattad?
- Miért kellett volna simogatnom, játszanom vele???? Ő az enyém, és punktum!!!!
- És most hol van?
- Most Csillagnál van. És vissza fogom szerezni!! - toppantott a lábával.
- Miért ment Csillaghoz?
- Nem tudom, de láttam őket tegnap, amint futkostak az udvaron, hemperegtek a fűben. Láttam, hogy a játék után odabújt Csillaghoz, aki simogatta, becézgette. Pici kutyusomnak, pindurkámnak szólította, odaszorította magához. Az én kutyámat???!!!! -dőlt belőle a felháborodott szó.
- Talán Pötty jól érzi magát Csillaggal? Talán Csillag szereti?
- De hiszen én is szerettem, mikor megkaptam.
- És utána? Kedveskedtél neki? Becézgetted? Finom falatokat adtál neki?
- Nem, de ő az enyém. Már mondtam. - nézett Szivárványra méltatlankodva.
- És most hogyan akarod visszaszerezni? Ha szereti Csillagot, meg ő is Pöttyöt, akkor ez nehéz lesz, nem gondolod?
- Majd szeretgetem én is, simogatom, becézgetem, és akkor visszajön.
- Katinka, Katinka! Szerintem, ha szereted, ott kéne hagynod. Ott jól érzi magát. Más lenne, ha bántanák, nem szeretnék.
- Nem! Majd úgy fogok csinálni, mintha jobban szeretném. - nézett rám kíváncsian, mit szólok hozzá.
- De hiszen te megpróbálod becsapni! Te játszol a szeretettel! És, ha visszajönne veled, mi történne azután?
- Hogyhogy mi???? Hát az enyém lenne megint.
- És simogatnád, szeretgetnéd, hogy boldog legyen?
- Nem érted???!!! Az a fontos, hogy az enyém legyen. Senki semmit nem vehetnek el tőlem. - és fogta magát otthagyta Szivárványt.
Az orrbirizgálós tündér nézett utána szomorúan. Megértette, mi az, ami elrontja Katinka szépségét. Rájött, hogy nem a szeme, hanem a hideg a szíve. Nagyon elszomorodott, hiszen csak egy kislányról volt szó. Másnap kisétált a közeli parkba. Leült egy padra és olvasott. Alig kezdett hozzá, mikor meglátta Csillagot, amint Pöttyöt sétáltatta. A kiskutya ott bohóckodott Csillag lába körül. A kislány boldogan nevetett, amikor Pötty felbukott és végiggurult a fűben. Utána nekiálltak fogócskázni. Szivárvány mosolyogva nézte őket. Egyszer csak Csillag lihegve odaült mellé.
- Szi-a Szi-vár-vány! - kapkodta a levegőt. Pötty ott csóválta a farkát a lábánál. Az ő nyelve is kilógott.
- Szia Csillag. Láttam jót játszottatok.
- Ihi-gen. Imá-dom a csil-logó szemű, min-dig vidám, játé-kos kutyu-somat. - lelkendezett.
- Hmmm. Nem Katinkáé Pötty? - nézett Csillagra kérdőn.
- De természetesen Katinkáé, hisz ő kapta.
- És akkor hogyhogy veled van? - Ezt nem értem.
- Úgy hogy Pötty tegnap elbújt, de nem akart Katinkával menni, hiába próbált kedveskedni neki, hiába simogatta, becézgette.
- Szerinted, miért nem?
- Tudod, a kutyák sokkal érzékenyebbek, mint az emberek és megérzik, ha valaki csak megjátssza a szeretet. - mondta komolyan. Szivárvány is komolyan kérdezett, pedig elmosolyodott volna a felnőttes válaszon.
- És most mi lesz?
- Ó én tudtam ám, hogy Pötty csak azért kell neki, hogy mondhassa: Az én kutyám.
- És . . . . - nézett rá Szivárvány értetlenül.
- Azt mondtam, hogy továbbra is az ő kutyája, csak nálam van vendégségben. Az ővé, én csak azt adom Pöttynek, amit ő nem tud megadni neki. - és büszkén csillant meg a szeme.
- Ezt jól kitaláltad! - nevette el magát Szivárvány is.
Csillag felpattant mellőle. Épp csak odakiáltott egy sziát, és már rohant is, Pötty pedig utána.
Mielőtt Szivárvány újból olvasni kezdett volna még elnézte Csillagot és Pöttyöt. Olyan jó volt nézni, ahogy felhőtlenül szeretik egymást.

A padon

Gyönyörű tavaszi nap volt. A fák már rügyeztek, a liliomfa csodás rózsaszín ruhájában ékeskedett, a tulipánok villódzó színpompás pázsitot alkottak a parkban. Szivárvány boldogan gyönyörködött a természet megújulásában. Már vagy fél órája is lehetett, hogy rótta a sétányokat. Elfáradva ült le az egyik padra. Hátradőlt és nézte az embereket, akik elsétáltak előtte. Magában megállapította, hogy itt most nincs rohanás. Mintha a park hangulata elvarázsolta volna az ide tévedőket. Nem messze tőle egy padon előrehajolva, fejét két kezében nyugtatva idős bácsi ült. Nem nézett semmit, csak maga előtt a kavicsot. Látszott rajta, hogy nagyon-nagyon szomorú és valami elhatározásra próbálja rászánni magát. Szivárvány nézte egy darabig, majd felállt és megszólította a bácsit:
- Jó napot kívánok. Ideülhetnék maga mellé?
