Kérjük olvassa végig az alábbi cikkeket, és ha meggyőződött róla, hogy a finugor-elmélet kitaláció, támogassa az eltörlését és történelmi múltunk új alapokrahelyezését. Köszönjük! NemzetHír

Miután a Habsburg-dinasztia, de főleg a bécsi kamarilla, a császár tanácsadó testülete a magyarsággal szemben mindig rosszakaratú volt, a finnugrizmus harmadik korszak eseményeinek kezdetét legalább az 1703-ban kezdődő, II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leveréséig, az 1711. évi szatmári békéig kell előre helyezni.
Ez a harmadik korszak 1943-ban csak akkor fejeződött be, amikor a finnugorizmus három apostola közül földi pályafutását nemcsak Budenz József (1856-1893) és Hunfalvy-Hunsdorfer Pál (1810-1891), hanem már Szinnyei-Färber-József (1857-1943. IV. 14.) is befejezte.
Ekkor határozták el, hogy az ellen a rebellis magyarság ellen, mely a dinasztia ellen 1848-ban már negyedszer fegyvert fogott, lélektani hadjáratot kell indítani. A magyarság nemzeti büszkeségét és ősi származásának tudatát kell megsemmisíteni, hogy elgermánosítható és a Gesammtmonarchie-ba beolvasztható legyen. Ezért a magyarságot a fehér fajnak a legalacsonyabb kultúrfokán élő népétől kell származtatni, mert Sajnovics, Révay, Reguly, stb. magyar tudósok már régen megállapították, hogy a magyar nyelvnek az északi területen élő lappok, finnek, vogulok, stb. finnugor népek nyelve a legközelebbi rokonai.
A kamarilla ezzel a feladattal azt a fiatal tudóst bízta meg, aki Hessen tartomány Rasdorf községében született, s aki 1857. előtt magyar szót sem hallott, aki a feladat elvégzéséhez (a magyarság és nyelve eredetének tudományos módon való megállapításához) a szükséges szaktudás óriási hiányával kezdett hozzá, amit merészséggel és főleg rosszakarattal pótolt.
Azonban, mikor Budenz „Magyar-Ugor összehasonlító szótár” című könyvét 1864-71-ben, majd 1873-ban már „Ugor nyelvek összehasonlító alaktana” című könyvét is megírta és kiadta, a magyarság vezetői közül egyesek azt hitték, hogy ez a német lángelme a magyarság származásának rejtélyeit is képes lesz megoldani. Ezért a magyar kormány a pesti egyetemen nem a szumir tanszéket, hanem Budenz részére a Finnugor Összehasonlító Nyelvtudomány tanszékét már 1876-ban felállította.
Budenz tehát, mint a magyar egyetemen a magyar nyelv tanára, abba a helyzetbe került, hogy a kamarillától kapott feladatot már teljesíthette. S hogy feladatát elvégezhesse, saját elképzeléséből, amelyet már 1864-ben is hangoztatott, egy premisszát, egy kiindulási alapot és egy gyűjtőnevet csinált.
Premissza: Európa legmostohább éghajlatú vidékén i.e. IV-III. évezredben finnugor alapnyelvet beszélő ősnép élt s ettől az ősnéptől származnak az északi területen élő finnugor (gyűjtőnév) népek.
Majd a magyar és a finnugor nyelvek rokonságának konkrét bizonyítékából önkényesen azt az állítólagos magyar őstörténelmi tényt is kikövetkeztette, hogy a honfoglaló magyarok elődei a finnugor népek etnikai közösségéből való kiválás után az V. században a Kaukázus vidékére vándoroltak és vitték magukkal azt a nyelvörökséget, amelyet a finnugor őshaza területén örököltek. Ezért csak azok az ősmagyar szavak, amelyek a finnugor nyelvek szavaiból származtathatók. A többi magyar szó pedig mind olyan jövevényszó, amelyeket a magyarok különböző korokban, különböző területeken, különböző népektől vettek át.
Budenz szerint a honfoglaló magyarság olyan finnugor eredetű, harcias lovasnép volt, mely fejletlen nyelvének szószegénysége miatt a duna-medencei szlávoknál megismert tárgyak, fogalmak megnevezésére, amelyeket saját nyelvén megnevezni nem tudott – sok szláv szót kényszerült átvenni. Az a nép pedig, melynek szókincsében olyan kevés az ősmagyar szó, és amely olyan sok szláv, germán, latin, stb. szót kényszerült átvenni, mint a magyar, a műveltségnek igen alacsony fokán állott és föltétlenül analfabéta volt.
Budenz a kamarillától kapott megbízást főleg azért teljesíthette, mert őt a finnugor elmélet kidolgozásában Hunfalvy Pál, Heinrich Gusztáv (aki a MTA titkára volt), Petz Gedeon, Bleyer Jakab és főleg Szinnyei József, sőt Szarvas Gábor is erősen támogatta. Budenzet azonban a kamarilla egyik tagja, Franz Miklósich is (1831-1891) erősen támogatta, aki a bécsi egyetemen a szláv nyelvek tanára és a császár valóságos belső titkos tanácsosa volt.
Kétségtelen, hogy Budenz Miklosichal összedolgozott, hiszen nem véletlen az, hogy Bécsben és Budapesten 1871-ben olyan két könyv jelent meg, amelyek a honfoglaló magyarok nyelvéről, a honfoglaló magyarok rokonairól, és műveltségéről úgy szólnak, mint azt a kamarilla célja megkívánta.
