Tokio Hotel: "Nem vagyunk bábok!"

Akiknak, akik még nem ismernek titeket, elmondanátok, hogyan ismerkedtetek meg?
Tom: Bill és én hétévesen kezdtünk zenélni. A zene mindig jobban érdekelt minket, mint a videojátékok! Minden szabadidőnket a zenének szenteltük, az estéket, a hétvégét. Bill szintetizátoron játszott, mert nem ismertünk senkit, aki dobolt vagy basszusgitározott volna. Amikor az akadémián (?) voltunk, ott találkoztam Gustavval és azóta barátok vagyunk.
Gustav: És akkor egyik nap elmentem egy szereplésükre. Amikor megláttam Billt a színpadon a szintetizátoron játszani, azt mondtam magamnak: változtatni kellene. (nevet) Akkor leültünk beszélgetni és feláajánlottam, hogy játszom velük. Akkor lettünk egy banda.

Mit mondanátok azoknak az embereknek, akik szerint ti csak egy marketing termék vagytok?
Bill: Oh Istenem! Nagyon csalódott emberek lehetnek, akik ilyen ostobaságokat mondanak! Ez a tipikus ökörség, amit folyton hallunk a zeneiparban. Különösen Németországban, mert az utóbbi években, csakúgy, mint Angliában a 90es években, rengeteg válogatást szerveztek, hogy fiú- és lánybandákat hozzanak létre. Még tévéműsorok is vannak, amiknek az a célja, hogy megtalálják "A" következő bandát. Hirtelen olyan nehéz lett egy igazi zenekarnak érvényesülnie és befutnia, akiket nem egy valóságshow alapján raktak össze. Manapság nagyon nehéz meggyőzni az embereket arról, hogy mi egy valódi banda vagyunk, hogy senki nem mondta nekünk, hogy barátkozzunk Gustavval vagy Georggal. Különben az emberek nem hisznek nekünk. Tehát úgy végezzük a dolgunkat, hogy nem aggódunk a pletykák miatt. A zene egy érzés; ha csak egy báb vagy, hogyan teszed bele a lelkedet abba, amit csinálsz? Én hiszek abban, hogy beleteszem a lelkemet, így dühít, ha az emberek azt gondolják, hogy amit csinálok, az "műanyag". De egy ponton távolságot kell tartanod a pletykáktól, különben élve megesznek.

Milyen a kapcsolatotok a rajongókkal?
Tom: Ha tudunk, beszélgetünk velük, dedikálunk...ez a legkevesebb amit megtehetünk értük, mert ahová csak megyünk, ők ott vannak! Néha órákig várnak ránk vagy ott töltik az éjszakát, az utcán. Akár hideg van, esik az eső, havazik, ott vannak. És ajándékokat adnak nekünk, amikben szívük-lelkük benne van. Így adunk nekik az időnkből egy kicsit, ez a legkevesebb amit tehetünk, hogy megmutassuk nekik, mennyit számítanak a szemünkben. Szeretnénk felérni a szeretetükhöz.

Mi a legklasszabb ajándék, amit egy rajongótól kaptatok?
Bill: Nehéz kérdés, mert több tonnányi ajándékot kapunk. Nagyon meghatóak a rajongóink levelei is. Némelyik nagyon hosszú. Van egy, ami 14 km hosszú! Majdnem annyi, mint egy 1000 oldalnyi A4-es lapból készített könyv.
Georg: Sőt, kaptunk egy kocsit, egy Mini Coopert, amit a mi fotóinkkal és nevünkkel dekoráltak. De igazán lehetetlen kiválasztani egy bizonyos ajándékot, mert mindegyik sokat jelent  nekünk. 

Szoktatok fórumokra vagy a MySpace-oldalatokra feljárni?
Bill: Óvatosnak kell lenni, mert a fórumokon sok ember a mi nevünkben írogat, chatelnek a rajongóinkkal és becsapják őket. Ha az Interneten vagyunk, mindig együtt, bandaként vagyunk ott, és mindig hivatalosan jelentünk be valamit. Ettől eltekintve sok időt töltünk a rólunk szóló blogokon vagy a MySpace-oldalunkon, mert a véleményük sokat számít nekünk.