- Tessék, ha nem talál magának másutt helyet. – jött az egyhangú válasz.
- Van másutt is hely, de annyira érzem a szomorúságát, hogy ide kellett jönnöm.
- Nem vagyok szomorú. Kétségbe vagyok esve.
- Tudom sose látott, tudom idegen vagyok, de nem mesélne nekem?
A bácsi felemelte a fejét, hogy ránézzen Szivárványra. Szemében a szomorúság mellett megjelent a kíváncsiság is.
- Tényleg soha nem láttam. Miért mesélnék magának bármit is?
- Mert elmesélni a bánatunkat másnak, megosztani mással a fájdalmunkat sokszor megkönnyíti a terhet rajtunk. – mosolygott várakozón.
A bácsi Szivárvány szemébe nézett. Fürkészte, kereste a mögöttes szándékot, de végül ő is elmosolyodott.
- No jól van. Valami megnyugtató van a lényében. Elmesélem magának, hátha tényleg jobb lesz egy kicsit.
- Akkor kezdjük az elején. Elmondaná, miért szomorú?
- Hosszú történet.
- Nem baj. Van időm. – nézett rá biztatóan.
- A történet több mint húsz éve kezdődött. Akkor ismerem meg a feleségem. Rövid udvarlás után el is vettem feleségül. Most pedig tudom elrontottam valamit. Tudom, és mégis fáj beismerni. Most ennyi év után szerelmes. Szerelmes és nem belém. Hol rontottam el, vajon hol? Mikor megismerkedtünk akkor sem éreztem azt az elsöprő szerelmet. Tudom ő sem, de szerettük egymást. Egymáshoz sodort bennünket mindkettőnk csalódása, fájdalma. Megéreztük egymásban a biztonságot. Szerettem én, szerettem nagyon, de kimutatni nem igazán tudtam. Azt hittem elég bizonyíték, hogy mellette vagyok. Soha nem simogattam meg az arcát, csak úgy. Nem becéztem. Azután meg jöttek a gyerekek. Egymás után kétévente. Rengeteg munka. Valahogy nem is gondoltam rá, hogy többre lenne szüksége annál, mint amit adok. Most talált valakit, aki megadja neki azt, amit nekem kellett volna. Attól pedig, hogy elveszíthetem, valami sosem érzett érzés kerített hatalmába. Nem tudom, hogy ez a döbbenet, hogy egyedül maradhatok, vagy ez a szerelem? Mindenesete sajog, fáj. Amikor látom rajta, hogy boldogság sugárzik az arcán, mikor látom, hogy elmereng, a kétségbeesett fájdalom mellé odacsapódik a düh, a bosszúvágy a másik iránt. Az eszem tudja, hogy nem ő a hibás a kialakult helyzetért, de akkor is. Meg tudnám ölni. Kiirtani a családját, csak hogy fájdalmat okozzak. Tönkretenni. Az eszem azt is tudja, hogy akkor sem szerezhetem már vissza a szívét, ha a másikat eltüntetem. Tudom, csak egy megkeseredett nő maradna itt mellettem, mert a szíve meghalna. Tudom. Tudom. Az eszem tudja. A szívem pedig fáj, és nem hagyja, hogy az eszem elfogadja a kialakult helyzetet. Jajjjjj Istenem! . . . .- Felkapta a fejét ijedtében mintha most hallotta volna meg saját hangját, de vissza is zuhant önmagába.. . . - Nem akar válni. Azt mondja szeret, csak nem úgy. Úgy szeret, mint egy embert, egy barátot, akit vele együtt edzett meg a sors, a küzdelem. El tudom-e fogadni? El tudom-e fogadni??? – Ránézett Szivárványra, de folytatta. - Tudom, ha veszekszek, ha kiabálok, ha szemére vetem, ami az én hibám, elmegy, elvadítom, pedig bennem feszül, hogy őt okoljam mindenért, meg azt a csábítót. Nehéz megállni. Elkövettem azt a hibát, hogy minden társaságból elűztem azt a férfit. Ő pedig csendesen elment mindenhonnan. Nagy hiba volt, mert ezzel is a feleségem szeretetét erősítettem iránta. Rájöttem én magamtól is, hogy ha valakit szeretünk, annál jobban szeretjük, minél többen bántják. Most már késő. Minden késő. – Fejét visszahajtotta két kezébe. – Szivárvány csak nézett a hírtelen rázúdult fájdalomtól megbénulva. Hallgatott. Mit is mondhatna erre az őszinte kétségbeesett vallomásra. Igaza van a bácsinak, hogy magát okolja, hisz ő is hibás, nemcsak a felesége. Mit lehet erre bármi vigasztalót mondani?
