A kutya háziasítása a régészeti leletek tanúsága szerint már a Kr. e. tizedik évezred előtt megkezdődött. Minden bizonnyal körülbelül egy időben különböző helyeken más-más farkasfajtákat háziasítottak. A legrégebbi, egyértelműen házi kutyától származó csontok körülbelül tizenkétezer évesek. Az ebek megjelennek a piramisok tövében, Assurbanipal palotájában, a görög mesékben, a római mozaikokon, az ázsiai sztyeppéken és a középkori festményeken.

Nemcsak a házőrzők és vadászebek, hanem az ölebek is igen hamar kedvelté válnak, - utóbbiak először bizonyíthatóan Kínában jelennek meg- sőt egyes feltételezések szerint a domesztikációs folyamat lezajlása során először a kutya társ, barát, kedvenc szerepe jelent, jelenhetett meg. Hangsúlyoznunk kell, hogy a kilenc bizonyítottan magyar kutyafajta mindegyike munkakutya.
Egyes feltételezések szerint honfoglaló őseink magukkal hozták kutyáikat. Bár a források ritkán emlékeznek meg erről a kérdésről, a kutyatartás elterjedtségét mutatja, hogy a helységneveinkben korán megjelennek – leggyakrabban az erdőispánságok területén - a kutyás vadászathoz kapcsolható helységnevek. Az Ebes helységnév már 1067-ben megjelenik. Az erdőispánságok elsorvadása, a területek eladományozása során keletkezett okleveleink tesznek említést az ott élők foglalkozásáról. II. Endre 1235-ben Nyárádot a pécsi püspöknek adományozza. Az oklevél szerint Nyárád a solymászok és ebek faluja: „terra Narad aucuptum et caniferorum nostrorum”. Az egykor kollektíve kiváltságolt vadászok, agárhordozók, nyúlászok korábbi szerepének a kora-újkorra egyetlen morzsája marad meg: a szentgáli vadászok - még az 1730-as években is - a király asztalára vadhússal tartoznak.

A Zsigmond – korabeli kutyatartási szokásokról pontos képet kaphatunk Paolo de Armaninis jóvoltából, aki a mantovai herceg budai követeként tartózkodott az udvarban. A követ jelentései szerint a herceg vadászebeket küldött Zsigmondnak sólymásza kíséretében, akit a király itt tartott, hogy tanítsa meg embereinek az ebek idomításának művészetét.
Több más forrás is arról tanúskodik, hogy főleg a mai Horvátország területén élő magyar főurak többször kaptak olasz főuraktól és viszonzásként küldtek ebeket ajándékként Itáliába. Kiemelendő, hogy ezeket a „vadászkutyacseréket” sosem kísérte pénzmozgás. Sajnos arra vonatkozó adatot, hogy ezek a kapcsolatok Mohács után megszakadtak-e, s ha igen, mikor, nem találtam. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy Zsigmond utódai is nagy gondot fordítottak kutyáikra. Mátyás kedvenc időtöltése a vadászat volt. Egyes feltételezések szerint a Budától délre eső Kutyavár a király pecéreinek s ebeinek lakhelye volt.

II. Ulászló király öccse magyarországi tartózkodása alatt hetente egyszer Budafelhévízre vitette kedvenc vadászebét fürdeni, s hogy Bjeliczek a hét többi napján is tiszta legyen, külön kutyamosdatót tartott, s az eb számára rendszeresen szappant vásároltatott. A fürösztés szokása Zsigmond herceg távozása után is megmaradt a királyi udvarban; II. Lajos 1526-ban, mielőtt serege élén délnek indult, szolgálóinak meghagyta, hogy ebeit hetente kétszer fürösszék meg.
A mohácsi vész után a nemesi udvarokban továbbra is megtalálhatóak a vadászok, solymászok, pecérek, agárhordozók. A számadások tanúsága szerint helyzetük továbbra is kiváltságolt; I. Apafi Mihály udvarában a pecérek havi 12 forint bért húztak, amihez teljes ellátás és külön „heti pénz” is járt. Ugyanekkor a fejedelem testőrei havi 5 forintot és ellátást kaptak! A fejedelemnek egyébként külön agárhordozói és pecérei voltak, a pecérek vezetőjét falkanagynak hívták. Persze a magas fizetésért keményen meg kellett dolgozni. A pecérek feladatai közé tartozott - a vadászatokon a hajtás kürttel való vezénylése mellett - az eltévedt kopók útbaigazítása, visszavezetése a nyomra, a kutyák által elütött vad mielőbbi begyűjtése, s a vadászat végén az ebek bevárása, megetetése. A puskás vadászatok népszerűbbé válása a pecéreket, s agárhordozókat lejjebb taszította az udvari hierarchiában. Kötelességeik közé bekerült a konyhai kisegítés is. A XVIII. század végére ez a hivatás már egyáltalán nem volt vonzó: „Állása az udvarban a legalárendeltebb; ő senkinek, de neki mindenki, az utolsó konyhaszolgáló is imponált.” A madarászoknak is szerep jutott a kutyák, sőt a vadászatoknál használt lovak gondozásánál is. II. Rákóczi György 1645-ben apjának írt levelében hírt ad a madarász - felesége s inasa általi – meggyilkolásáról, majd hozzáteszi: „Vagyon gondviselés az rárókra, vizslákra” .
A kutyatartás továbbra is a kor divatos úri hobbija maradt. Ezt bizonyítják Kemény János szavai, aki követségben jártában megemlékezik egy emberről, akinek a nevét elfelejtette ugyan, de: ”szép lovait… szép agarait„ említésre méltónak tartja. Szintén ő írja szinte lesajnálóan Bethlen Gáborról, hogy „sok ebeket nem tartott, esztendőben háromszor, négyszer ha kiment vadászni. Kopói circiter 50 ha volt; két peczér azokhoz; azoknak én vöttem több hasznát s gyönyörüségét…” . Újfalvi Sándor szerint az 1700-as évek végén Erdélyben: ”A mívelődést és a jó ízlést pedig a ménes nagy száma… …a vadászfegyverek, karvalyok, sólymok, kopók, agarak és a vadászkutyák mellett szükséges pecérek száma határozá.”