A finnugor elmélet azon áll vagy bukik, ha felteszik azt a kérdést, hogy a honfoglalók elődei honnan, északi vagy déli területről vándoroltak-e a Kaukázus vidékére.
Amíg Szinnyei igyekezett a tudományosság látszatát megőrizni, addig Hunfalvy Pál a magyar őstörténetírásnak már valóságos Dzsingisz kánja volt, aki semmit sem épített, hanem csak rombolt. Miután Budenz a honfoglaló magyarokat analfabétáknak nyilvánította, Hunfalvy nemcsak a magyar rovásírás hiteles emlékeit, hanem már a magyar krónikákat is XIII. századi koholmányoknak nyilvánította. Tehát mindazt tagadta, amit nem tudott a finnugor elmélet idő- és térbeli keretei közé beilleszteni. Így került aztán az Akadémia papírkosarába a magyar Krónikák történelmi értéke is.
Somogyi Ede 1882-ben Kaposvárott született, aki a Budapesti Hírlap kiváló munkatársa, hites tolmács, a bécsi lapok tudósítója és főleg a szumir-magyar nyelvrokonság tudatának lelkes hírdetője volt. Miután sok nyelvet beszélt és a nyugati szumirológusok angol, francia, német műveit szorgalmasan tanulmányozta, az ezekből merített adatok alapján 1903-ban megírta a „Szumirok és magyarok” című könyvét. A magyar nyelvnek nem-csak a szumir, hanem az etruszk, baszk, sőt fuhien-hohien néven ismert nyelvvel való egyezését is ismertette.
Tény az, hogy Kanton város környékén kb. 20 millió olyan kínai él, akik a szigetelő, a monosyllabe kínai nyelvtől teljesen eltérő agglutináló nyelvet beszélnek. A mai fuhient beszélő kínaiaknak az ősei állítólag azok a hunok voltak, akiket a kínaiak asszonyostól, gyerekes-től a Han-dinasztia idején Dél-Kína területére telepítettek.
Galgóczy János (1838-1921) Nagykőrösön született, itt érettségi-zett, de nem hivatásos tudós, hanem 1858-tól kezdve az első magyar biztosító társaság tisztviselője volt. A biztosítás különböző módozatairól tanulmányokat írt, de 1900-tól kezdve a szumir nyelvvel is igen behatóan foglalkozott.
Mahler Ede „Babilónia és Asszíria” című könyve 1906-ban jelent meg, aki ebben a könyvében azt bizonyította be, hogy az antropológiai adatok bizonyító ereje nagyobb, mint a nyelvészeti adatoké, hogy a szumir nép rövidfejű, brachiocephal nép volt. Pedig E. T. Hamy „La figure humaine dans les monuments chaldéens babylioniens et assyriens” című könyve Párizsban csak 1907-ben jelent meg.
Hamy azt állítja, hogy a chaldeai (sumir) sírokban hosszúfejű, dolichocephal koponyák is előfordulnak, de a koponyák nagy tömege rövidfejű. (A rövidfejű koponya vízszintes metszete kör, a hosszúfejűé pedig ellipszis alakú.) Mes Kalam Dag szumir herceg aranysisakja olyan félgömb alakú, hogy az csak rövidfejű koponyára helyezhető.
A szumir nép tehát – mely Mezopotámiát oly sok évezreden át uralta és amely igen fejlett kultúrát teremtett – ural-altáji eredetű, rövidfejű nép volt, mert az ural-altáji (turáni) népek általában rövid- vagy túlrövid, hyperbrachiocephal fejű népek, amelyek között már a középfejű, mezocephal koponya is ritka.
Nálunk a finnugor elmélet kialakulása idején lezajlott nagy vitában részt vevő tudósok között a legnagyobb tudású és a legélesebb látású tudós Munkácsi (Munch) Bernát volt. Ő gyűjtötte össze a vogul népköltészet termékeit, ő állapította meg, hogy a finnugor nyelvek tele vannak árja és kaukázusi nyelvelemekkel, hogy Moldvában a honfoglalás előtti időben magyarul beszélő nép élt (ezt a történelmi tényt „Despere ungarici si episcopile le catolic din Moldva” (Bukarest, 1905) című könyvében Radu Demeter bukaresti egyetemi tanár is elismerte); sőt az Ethnographiaban 1905-ben megjelent tanulmánya szerint a magyar őshaza nem északi területen, hanem a Kaukázus vidékén volt.
Azonban az már bebizonyosodott és külföldön is általánosan elismert tény, hogy a magyarság legősibb őshazája Mezopotámia volt, mert itt alakult ki az a szumir-árja, stb. nyelvelemekből az a keveréknyelv, melyből a magyar és a finnugor nyelvek származnak.
Szinnyei József Munkácsi Bernátot az ő fenti megállapításai miatt később már nem tekintette Budenz igazi követőjének, s ezért köztük a barátság is teljesen megszűnt.
Munkácsi Bernát 1910 körül visszavonult és életének majdnem utolsó két évtizedét békés családi körben töltötte. Nem törődött többé a finnugor elmélettel, melyet Szinnyei közel egy fél évszázad alatt olyan buzgón terjesztett; pedig a finnugor elmélet kizárólag a bécsi kamarilla érdekét szolgálta.

