Keserű mosoly

Na szóval Iberis bement a szobájukba de a szoba nem volt az a szoba, amit ő megszokott, hanem mintha valami vulkánszerű izé lábánál lett volna. Mély megdöbbenéséből egy ismerős lány és egy ismerős fiú zökkentette ki. A lánynak két copfba volt kötve fekete haja, és lila szemei voltak; a fiúnak pedig nagyon rövid haja volt, és szintén fekete, emellett neki a szemei feketék voltak. A lány vagy egy fejjel kisebb volt, mint a fiú. Ez a lány volt Mai, mellette a fiú volt a testvére, Nakamura.

Iberis elmosolyodott, és nevetve odafutott volna Maiékhoz, de ekkor Nakamura ellökte magától Mait. Mai nagyon meglepődött, de bátyja olyan erővel lökte el magától, hogy Mai elesett. Ekkor akart volna belépni a szobába Kurama, már persze ha ott lett volna a szoba a helyén. Ehelyett csak a megkövülten álló Iberist, az éppen föltápászkodó Mait és a gonoszul vigyorgó Nakamurát találta ott.

-Mi történik itt? –kérdezte, mivel látta, hogy itt kezdenek elvadulni a dolgok.

-Mi történne, Rókácska, elegem lett a húgomból- válaszolt flegmán Nakamura

-De hát ő... csak aggódott érted..

Iberis még ezeket a szavakat is csak nagy nehezen préselte ki magából.

-Na és? –vont vállat Nakamura. –Az egy normális hugica dolga.

-De Nakamura! Ezt azért mégsem kellett volna! –próbálta jobb belátásra bírni Nakamurát Kurama.

-Ne is próbálj meggyőzni! Mégis mit tehetne ellenem egy vén róka és egy fiatal kislányka? Azt csinálok a húgommal, amit akarok!

-Nem!

-Tessék? –kérdezett vissza Nakamura.

-Nem!

-Mond mégegyszer!

-Nem! Nem csinálsz azt Maival, amit akarsz!

-Igen? És mégis mi akadályozna meg ebben? Talán te? Vagy a drága kis Rókicád? Vésd az eszedbe buta kislány: Mai az én húgom és nem a tietek. Más sorsa fölött nem rendelkezhetsz!

-Dehogynem.

-Iberis kérlek, ne csináld ezt! Ne hergeld fel őt!

-Mégis miért ne?

-De hát látod, hogy bánik a húgával, téged meg is tudna ölni!

-Hát nem érted? –Iberis hangja félelmetesen nyugodt volt. -Pont ez az. Ahogyan bánik Maival. Nem viselném el a tudatot, hogy egy jó barátom szenved, miközben mi az elmúlt napon mosolygunk.

Kurama erre úgy hallgatott el, mint a rossz gyerek, akit rajtakaptak.

-Na tessék. Nem amerikai drámát forgatunk kislányka!

-Nem is azért mondtam.

-Meg akarsz halni? Nagyon dühít a viselkedésed! –mordult föl Nakamura.

-Engem meg az ahogyan bánsz a saját húgoddal. Talán félsz, hogyha Mai él, akkor nem maradsz család nélkül a világban? Szánalmas vagy!

-Ahhoz képest, hogy csupán egy kis csitri vagy, elég nagy a szád, aranyom.

-Nem vagyok olyan fiatal, mint amilyennek képzelsz engem. De találgass csak.

-Ebből elég! –ordította magánkívül Nakamura, és valamiféle fénysugarat dobott Iberis felé, akit a vállán talált el a fénysugár, és elordította magát a fájdalomtól, de aztán újra megszólalt, immár vállát szorítva:

-Érezted, hogy a szócsatában fölényben vagyok, igaz?

Válasz helyett egy újabb fénysugár száguldott Iberis felé, de ő még időben elugrott és Nakamurára kiáltott:

-Válaszolj! Igazam van, vagy sem?

A válasz most már fénysugarak zápora volt, és Iberis alig bírta kikerülni őket, egy-egy el is találta. Ilyenkor mindig felkiáltott, de általában Nakamurához beszélt:

-Nakamura, válaszolj a kérdésemre! Jobban tűröm a szavakat, mint te?

Eleinte azért írtam azt, hogy valamilyen vulkánszerű helyen lehettek, mert láva folydogált egy hozzájuk közel lévő szakadékban. Hogy ez miért érdekes?

Nakamura néha-néha a földre is rálépett, miközben persze nem hagyta abba a fénysugarak dobálását. Egyik ilyen alkalommal már látszott, hogy Iberis nem bírja túl sokáig. Látszott rajta, hogy ki van merülve, és sokszor meg is sebesült. Ekkor Nakamura a szakadék szélére lépett és elkiáltotta magát győzedelmesen:

-Lásd, kivel van dolgod, többet nem fogsz szenvedni!

Ezzel elhajított egy utolsó fénysugarat, de ugyanakkor hátraesett és a mélybe zuhant.

Viszont Iberist eltalálta a fénysugár, és erőtlenül esett volna össze, ha Kurama oda nem rohan, és el nem kapja.

-Bátyám! –kiáltotta Mai. Aztán észrevette mi történt barátnőjével. Már sírva futott hozzá:

-Iberis! –Ezzel sírva lerogyott Kurama mellé, és figyelte, ahogy Iberis lassan kinyitja a szemeit.

Kurama ezzel szemben megpróbálta visszatartani könnyeit, de a könnyes szemeit nem rejthette el. Eszébe jutottak azok az emlékek, amikor az alvilágban voltak. Például amikor Iberis az ablakban ülve üdvözölte őket, vagy amikor Iberis segített begyógyítani a sebeit, vagy amikor Iberis sírva kérte Kuramát, hogy vigyázzon magára, és amikor Kurama meglepődött azon, hogy Iberis honnan ismerheti, és az is eszébe jutott, amikor az egész családdal nevettek Iberis és Kurama összes napján, és Iberis is családtagnak érezhette magát.

Mindeközben Iberis kinyitotta félig a szemeit. Aztán összeszedte magát és így szólt:

-Köszönöm… Köszönöm, hogy itt lehettem… Hogy befogadtatok… És… Kérlek, Mai… Ne haragudj… Nakamura miatt… Kurama… Kérlek… Ne… Felejts… El…

-Iberis, nem halhatsz meg! –szedte össze lélekjelenlétét Kurama. –Még nem.

-Dehogynem. Öngyilkosság kimerülten ugrándozni… És… Ez az utolsó fénysugár se kellett volna…

-De hát még nem mehetsz el! –kiáltotta félelemmel Mai.

-De… Igenis… Öngyilkosság lett elkövetve, és én voltam a gyilkos… Ne haragudj Mai… A bátyád miatt se.. És… Viszlát… Kurama…

Ezzel milliónyi fényrészecskére bomolva eltűnt. Ám ekkor…

-NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!! –ordítottam, miközben felébredtem…