Ígéret három évre

Most térjünk vissza Yusukéhez. Nagy feladat előtt állt. Szólnia kellett Keikónak, hogy elmegy az alvilágba három évre. Miért nem bízza Amarára? Ja, tényleg, nem tudja, hogy Amara is megy. Ez tényleg gond Tudnia kéne róla. Na mindegy. Na szóval, ment elmondani. Időközben (miközben ment) gondolkodott (mert arra is képes) azon, hogy miként mondhatná meg Keikónak KÍMÉLETESEN! Hát nehezen. Aztán kitalálta. De (amilyen szerencséje volt) nem volt rá szüksége, ugyanis mikor elment Keikóhoz, hiába kezdte rögtön, hogy:

-Szia Keiko, van valami szíved vágya, hogy valahova elmenjünk?

Keiko csak annyit válaszolt:

-Tudom, mit akarsz mondani. Amara már elmondta.

Ettől persze Yusuke úgy elkomorodott, hogy rossz volt ránézni. Aztán kitalálta.

-Legalább beszéljük át.

Most várjátok a poént ugye? Reméljük nem sül el. A puska Sanyi kezében.

-Mit kell azon átbeszélni, hogy gyakorlatilag megöleted magad?

Ha Kuramától félelmetes az, hogy minden érzés nélkül azt mondja, hogy, asszongya: „végül is az öcsém”, akkor ez milyen? Nyugodt arccal bevágni egy ilyen dumát, hogy „végül is csak a halálba rohansz”. Na mindegy, jön a válasz. A poén meg, úgy látom, késik.

-De hát Keiko, Amara mit mondott?

-Hogy elmész az alvilágba egy időre. Azért jött, hogy a végén ne legyen akkora gond.

’’A gond csak az, hogy ezzel mindent elrontott, de mindegy, Én kijavítom.’’

-Az igaz, hogy elmegyek három évre. Nem tehetek mást.

Ja, persze, megvan, mit akarsz. Eljátszani a tehetetlent.

-Menj csak. Várni foglak, hogy majd bemutassam a vőlegényem.

Odaállítja Yusukét a tükör elé, vagy mi? Becsukja az ajtót. Na tessék, megint menekülnöm kell.

Szerintem ebben Yusuke is egyet ért. Magában szitkozódik, de piszkosul. Aztán hirtelen eszébe jutott még egy ötlet, idea felirattal, villanykörtével ellátva. Este, záróra után benézet Keiko édesapjának az éttermébe (de komplikált     ), ahol(miután persze Keiko apja rájött, hogy Yusuke van ott) örömmel fogadta a fent említett személy, akitől aztán Yusuke rendelt kaját, és aki aztán lehívta a lányát, Keikót, aki persze duzzogott, mert készült az érettségire, és tanulás helyett főznie kellett Yusukére, aki már csak olyan kaját eszik, amilyet a lányka főz neki, ha azóta meg nem halt valamelyikük, esetleg mind a ketten. Keiko tehát két pillanat alatt kész is volt a kajával, amit Yusuke elé tett, és úgy magázta, hogy az borzalom. Rosszabb, mint a borz alom.

-Kérlek, ülj le mellém.

Már sejtem, hogy Yusuke mire gondolt.

~Mire?~

Sanyi, majd meglátod.

-Miért ülnék le melléd?

-Mert olyan szépen kértem.

Lehet, hogy mégsem olyan tuskó ez a Yusuke. Jé, zenére mosakszik a macskám!

-Keiko, ugye tudod, hogy holnap lesz a születésnapom?

*Sanyival hanyattesik* Hát ez kész!

~Ez tényleg egy tuskó.~

Méghozzá egy utolsó tuskó, Sanyikám.

Talán ezért volt Keiko reakciója:

…

Semmi válasz.

Yusuke erre megfogja a kezeit. Mármint Keiko kezeit.

-Holnaphoz három évre visszatérek hozzád és elveszlek feleségül.

Keiko erre egy ledöbbenés után lemondóan (és lesújtóan) válaszolt:

-Mindig megkérted a kezem, mikor valami ostobaságot csináltál.

Ellenben Keiko édesapja csak rötyögött. Vajon mi volt olyan vicces?

-Yusuke, rég nem kérted meg a lányom kezét.

Akkor Keiko rosszul emlékszik, például figyeljük meg, amikor…

Na jó, menjünk tovább. Yusuke is elkezdett mosolyogni. Keiko meg fölment a szobájába, de előtte odavágta Yusukének:

-Három év hosszú idő, és lehet, hogy addig meg is házasodok.

Öhh… jó, lépjünk tovább. Yusuke tehát ment haza, de előtte felnézett Keiko ablakába (ha Sanyi elkezd énekelni, megfojtom).

Most gondolatmenet lesz, tehát mindenki figyeljen oda. Yusuke kezdi:

„Visszajövök”

Mikor?

„Várni foglak”

Aha! Már értem…