 

Magyar őstörténet
Tóth Imre

 

A legtöbb magyar honfitársunk számára nem újdonság, hogy eredetünk kutatása valahol, valamikor tévútra jutott. Akárki, akármit mondjon is, mi nem vagyunk „finnugorok”! A finnugrista nyelvészetre épített őstörténet szerint a legközelebbi rokonaink a vogulok és az osztjákok lennének, elég azonban rájuk nézni ahhoz, hogy az ember biztosan kijelenthesse: ez egyszerűen lehetetlen!

 -----
Egy vogul, meg egy osztják

Nincs ebben semmiféle előítélet, nincs rasszizmus, nem arról van szó, hogy zavar bennünket a „halszagú atyafiság”, egyszerűen az az igazság, hogy mi nem ilyenek vagyunk. Senki ne higgye el azt se, hogy az őseink mégis ilyenek lehettek, csak úgymond: megváltoztak közben, mert ilyen nem létezik. Akinek az ősei mongolidok voltak, az ma is mongolid, akinek pedig europidok, az meg ma is europid, ezt garantálják a gének! De hát akkor hogy juthattunk ide? Hogy lehet az, hogy Európa bármely népe jobban hasonlít ránk, mint azok, akiket a legközelebbi rokonainknak mondanak? Sokaknak talán meglepő, de valójában azért jutottunk ide, mert a történetírók „kifelejtették” hivatalos történelmünkből a Kárpát-medence europid őslakóit, akik már a honfoglalás előtt is itt éltek. Ők ugyanis legalább annyira az őseink, mint a honfoglalók! Erről szól ez az írás.