A XVII - XVIII: században a vadászok, solymászok, erdészek, erdőkerülők feladatköre egyre inkább összemosódott. A földesúr kizárólagos tulajdonának tekintett vadászati jog csorbítatlanságának őrzése mellett a vadászás, madarászás bérletével kapcsolatos ügyeket is sok helyen ők intézték. Utóbbi aztán a nagyobb birtoktesteken átkerült az uradalmi hivatalok felügyelete alá. Az 1700-as évek közepére – a tűzfegyverek fejlődése miatt – már a magányos vadászat is lehetővé vált, ezért aztán a vadhús beszerzése mindennapos feladattá vált az uradalmak vadászai számára. Egy 1741-es Ferenczy György tiszttartónak írt levél is erről tudosít: „Csudálkozom ollyas vadas erdőn laknyi az Vrnak se nyulat, se őzet, se császár madarat nem küldeni, a Jágerek mit tesznek.” Sok estben a főurak - a vadászattól egyébként törvények által eltiltott - jobbágyaikra szabták ki a vadászat kötelességét. A Thurzók például nemcsak nyestadót róttak ki jobbágyaikra, hanem sokszor nagyvadak beszolgáltatását is elrendelték. Thurzó Zsuzsánna lakodalmára például 33 őzet, 185 nyulat és 526 császármadarat szolgáltattak be. Ilyen esetekben nem jöhetett szóba a csapdával való vadfogás, hiszen nagy mennyiségű friss vadhúsra volt szükség, így feltételezhetjük, hogy a parasztok kötelezettségük teljesítéséhez igénybe vették ebek segítségét is.

A kutyaólak feltételezhetően általában az istállók mellett voltak, ám sem az oklevelek , sem a birtokjegyzékek (mint például Rákóczi birtokainak jegyzéke), sem az amúgy építészet- és művészettörténeti szempontból fontos forrásként számon tartott útleírások nem emlékeznek meg róluk. Szabó István szerint Magyarországon „ember és állat sohasem lakott együtt” , persze az úgynevezett „palotás agarak” a kastélyok, kúriák szobáiba is szabadon bemehettek. Az ölebek feltehetően gazdájukkal egy fedél alatt laktak, erről azonban nem emlékezik meg egyik ismert forrás sem.
Az ebeket természetesen etetni is kellett. Apor Péter büszkén írja, hogy nagybátyja, gróf Apor István olyan gazdag volt, hogy udvarában a hétköznapokon is annyit főztek ebédre és vacsorára, hogy „az sok jó magyar főtt étket , hanem tálastul adták az agaraknak, kopóknak. Persze nem minden ebnek ment ilyen jól a sora: a Kluknói uradalomban a kutyákat tartó juhász négy ebe számára egy hónapra 3-3 mérő zabot és árpát utaltak ki, majd a következő hónapban ezt kiegészítették ½ mérő őrölt zabbal. A Batthyányak 1591-es regisztruma szerint : „…az madarászó vizslákra egy köböl árpát”, „…az fürjésző vizslákra 8 köböl árpát” utaltak ki. A vadászatok során a kutyák az elejtett vadak májából, szívéből, tüdejéből, s zablisztből készült, leforrázott vacsorát kaptak. Franciaországban már XIV. Lajos korában külön főztek az ebeknek. A nekik sütött kutyakenyér mellett egyéb kiegészítőket is kaptak, s naponta kétszer „étkeztek”.
Egy 1794-es püspökladányi jegyzőkönyvben a következőket olvashatjuk: „A nyáj juhászoknak Szent-Mihály napig, mivel csak másodmagával szokott lenni, minden hétre, azaz 7 napra négy kenyér azért rendeltetik, hogy abból a kutyájának is juthat.”