- Tudja, nem számítottam rá, hogy ilyen őszinte vallomást hallok. Tudom, nehéz jó képet mutatni a kialakult helyzetben. Úgy érzem mégis, jól csinálja. Ha szereti őt, akkor, ha együtt akar vele továbbra is élni élveznie kell azt a szeretetet amit kap tőle.
- Gondolja, hogy mellettem marad?
- Igen. Sok-sok év együttküzdését, szeretetét nem lehet elhagyni. Nem lehet egy másik életben boldogságot találni, mert az elhagyott múlt megkeseríti a perceket, és már nem is lesznek olyan boldogok. Szeresse teljes szívéből őt, hisz szeretni valakit is boldogság.
A bácsi felemelte a fejét. A szemében szomorúság helyett megjelent az elhatározás.
- Igaza van. Jó, hogy kiöntöttem egy idegennek a szívemet. Segített. Megfogadom a tanácsát. Szeretni fogom és mindent megteszek, hogy boldogságot lássak az arcán, olyan boldogságot, amit én varázsoltam oda.
Felpattant a padról és köszönés nélkül elment. Szivárvány nézett utána, nézte a határozott lépteket. Azért feltette magának a kérdést, vajon képes lesz-e megvalósítani a bácsi boldogságvarázslást. Felállt a padról és továbbsétált gyönyörködve a tavasz születésében.

A mostoha

Szivárvány sokáig halogatta a szembenézést magával és az érzéseivel. Egy szép, meleg nyári hajnalon leült önmagával őszintén elbeszélgetni.
- Elég bolond vagy te Szivárvány! – mondta a józan ész énje – Azt hitted, hogy szeretnek???
- Igen. – válaszolták az érzelmei – Igen! Azt hittem.
- Nagyon, nagyon buta vagy, de ezt már az előbb is mondtam. A mostoha szeretheti a gyerekeket, kik gyerekei lettek egy házasságban, de a gyerekek nem tudják szeretni.
- Nem hiszem el! Ha szeretnek valakit az megérzi és előbb, utóbb viszonozza azt. – érvelt meggyőzően Szivárvány érzelme.
- Elfogadhatnak, de szeretni???? – hangzott a csodálkozó válasz.
- Miért nem?
- Nem lehetsz ennyire naiv! Számukra te az apjukat vetted el tőlük, még akkor is, ha már elvált volt. Ők az első szülöttek, akiknek joga, birtoka van. Te egy bitorló maradsz mindig.
- Hisz hozzám fordultak, ha bajuk, bánatuk volt. Az én támogatásomat kérték, ha el akartak valamit érni az apjuknál!
- Ezt te valamiféle gyermeki szeretetnek gondoltad?
- Igen.
- Én mondjam meg neked, mi a szeretet, én az Észérv? No, ilyet sem hallottam!
- Miért, te nem így gondolod?
- Ez csak érdek. A szeretet, mikor odabújik hozzád, mikor elmeséli a vágyait, az örömét, hogy te is örülj vele. A szeretet, mikor a válladon sírja el bánatát, hogy vigasztald, hogy érezze, te mellette állsz. A szeretet, mikor megsimogat, ha látja bánatod van és veled örül az örömödnek. A szeretet, mikor aggódik, ha beteg vagy és boldog, ha felgyógyulsz. A szeretet, olyan hogy vigyáz, ne okozzon neked fájdalmat. – itt megállt a felsorolásban és várta, mit válaszol Érzelem.
- ……
- Látom hallgatsz. Tudtam, hogy belátod erre egy mostohagyerek nem lehet képes, mert nem szerethet.
- De én szerethetem őket és ez a lényeg. – zárta le a beszélgetést Szivárvány.
Még sokáig ült lehajtott fejjel és belül valami nagyon fájó érzéssel. Nem akarta elhinni, hogy Józanésznek igaza van. Majd egy emberöltőt élt abban a hitben, hogy szeretik. Fogadja el, hogy becsapta önmagát? Nem tudott felkelni a székről. A ránehezedő súly ülve tartotta. Úgy érezte, ha elfogadja az érveket, ha beismeri az önámítást, abba belerokkan.
- Hogy lehet így tovább élni, mondd! – hajtotta tenyerébe fejét Szivárvány.
- Jajj, de buta vagy! Rázd meg magad, menj tovább! Ismered a mondást: Ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz föl. Ne várj el viszontszeretetet onnan, ahonnan nem jöhet. És ne sírj! Nem érdemes egyetlen könnycseppet sem hullajtani! Fogadd el, hogy te szeretsz, de nincs viszonzás. El fog jönni az idő, mikor gyűlölni is fognak.
- Nem!!! Ne mondj ilyet! – kiáltott fel kétségbeesetten Szivárvány!
- Bizony így lesz! Mikor majd úgy érzik, hogy nemcsak apjuk szeretetét, de a pénzét is elvetted, no majd akkor fogsz igazán sírni. Akkor be fogod látni, hogy igazam volt.
- Nem lesz ilyen! Vedd tudomásul! Te honnan veszed ezt?
- ….
Józan ész nem válaszolt. Talán belátta, hogy felesleges az érvelése.