Szörnyű álmok övezte igazság

Szörnyű álmom volt azon az éjszakán. Otthon voltam. Anyu a pirítóst készítette, míg a kisöcsém, Patrik bohóckodott az asztalnál. Viccesen nézett ki ahogy a szívószálakat a fülébe dugta.

- Patrik… - csóváltam a fejem, majd meg simogattam az okos kis fejét. Igaz hogy már nyolc éves, de még mindig olyan, mintha egy-két éves lenne. Aztán kinéztem az ablakon, és elsikítottam magam.

- Kármen, édesem. Mi a baj? – kérdezte anyu. Az ablak előtt fekete füst gomolygott. De nem csak ott, hanem az egész utcán. Kirohantam a házból, és megálltam a ház előtt. Ez nem lehet igaz! Az utcán eszméletüket vesztett emberek feküdtek. Visszafutottam a házba, egyenesen a konyhába. Reméltem nem azt találom, amit nem akartam. De mégis. Édesanyám, és az öcsém eszméletlenül feküdtek a padlón. Kétségbe esetten szaladtam fel az emeletre, a szobámba. Meglepődve vettem észre, hogy a szobám ajtaja kicsit nyitva van. Ez lehetetlen! Hiszen pontosan emlékszem hogy becsuktam. Méghozzá kulcsra! Odaléptem az ajtóhoz, és bekukkantottam rajta, majd újra sikítottam egyet. A szobámban megláttam Matsuyot, és önmagamat, ahogy a szőke fiú a torkomat szorongatta, és egyre ezt hajtogatja.

- Csak azt teszem, amit meg kell tennem! – és a könnyek folytak mindkettőnk szeméből! Nem tudtam mit tenni, kapkodtam a levegőt, egyre csak a padlót bámultam. Majd bepillantottam a szobába, és láttam az élettelen testemet a fiú kezeiben és elszakadt a cérna.

- NEEEEEEEE! – kiáltottam és izzadtan ültem fel a matracról. Miről? Körül tekintettem és a bokrokat és fákat szemléltem másodpercekig. – Csak álmodtad…. – mondtam magamnak megnyugtatóul. Reménykedve pillantottam barátaimra, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Senki sem ébredt fel. Megnyugodva dőltem, vagyis inkább vágódtam vissza az ágyba. Nehezen tudtam újra elaludni. Reggel valaki kedvesen megrázott. Már ha ezt kedvesnek lehet nevezni…

- Mi van? – kérdeztem.

- Jaj, ébredj fel Kármen. – hallottam Kagome hangját.

- Ébren vagyok. – nyöszörögtem.

- Jobb is mert a kis barátod eléggé eleven.

- Ugye nem… - kezdtem bele, de a szavaimba belevágott Inuyasha üvöltő szava.

- Fogd be a mocskos szádat, különben elevenen megetetlek Kirarával!

- Inuyasha! – kiáltott Sango. Már futottam is hozzájuk, be a kunyhóba. A látvány, ami fogadott, kissé vicces volt. Matsuyo ott feküdt a sarokban, és szörnyű hangon énekelt, míg Inuyasha ordibált a többiek értetlenül nézték. Aztán a fiú hirtelen rám pillantott, és rögtön elhallgatott. A szemében félelem kavargott. Inuyasha még mindig csak a magáét fújta.

- Inuyasha! – mondta Kagome.

- Mi van? – kérdezte.

- Gyere ki egy kicsikét… - mondta szokatlanul kedves hangon a miko. Kimentek a kunyhóból és…

- FEKSZIK! – hallottam Kagome kiáltását, és egy nagy puffanást.

- Szegényke! – mondta Shippo fejcsóválva. – Sosem nőnek fel.

- Mi most kimegyünk, jó? – kérdezte Sango, de ez már kijelentésnek számított. Mire válaszolhattam volna, arra már kimentek. Percegik néma csöndben, az ajtó felé fordulva álltam. Nem tudtam, mit mondjak. Majd bátorságot gyűjtöttem, és megfordultam. A fiú a falat nézte. Rám sem pillantott.

- Én… izé.. azt sem tudom, mit mondjak… - kezdtem, de a szavamba vágott.

- Mi vagy te? – kérdezte. Majd éjfekete tekintetét, a szemeimbe fúrta.

- Tessék?

- Mi vagy te? Ember? Démon? Szellem? Angyal? – sorolta.