A szabad királyi városok a birtokukban lévő erdők vadászati jogát általában – árverés útján - bérbe adták, az ebből származó bevételek igen alacsonyak voltak. Sokszor előfordult, hogy a bevételt a tanácsosok maguk között elosztották. Egyébként a város területein kizárólag a városi polgárok vadászhattak, s ők is csak egyedül. Kassa városa 1765-ben rendeletben tiltotta meg a kutyás vadászatot.
A kutya nem tekinthető egyszerű haszonállatnak, kötődése az emberhez már az ókorban ismert volt. A középkori egyházi ábrázolásokon a kutya, mint a hűség szimbóluma jelenik meg. Az ebekről készült korabeli leírások, jellemzések fontos adalékokkal szolgálnak nekünk.
Miskolczi Gáspár a következőket írja: „Ez a mindenek előtt esméretes házi állat sok virtusokról dícsértetik, ugymint: urához való hűséges szeretetiről, állhatatosságáról, vigyázó vóltáról, engedelmességéről, élesen szagló és a dolgokra igen reá emlékező vóltáról. I. Ez sokkal hívebb a szólgáknál, aki mindenkor az ajtó előtt vigyáz, a ház táját híven őrzi, embernek éjjel-nappali ház őrzője, és ha vagy lopó, vagy barom, vagy idegen ember jár ott körül, szüntelen való ugatással hírré teszi. … II. Minden egyéb állatok között is alig vagyon mása, melly Urához olly szeretettel vólna mint az eb, ki mindenüvé elkíséri az ő Urát, sőt szaglásával is felkeresi, szavát megesméri, ha meghal is, testét sok ideig el nem hagyja, Ura gyilkosát mardosásával és szüntelen való ugatásával kijelenti, Uráért a tolvajokra reájok ugrik s vélek megvivik.” Apáczai Csere János Encyclopaedia című művében is hasonló gondolatokkal találkozunk.

Pethe Ferenc gondolatai akár a dolgozat mottójaként is szerepelhetnének: „Fontosabb része ez az állat a’ T. Históriának, mint némely ember gondolná. Az emlős állatok között ritka, vagy talán egy sints, melynek az ember többet köszönhetne,mint a’ kutyának. Nem azért neveli és tartja ugyan ezt az ember, hogy abból valami élelme-, vagy ruházattyabeli szükségeit pótolná, és terhes munkáiban segedelmére legyen, holott mindezeket is feltalálni bennek…”. A kutyahűség bizonyítéka Béldi Pál feljegyzése is, mely szerint egy Körtövély nevű vizsla ura halála után két hétig egyfolytában ordított, s a történethez hozzáteszi: „Sok kutyában több hívség van, mint sok gonosz emberben.”

Az ebnevek, a névadási szokások szintén árulkodóak. Sokszor valamely külső jegy vagy belső tulajdonság alapján adnak nevet, mint például: Lompos, Kormos, Csalfa. A pásztorok terelőkutyáiknak gyakran adtak tréfás nevet, például: Akármi, Hallode, Mitvisz. Egy régi hiedelem szerint a víz megvédi az ebet a veszettségtől, ezért sokszor folyónevet adtak a kutyáknak. ( Például Gvadányi Józsefnél: Sajó, Rudnai Zsigmond listáján Száva. ) Takáts Sándor szerint az ebek török nevei – például: Szultán, Szokol, Csausz, Tatár - a kutyák származására utalnak.
A harctérré változó Magyarországon megszaporodtak a gazda nélküli, kóbor ebek is. A brandenburgi választófejedelem orvosának 1686-os feljegyzése szomorú állapotokról ad hírt: „A lerombolt városok és falvak megvadult kutyáival volt tele az ország, amelyek mint a farkasok, megtámadták az embert és állatot, kikaparták a hullákat és széthurcolták a csatatereken. ” Kornis Gáspárról írva Újfalvy a következőket jegyzi meg: ”Úton-útfélen madarat, kutyát, macskát, néha vadat is futtába-röptibe összevissza lőtt, …”. Feltételezhetően Kornis Gáspár csak a gazdátlan, vagy tilosban járó háziállatokat vette célba.

Forrás: Naprakész történelem