Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!

Ülünk, ülünk a mindenség szélén,
Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
Átalfolyik rajtunk a világosság,
De elhagytuk valahol kőedényeinket,
Elhagytunk valahol minden akarást
S most minden volt és jövendő szomjúság
Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
A négylábúak, melyeket megettünk,
Most el?jönnek és kinevetnek minket,
Ezer és harmincegynehány esztendő
Zuhog végtelen szomorú szemünkből
S nem bírja elmosni buta bűneinket.

Most nagyon messze van tőlem a föld,
Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
Keserű számnak ki mutatna cukrot?
Ki hinné még el, hogy élni akartok?

Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
Mert hogy adhatnék eleget kettővel?
Két bárány volt én adó két kezem
S a farkasok elbántak mindkettővel.
Most minden kedvem holtan terül el,
Mert levegőtlen vihar a jajom:

Leszámitva az ostobaságot,
Multunkat, életünket és a gyomraink,
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!

1924 első fele