- Nem tudom, miről beszélsz. – dadogtam.

- Hát jó kérdés. Úgy látszik még te se tudod, mi is vagy valójában. – mondta a fiú.

- Tudod, ilyesmi kérdéseket én is feltehetnék neked. Ki vagy te valójában? Honnan jöttél? És mi a francnak kellett ezt csinálnod? Bele őrülök a tudatlanságba, és ez idegesít! Szóval inkább te mesélj, minthogy én mondjak el mindent. – ordítottam. De rám se nézett. – Rendben. Talán túl ideges vagyok. De legalább a nevedet mond meg.

- De hát tudod. – nézett újra rám. – Matsuyonak hívnak. – tényleg, teljesen kiment a fejemből. De hisz én azt hittem csak ki találtam ezt az egészet. Oda sétáltam, és egy méterre leültem mellé.

- Hm… jobban vagy már? – kérdeztem.

- Nem. – mondta. Rám sem nézett.

- Bocsánat. Nagyon sajnálom. – kezdtem.

- Nem kell mit sajnálnod.

- Heh. Hiszen én sebeztelek meg! – értetlenül néztem rá.

-És? – végre a szemembe nézett. A fekete szemi semmit sem tükröztek vissza, elmerültem ebbe a szörnyű sötétségbe, de a képzelgésből az arcomat simogató hűvös fuvallat ébresztett fel. Felkaptam a fejemet, és láttam, ahogy a fiú a kijárat felé rohan. Gyorsan feltápászkodtam, és a kezemben megjelent egy fénysugár, és nem is értem hogyan, de a fiú elé dobtam, aki a nagy fényességtől nem látott, és a földre rogyott.

- Hu… - csak ennyit bírtam kinyögni. A fiú mozdulatlanul feküdt a padlón, halkan hörögve.

- Hát… Pró… próbálkozásnak megérte… - nyöszörögte, majd a tagjai elernyedtek, és nem szólalt többé. Nagyot sóhajtottam.  Lassan megközelítettem, és néhány szőke, kócos tincset elhúztam a szemei elől. Sápadt arca kissé pirospozsgás volt. A ruhája a hátán elszakadt.

- Na, hogy haladsz, te kis… Istenem! Mi történt itt? – ámuldozott Inuyasha. Zavaromban felnevettem.

- Ööö… Elakart szökni, de én… izé… megállítottam. Vagy mi… - dadogtam.

- Megint használtad az erődet? – hallottam egy kissé idegen, szívmelengető hangot. Nem válaszoltam. A kunyhóba belépett Kagome, és mögötte egy idős, miko ruhás, ősz hajú öregasszony.

- Ő volna az, Kaede anyó, Kármen! – mondta Kagome, és felém intett. Barátságos mosollyal köszöntött.

- Üdvözöllek a világukban, kedvesem! Ha jól tudom, te sem a középkori Japán idejében élsz, igaz? – nevetett szinte az asszony, pedig az arca fáradságot, aggodalmat tükrözött.

- Jól tudja, én már régebbről ismerek én innen mindenkit, még magát is… - mondtam, de Kaede a szavaimba vágott.

- Valóban? Hát akkor meséld el, mit tudsz rólam! – mondta az anyó, és leült a fölre, arra a kis rongyra. Vagyis nekem volt csak rongy, nekik ülőhelyül szolgált. Kedves barna szemeit szinte belefúrta a tekintetembe. Sóhajtva én is leültem, úgy mint a többiek, kivétel Kagome és Shippo, akik Matsuyot ápolták, újonnan szerezett sérüléseitől. Szerettem volna inkább én, de itt volt Ő is.

- Nos… 50 évvel ezelőtt, mikor ön még gyerek volt, egy ág kiszúrta a szemét. – ekkor Kaede a szeméhez kapott. – Aztán Inuyasha, akinek már régen tetszett Kikyo, és neki is a félszellem, végre megtört az a bizonyos jég, kettőjük között, és együtt jártak, amikor csak tudtak. Aztán Kikyo talált egy szinte halálra égett útonállót, Onigumot. Őt ápolni kezdte a nővére, de az az alak bele szeretett. Őszinte féltékenységet táplált Inuyasha, és Kikyo iránta. A testét felajánlotta a szellemeknek, megszületett Naraku. Tényleg azt el is felejtettem mondani, hogy a hátán egy pók alakú égési sirülés volt, amit Narakun is megjelent. Naraku egymásnak fordította Kikyot és Inuyashát úgy, hogy mindegyik azt hitte, hogy a másik sebezte meg. Kikyo súlyos sérüléseket kapott, míg Inuyasha a fán töltött 50 évet. Kikyo halála előtt megkérte önt, hogy égessék l a testét a Szentégkővel együtt. Így került Kagome testébe 50 év múlva az. Maga ez alatt megöregedett, és ön lett a falu mikoja. – értem kis történetem végére. Kaede anyó bölcsen végig mért.