Történészeink maguk is egyre tarthatatlanabbnak gondolhatják a finnugor származáselméletet, mert egyre kevesebben állnak ki mellette, és egyre többen nyergelnek át a „török” lóra. Csöbörből vödörbe! A török eredeztetés ugyanúgy nem állja meg a helyét, mint a másik, mert ez is figyelmen kívül hagyja a valódi őseinket. Sokan azt hirdetik, hogy már nem is állítja senki a finnugor eredetet, csak a nyelvünket tartják annak. Ez sem igaz, hiszen állami vezetőink máig részt vesznek a „finnugor népek” találkozóin, ezzel pedig fenntartják és erősítik azt a látszatot, mintha mi is közéjük tartoznánk. Kormányportálunkon pedig máig olvasható „Magyarország történelme” címszó alatt a következő kronológia:

Kr.e. 4000 k.
Az uráli népek közösségének felbomlása (finnugorok és szamojédek szétválása).

Kr.e. 2000 k.
A finnugor nyelvi közösség szétválása. Az ugorok Nyugat-Szibériában maradnak...

 

895 tavasza A besenyők kiűzik a magyarokat Etelközből. A honfoglalás kezdete. Ld: http://www.magyarorszag.hu/orszaginfo/adatok/tortenelem/kronologia.html

Azt is állítják egyesek, hogy a finnugor ősnyelv finnugor ősnép nélkül is létrejöhetett. Anélkül, hogy vitába szállnék a nyelvészekkel, azt állítom, hogy ez képtelenség! A kettő egymásra épülő hamis kombináció, ugyanolyan képtelenség, mint az, hogy magyar eredetű szó nincs, és mi a „finnugor” szavakon kívül minden egyebet másoktól vettünk át. A magyar nyelv magyar eredetű, és kizárt, hogy valaha is tömegével vettünk volna át szavakat bármilyen más nyelvből!      

Kétségtelen, hogy úgy tanultuk: az őseink valahonnan keletről jöttek. Valóban voltak, akik onnan jöttek, és nem is csak a honfoglalók. De minden beköltöző, minden alkalommal olyan területre érkezett, ahol már valaki mások - mindenekelőtt évezredekkel korábban megtelepedett földművelők – éltek. Ennek bizonyítékai a régészeti leletek, amelyek közel tízezer évnyi folyamatos emberi jelenlétet igazolnak ezen a területen. Célzott régészeti kutatások hazánk területén ugyan alig akadnak, leginkább csak az útépítések miatti leletmentő ásatások zajlanak, mégis akkora a leletek tömege, hogy nem bírnak velük a régészek! 2005-ben például az összes feltárás egyötöde a budapesti építkezéseken, a maradék 95 %-a pedig az autópályák nyomvonalán zajlott.

„Az újkőkortól egészen a török kor végéig kerültek elő eddig leletek az egykori budai Skála parkolójában folyó régészeti feltáráson.” – olvashattuk az előbbiek egyikéről. Máshol arról írtak, hogy: „A hazai régészeknek 300 évig biztosan van munkájuk! Az autópályák nyomvonalának régészeti feltárása kapcsán 300 évre meghatározzák azokat a kutatási helyeket, melyek kimaradtak, ám bizonyosan érdemes feltárni őket.” „A régészek nem tudnak mit kezdeni a lelethegyekkel!
Tíz év alatt annyi régészeti lelet került elő az épülő autópályák nyomvonalán, mint korábban száz év alatt!” - számolt be róla az Inforádió.

Csak az M7-es autópálya Zamárdi és Ordacsehi közötti szakaszának nyomvonalán, mintegy másfél milliónyi lelet került elő a feltárások során 2007-ben! Mindez páratlan a világon, bárki elhiheti!

Mivel a mi itteni történelmünket általában a honfoglalással kezdik, nézzük most először is azt, hogy milyen létszámú lehetett az a népesség, amely már akkor is itt élt, és mi lett a sorsa ennek a népességnek honfoglalás után? (Menjünk azután tovább, és nézzük meg azt is, hogy még korábban kik éltek itt, és azokkal mi történt!?) A História című folyóirat szerkesztői az 1996. évi II. számot, – tekintettel a honfoglalás 1100. évfordulójára - kimondottan a honfoglalásnak szentelték. Ebben ezt olvashatjuk erről:
„...Jobbágyok és nemesek ősei. Ez egyúttal felveti a honfoglaló népesség lélekszámának kérdését. Akárhogy csűrjük, csavarjuk a tényeket, kétségtelen, hogy a fennmaradt késő avar népesség falulakó, földmíves tömegei legalább tízszeresét alkották Árpád magyarjainak. A földmívelő falusiak, a későbbi jobbágyok, elnyelték nyelvileg Árpád győztes seregét, akik alapját alkották a későbbi nemességnek.”