A lányok megőrülnek érted, de neked milyen fajta lányok tetszenek?
Tom: Nehéz kérdés, mert nincs egy bizonyos típus, aki tetszik. Bizonyára kell lennie egyfajta vonzódásnak, ami már az első percben kialakul. Lehet szőke, barna, vörös, nem számít. De a mi élünkben nincs idő egy szerelmi kapcsolatra. Úgy értem egy igazi szerelmi kapcsolatra. Ugyanakkor nem érdekel engem, hogy hűséges legyek, beismerem. Jól akarom érezni magam. Sok lányért odavoltam. Túl sok lányért. (nevet) Valóban azt hiszem, sokszor lehetünk szerelmesek az életben, és szerencsére több ember van, akit nekünk teremtettek.
Georg: Én egy olyan lányt szeretnék találni, aki úgy néz ki, mint Angelina Jolie, az Olsen ikrek és Eva Langoria.
Gustav: Így ugyanazért a lányért fogunk harcolni, Georg. (nevet)
Bill: Szeretem, ha egy lány csinos, szép a körme és a bőre. És különösen, ha optimista és játékos. Nem szeretem az egyéjszakás kalandokat. Őszintén hiszek az igaz szerelemben, amit csak egyszer az életben találhatsz meg. Ha megkapod az esélyt. Mert azt hiszem, sok ember sosem találja meg, ami nagyon szomorú... Már találkoztam lányokkal, már voltam szerelmes. Tudom, milyen érzés, ha belezúgsz valakibe és begörcsöl tőle a hasad, de még nem találtam meg az igazi szerelmet, nagy SZ-szel.

Bill, egyedi a külsőd. Mindig szerettél sminkelni, te magad fested a körmödet?
Bill: Régóta magam csinálom. Gustav és Georg nem is ismernek más külsővel. Akkor kezdtem sminkelni magam, amikor néhány évvel ezelőtt egy Halloween partin vámpírnak öltöztem. És azóta megtartottam ezt a külsőt. A személyiségem része.

Reggelente mennyi időt töltesz szépítkezéssel?
Bill: Nem sokat. Körülbelül 40 percet.

Van valami szertartásotok, mielőtt színpadra léptek?
Bill: Nem igazán szertartás. Gustav szeret egyedül lenni, összpontosítani, zenét hallgatni. Georg, Tom és én szeretünk összeülni mielőtt elkezdődik a koncert és egymást idegesítjük. (nevet) Bezárkózunk a zöld szobába egy fél órára és senki nem jöhet be. Még a menedzserünk sem! Elképzeljük, hogy megtörténik a lehető legrosszabb, nevetünk rajta és ez megnyugtat minket.

És a színpadon kívűl mivel töltitek a szabadidőt?
Georg: Ping-pongozunk és csocsózunk!
Tom: És ha nem turnézunk, akkor szeretünk hatalmasakat aludni! Kivéve Gustav, aki koránkelő. De Bill, Georg és én szeretünk enni, tévézni és aludni. És amikor igazán ki akarunk kapcsolódni, akkor nyaralni megyünk.

Mi a kedvenc úticélotok?
Tom: Imádjuk a kicsi eldugott szigeteket, nagyon nagyon nagyon messze innen.(nevet)

Nagyon sok időt töltötök együtt. A bandán kívűl is vannak barátaitok?
Tom: Igen, persze! Mert fontos, hogy ne csak a bandáról tudjunk beszélgetni. De mivel ugyanazok a barátaink, így mindig négyesben vagyunk. És együtt megyünk nyaralni.(nevet) Így igen, a Tokio Hotel a mi legszebb barátság-történetünk.

És sosem verekedtek?
Tom: Oh, néha akarnánk. Különösen amikor Georg le akarja venni a cipőjét. (nevet) De a barátságunk erősebb minden vitánál!

Mégha a rajongók szeretnek is titeket, van valami, amit nem szerettek magatokban?
Bill: (nevet) Nem változtunk, ugyanazok vagyunk. Ugyanazok a bogaraink, mint eddig. És ugyanolyan a egymással való viszonyunk, mint a siker előtt. Így, mégha őrült dolog is 18 évesnek lenni, és látni, hogy a lányok megbolondulnak értünk, mindig vannak dolgok, amiket nem szeretek magamban. Nem úgy járkálok az utcán, hogy én vagyok a legklasszabb pasi a világon. Habár Tom ezt gondolja magáról, mindig.(nevet)
Tom: Mindig van valaki amit nem szeretünk magunkban. De ez normális; 18 évesek vagyunk, keresgélünk. És a korunkhoz képest nagy az önbizalmunk. Amikor azt mondom, hogy én vagyok a legjobb, nem veszem át a vezetést.

Milyenek az emlékeitek a gyerekkorotokból? Hogyan írnátok le azokat az időket?
Bill: Mindig bíztunk magunkban és a jövőnkben. Kitartóak voltunk. Nagyon korán kezdtünk zenélni, mert kiskorunk óta tudtuk, miben vagyunk jók. Nem mindig volt könnyű. Az iskolában nem akartunk beilleszkedni a tömegbe, így harcban álltunk a tanárokkal és a többi diákkal. De attól eltekintve, hogy utáltuk a sulit, jól szórakoztunk.
Tom: Mindig őrült vagyok. Mindig bennem van az a gyerek, aki voltam. Szerencsére nincs az emberekben (?) (nevet) Ő irányít minden nap.
Bill: De azzal ellentétben, amit a rajongóink gondolnak, közel sem vagyunk tökéletesek. Elismerjük a sikerünket, de nem akarunk példaképek lenni!

/Fordítás: Tomcat/