- Hm Valóban ismersz minket. De honnan? – kérdezte. Nagyot nyeltem. Az igazság fájna…

- Nem tudom. Fogalmam sincs, csak tudom és kész. – hazudtam, de nem bántott a lelkiismeret, mint amikor anyámnak hazudok. Kaede bólintott egyet.

- Rendben, hiszek neked. De most meséld el nekem azt is, milyen is az erőd! – én viszont mukkanni sem tudtam. Kagome elmesélt mindent helyettem, én csak néztem a padlót. Kaede újra bólintott.

- Összefoglalva: a természet erőit használod, angyal alakot öltesz, és tisztán beszélsz.

- Mi az hogy tisztán? – Inuyasha a fejét vakargatta.

- Nem is tudom, hogy magyarázzam el. Hm… Felnőttesen, higgadtan beszél, és a hangja szinte sugárzik a jóságtól.

- Igen, tényleg. Kármen hangja szinte… fehérlett. – Miroku. Ez a mondat olyan furán hangzott… Értetlenül bámultam rájuk. Kaede anyó megfogta a kezemet, amitől összerázkódtam.

- Kedvesem, azt hiszem, tudom miért vagy ilyen képességek birtokában.

- Tényleg? – kérdeztem. A miko egy táskát húzott magához, amit eddig észre sem vettem. Egy papírtekercset húzott elő, és átnyújtotta nekem. Kitekertem, de mivel japán írás volt, egy mukkot sem értettem belőle.

- Majd én, Kármen. – vette el Kagome, és hangosan olvasni kezdte a sorokat. – „Te, aki ezt a történetet olvasod, figyelj, jól és megtudhatod, kit kell várnod, hogy eljöjjön, hogy a sötétségben világosság jöjjön. Jön majd valaki, ki mindent tud, de valódi kilétéről nem tud semmit. Átlagos, mint a napsugara, mint a patak vize, de törékeny teste is lehet, mint az apró porcelán. Sok barát veszi majd körül, de egy iránt szíve hevesebben dobog majd, mint a folyó vize, ahogyan a kövön csobban. A világ angyala lesz Ő, és a gonosz a pokol mélyére száműzi Őt. Te, aki ezt a történetet olvasod, tud, ez a személy, ki megváltja a világot, és a démonok a pokolra menekülnek, a gonosz szívek megtisztulnak hangja hallatán, nem más, mint a Kiválasztott Gyermek!” – mondta el Kagome, és láttam, hogy a kezében remeg a lap.

- Kármen, te vagy… - hebegte. Tudtam, mit akar mondani, és a mondatot valaki mégis befejezte.

- A Kiválasztott Gyermek!  - a hang Matsuyoé volt. Felkelhetett, miközben mi beszélgettünk.  Te vagy a Kiválasztott Gyermek! – még mindig némán ültem. A szemembe könnyek gyűltek. Akaratlanul is felálltam, és zokogva kirohantam a kunyhóból. Hallottam még, mikor Kagome utánam kiált, de nem fordultam hátra, nem is néztem vissza. Csak rohantam, és zokogtam. Az erdő halk volt, csak néhány madár csicsergett a közelben. A talpam alatt néhol megcsikorogtak a kavicsok. Végül egy kis tisztásra értem. Olyan ismerős volt… És rájöttem honnan. Körülbelül a tisztás közepén ott állt a Szentkút. A kút, melyen keresztül Inuyasha és Kagome közlekedett. Odaszaladtam, és a kút párkányára támaszkodtam, és sírtam, csak sírtam. Aztán láttam, hogy egy fekete árny vetül rám. Lassan megfordultam, de a szemembe világított hirtelen a nap, és nem láttam, ki is áll mögöttem…