Eszerint tehát az itt találtak legalább tízszer annyian voltak, mint a honfoglalók! Azt is olvashattuk, hogy a honfoglalók utódai a későbbi nemesek, míg az őslakóké a későbbi jobbágyok lettek.

Ugyanezt írta Werbőczy is, a híres „Hármaskönyvben”:
„A nemesség, amelyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, amelyet most változtatott néven, az itt lakó magyaroktól Magyarországnak neveznek.”
Krónikaíróink köztudottan a honfoglalók szemével nézték az eseményeket, ezért az őslakók náluk csak mellékszereplők lehettek. De mint ilyenek, az ő műveikben is ott vannak! Néhány példa:
 „..Majd később Árpád vezér kegyesen ugyanennek a Ketelnek adományozta Sátorhalomtól egészen a Tolcsva vizéig az egész földet lakosaival egyetemben.” „..Salán vezér Árpád vezérnek különféle ajándékokon kívül nevetni való tréfaképpen küldött még két korsót tele a Duna vizével meg egy nyalábot Alpár homokjának a java füvéből. Azonfelül átengedve a Sajó folyóig terjedő földet lakosaival egyetemben. Erre Ond és Ketel hamarosan megjöttek Árpád vezérhez Salán vezér követeivel együtt; a küldött ajándékokat átnyújtották, és értesítették, hogy a földet összes lakosaival együtt megkapta adományban Árpád vezér.”  „..Mikor így gyökeret vertek, akkor az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére. Bors pedig, miután elbocsátották, jó szerencsével nekivágott a dolognak, és a nagy számban összegyűjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat építtetett...” „..Másnap pedig a Tisza mentén a Szamos folyó felé kezdtek lovagolni. Majd tábort ütöttek azon a helyen, ahol most Szabolcs van. Ott annak a földnek a lakói majdnem mind önként meghódoltak előttük, és lábukhoz borulva fiaikat kezesül adták, csak hogy bajuk ne legyen. Ugyanis félt tőlük szinte az egész népség, azonban előlük elfutva alig menekültek meg csak néhányan, akik aztán Mén-Maróthoz jutva cselekedeteiket hírül vitték. Ezek hallatára oly nagy rémület szállotta meg Mén-Marótot, hogy nem merte a kezét mozdítani. Tudniillik az ottlakók mindnyájan kimondhatatlanul rettegtek tőlük, mivel hallották, hogy Árpád apja, Álmos vezér, Attila király nemzetségéből származott. Ezért aztán senki sem hitte, hogy másképpen élhessen mint csak Álmos vezér fiának, Árpádnak és nemeseinek a kegyelméből. Tehát a legtöbben önként hódoltak meg nekik.” „..Akkor Szabolcs, ez a fölötte bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva várépítésre való. Tehát - társainak közös tanácsa szerint is - összegyűjtve ott a köznépet, nagy árkot ásatott, és igen erős várat építtetett földből.” „..Ott a lápok alatt Tas, Lél apja, sok népet gyűjtött össze; vele aztán nagy árkot ásatott, s igen erős földvárat építtetett, amelyet előszőr Tas várának neveztek, most pedig Sárvárnak hívnak. Miután a lakosok fiait túszul összeszedték, katonákkal megrakva a várat hátrahagyták.” „Tétény pedig meg a fia, Horka, a nyíri részeken átlovagolva, nagyszámú népet hódítottak meg a Nyír erdeitől egészen az Omsó-érig.”  (Anonymus: Gesta Hungarorum)

