Vissza a bandába

Másnap továbbindultak. Youko-nak egyszer csak szeget ütött a fejébe valami.

-Amara! Nem mintha zavarna, de hogy élted túl, hogy kb. megfojtottalak a rózsaostorral.

-Nézz a nyakamba. A nyakláncomban van valami varázserő. Az a baj, hogy Yuna nyakában is van egy nyaklánc, fekete kővel. Na várjál! –kiáltott fel hirtelen. –Állj csak meg! Nem láttál még más nyakában ilyen láncot?

-Nem. Bár kíváncsi lennék rá, hogy ez mit jelent.

-Azt, hogy mégis van bennünk valami közös! Nézz a nyakadba! A te köved fehér. De ez eddig nem volt a nyakadban! Próbáld meg levenni.

Youko levette nyakából a láncot. Megnézte, azután Amara nyakába tette:

-Viseld te. Úgyis együtt leszünk, ha más nem, addig, amíg kiderül ez a titok. Addig meg úgyis védeni foglak. Nem azért mentettelek ki, hogy aztán meghalj!

-Köszönöm. De…

-Hé Kurama! Mi a jó eget keresel te itt? És ez meg ki? És mi történt?

-Állj! –tette föl a kezét Youko. –Először is: elkaptak a tűzszülöttek. Másodszor: Ő itt Amara Aeana. Ő segített megszökni. Harmadszor: Ez olyan hosszú történet, hogy jobb nem itt megbeszélni.

-És hol szedted össze ezt a csajt, mi? A rettegett tűzszülötteknél? –néhányan nevettek.

-Akár hiszed akár nem, így volt. Sőt, talán segíthet nekünk, hiszen ő maga is tűzszülött. De csak félig. Félig ő is róka.

-És ettől olyan vonzó egyéniség? –néhányan megint nevettek.

-Ki mondta neked, hogy vonzó egyéniség vagyok? –kérdezte bele a tömegbe Amara. A tömeg elcsendesedett. Lassan továbbindultak. Miután letelepedtek, Youko töviről-hegyire elmesélte, mi történt velük, bölcsen hallgatva a medálról, és a füles sztorikról. Ezek után napokig még meneteltek. Amarán látszott, hogy valami volt vele, csak nem szólt róla. Egyik nap éjjelén letelepedtek egy kissebfajta pusztán. A többnapos járkálás után szinte mindenki egyből elaludt. Kivéve Amarát. Már megszokták egymást a banditákkal. De most csak nézte a csillagokat, aztán hanyatt feküdt. Oldalra nézett. Youko pár méterre tőle feküdt. Hetek óta semelyikük nem aludt, se a banditák, se Amara. De a lány most csak a rókát nézte, aki végül is boldoggá tette az életét. Egyik pillanatról a másikra elhatározta magát, aztán odagurult Youko-hoz. Ezután megfogta a róka két vállát, és finoman megrázta:

-Youko, ébredj! –hát nem is kellett kétszer mondani neki.

-Amara? Miért nem alszol? Valami baj van?

-Csak az, hogy… Biztos, hogy nem bántott meg a pofon?

-Ezért felkeltettél? A frászt hoztad rám! Dehogy bántott meg!

-Csak mert… Ez nem túl szép hála tőlem… Majdnem megöltelek… Aztán pofon vágtalak… És mégis kimentettél…

-Ne magyarázkodj! A véletlen műve volt, hogy eltalált a nyilad. És az a kis pofonocska semmiség volt. Egy normális tűzszülött megölt volna. A te „fajtád” sokkal veszélyesebb bármilyen másféle alvilági népnél. Ha néha-néha mégis van egy-két érző lény köztük, akkor még félelmetesebbek tudnak lenni. Mert így csak akkor lehet megtörni őket, ha külön-külön vannak. Amióta banditává lettem, arra vártam, hogy a tűzszülöttek velünk legyenek, ne ellenünk. Belátom, ez önző dolog, de így van. Te egyedül védtelenebb, erősebb, és kegyetlenebb tudsz lenni másoknál. Mert amíg a tűzszülöttek a tömény gyűlöletet foglalják magukba, Te megtestesíted a három világot. A Túlvilág kifürkészhetetlensége, az Alvilág kegyetlensége, és az Emberek Világának szeretetéhsége… Mind megvannak benned. Az az igazság, hogy kicsit félnék tőled, ha nem ismernélek.

-De megmentettél. Miért segítesz nekem?

-Mert… nos, erre nehéz a válasz. Kivételesen az ösztöneimre hallgattam.

-És komolyan mondtad, hogy megpróbálsz megvédeni?

-Hát… -Youko habozott addig, amíg meg nem látta a lány arcát. Az csodálkozó volt, de Youko meg mert volna esküdni rá, hogy egy könnycseppet is látott végigcsordulni a meglepődött arcon. –Könnyebb volna szavakba önteni, ha egy elérzékenyült költő-énekes lennék. –azzal elmosolyodott, és letörölte Amara arcáról a könnyeket. Ezután a kezével finoman felemelte a lány fejét. –Csak ne sírj, kérlek. A végén még előtör belőlem egy Don Juan. –Erre még Amara is elnevette magát.

-Az az igazság, hogy olyan kedves vagy velem… Segítesz, meg minden… Nem tudom eldönteni, hogy olyan vagy-e nekem, mint egy testvér, vagy mintha a kedvesem lennél… De ez ostoba gondolat… Nem?

-Mindjárt el tudod dönteni szerintem. –szólt egy hang a hátuk mögött.

-Gratulálok, most szépen lebukunk miattad! –szólt egy másik hang.

-Rágcsálnivalót ne adjak? –kérdezte Amara.

Nevettek.

-Miért mondtad azt, Kurama, hogy előjön a Don Juan? Csak nem?

-Hát csak nem… Te nem vagy az az érzelgős típus.

-A megfogalmazáson sok múlik. Arra mondtam.

-Csak nem lettél egy érzelgős… Legalábbis remélem…

-Dehogy. Nem mentem át rózsaszínbe. –mondta egyre fáradtabban. Hát igen, heteken keresztül csak vándorolni, utána megszökni a tűzszülöttektől… hát igen, ez eléggé kifárasztó tud lenni. Rajta és Amarán kívül mindenki visszaaludt már, és épp már ő is visszafeküdt, de ekkor Youko-nak elakadt a lélegzete. Amara ugyanis egy másodperc töredéke alatt elaludt, de mivel Youko mellette volt, nem a földre dőlt a feje, hanem a róka vállára, aki teljesen megdöbbent. Olyannyira, hogy egy pillanatra el is felejtette fáradtságát. De rögtön az első döbbenet után már ő is elaludt, amolyan „mindegy, úgyis biztos forgolódik álmában. „ gondolatokkal.