 Érdemes felfigyelni arra is, hogy Bors vezért az itt lakók „intelmeire” küldték ki a határokat megerősíteni. Az őslakók és a honfoglalók tehát, egymásnak ellenségei semmiképp sem lehettek! Többek között ennek köszönhető az, hogy a honfoglalók nem irtották ki, és nem is üldözték el az itt élőket. Ezért aztán kényszerűen adódik a következtetés: semmiképpen nem lehet csak a „honfoglalókat” tekinteni a későbbi magyarság őseinek! Már pedig itt éppen ez történt, illetve történik még ma is!
(A honfoglalók és az itt élők valójában rokonai voltak egymásnak, - Hunor és Magor testvérnépei - de ez is csak akkor érthető meg igazán, ha tisztázzuk végre valós történelmünket.) Anonymus egyébként művének előszavában egyértelműen ki is jelenti, hogy „Magyarország királyainak és nemeseinek származását” írja meg.
  A következő kérdés az lehet, hogy akkor pontosan kik éltek itt a honfoglalás előtt? Erre természetesen az a hivatalos válasz, hogy azok, akik legutoljára elfoglalták a Kárpát-medencét, mert hiszen az előttük itt élőket nyilván ők is kiirtották, vagy elzavarták. Természetesen ez sem igaz! Itt soha nem irtottak ki semmiféle népet.

Az más kérdés, hogy időnként megváltozott az uralkodó réteg, és ez valóban véres összeütközéseket jelenthetett, de ez csak a „felső tízezer” ügye volt, a köznépet gyakorlatilag alig érintette.

Az avar-hunokról is tudni kell, hogy ők is csak az uralkodó rétegét adták az országnak, mellettük ugyanúgy itt élt a földműves köznép, méghozzá jóval nagyobb tömegben, mint az avar-hunok. Közéjük szép lassan beolvadtak a még korábbi urak, a szarmaták, a dáhok, (tahók) a jászok és a gepidák (tótok). Szó sincs tehát arról, hogy az avarok idején itt csak avarok éltek volna!

Mellesleg az avar-hunok szkítáknak tartották magukat. Teljes joggal, hiszen a fehér hunok és a pártusok utódai voltak.
„Gepida harcosok szolgálták az avarokat” – tudósít egy érdekes cikk 2006-ból. A bizonyíték: „Tiszagyenda határában egy avar szolgálatban álló gepida nemzetségfő sírja, amelyet a régi Tisza egyik holtágának medrében találtak. A harcos mellé kétélű kardját, ezüstberakásos vascsatos, szíjvéggel és veretekkel díszített övét, aranyozott bronzszegecsekkel díszített pajzsát, nagyméretű bronz ivóedényét és vaslándzsáját helyezték el. A sírtól öt lépésnyire megtalálták a nemzetségfő veretekkel díszített felszerszámozott áldozati lovát és kutyáját...” (Mult-kor.hu, 2006. november 16.)
Mindebből két fontos következtetést is le lehet vonni:

1. Az avarok nem irtották ki, és nem üldözték el a még gepidákat sem. Sőt, amint látszik, közöttük egy gepida, akár az elithez is tartozhatott!
2. Eredetileg a gepida is szkíta jellegű nép kellett, hogy legyen, ha egyszer a halottat a fegyvereivel és a lovával együtt temették el!

Az avar-hunok tehát békésen együtt éltek a korábban is itt lakókkal, de kétségtelen, hogy az ő idejükben itt már (kevés kivétellel) ők voltak az urak. Mindössze ezt a főszerepet veszítették el akkor, amikor az országot nem tudták megvédeni a nyugati betolakodóktól. Ezután ők is beálltak a sorba, és várva várták a felszabadító hun utódokat, a rokon honfoglalókat. Nem haltak ki tehát ők sem!

----

Hová lettek az avarok?

 

Hivatalos történelmünkben gyakran emlegetik az „avarok pusztaságait” annak érzékeltetésére, hogy Nagy Károly milyen „dicsőségesen” elbánt velük. Hivatkozásuk alapja Regino prümi apát korabeli krónikája, aki állítólag elnéptelenedett avar pusztákról írt. Olajos Teréz: Az avar továbbélés kérdéséről c. írásában viszont a következőket olvashatjuk erről:

"...S jóllehet Regino krónikájának solitudines szavát sokan pusztaságnak, lakatlan földterületnek értelmezték, velük szemben meggyőzőek Szádeczky-Kardoss Samu érvei. Pontosan ez a szó (solitudo) ugyanennek a szerzőnek ugyanebben a művében pár mondattal korábban ugyanis egyáltalán nem néptelen, hanem nagyon is sűrűn lakott földet jelent."

Az avar-hunok „pusztaságai” tehát a valóságban sűrűn lakott területek lehettek!

Nyilván, sokan közülük megérték a honfoglalást is, hivatalos történelmünkből mégis nyomtalanul eltűntek. Ugyanígy eltűntek a római hódítást túlélő pannonok, (dunántúli földművesek) eltűntek a dáhok (dákok) és a velük szövetséges, rómaiakat kiverő alföldi szarmaták, eltűntek a szarmatákkal rokon Duna-Tisza között élő jazigok, akiknek a helyére viszont később lepottyantak az égből a jászok. (Az utóbbi kettő ugyanaz a nép, csak az egyik a saját, a másik az idegen megnevezése.) A valóságban természetesen egyikük sem tűnt el, biztosak lehetünk abban, hogy mindannyiuk leszármazottai itt élnek közöttünk!

---------

 

Hová lettek a pannonok és a szarmaták?
A IV-V. században a hunok voltak itt az urak, az ő „honfoglalásukról” írta Orosius szerzetes valamivel később (Kr.u. 417-ben) azt, hogy: „Pannónia európai ország, amit nemrég a hunok foglaltak el, ezt az országot a nép saját nyelvén Hungaria-nak nevezi.”Országunk tehát a hunok neve után, a hun kortól kezdve Hungária! A hunok is szkíták voltak, hasonló nyelven beszélő testvérei az itt lakó magoroknak, azaz a magvető földműveseknek.
Volt aztán a Kárpát-medencei történelemnek egy még korábbi állítólagos vészkorszaka is, amikor (hivatalosaink szerint) hatalmas hódító inváziók törölték el az itteni civilizációt, ez pedig a bronzkor volt. Mára szerencsére ezen is túl vagyunk! Köszönhetően a régészetnek, ma így festenek ezek a borzalmas „inváziók”:
„...Sánta Gábor régész közlése szerint az új kultúrát halomsíros kultúrának nevezik. A leletek alapján (korábban) azt gondolták, hogy komoly etnikai váltás is történhetett, a Kárpát-medencét "inváziószerűen" elözönlötték a mai München környékén, a Cseh-medencében, valamint a Közép-Duna vidékén kialakult úgynevezett halomsíros kultúra képviselői.” (Északon megkerülték a Kárpátokat, úgy kerültek oda! TI) „Ma úgy látjuk, hogy kisebb közösségek, néhány nemzetség, család szivárgott be és az éghajlati változásokkal együttesen késztették a helyi lakosságot, hogy átvegyék a betelepülők anyagi kultúráját, halomsíros temetkezési szokásait"(Összetartozást szimbolizálnak az elásott bronzkincsek. Múlt-kor.hu, 2007. október 20.)

„...Korábban ugyanis arról volt szó, hogy egy-egy új régészeti kultúrának, tehát anyagi kultúrának, tárgytípusoknak, esetleg építkezési módnak a megjelenését kivétel nélkül mindig migrációval, vagyis egy új népcsoportnak a megjelenésével hozták kapcsolatba. Gordon Childe híres régész volt az első, aki a század első felében arról beszélt, hogy az új kultúrák mindig bevándorláshoz, új népcsoportok megjelenéséhez köthetők. Aztán voltak, akik egyenesen azt gondolták, ezek az új népek agyoncsapták a régit, és a helyükbe telepedtek. Lám, lám, hiszen egész más kerámiát használnak, mondták..” (Bánffy Eszter régész)

Tanulságnak sem utolsó, de a lényeg számunkra most csak az, hogy nem irtották ki az itt élő népet még a bronzkorban sem. A rézkorban pedig, eddigi ismereteink szerint még nem nagyon létezett a háború, azelőtt még annyira sem, így tehát joggal feltételezhetjük azt, hogy az újkőkori földművesek utódai éltek itt még a honfoglalás idején is, - kiegészülve természetesen az időközben beköltözött szkítákkal.

Hogy létezhet az, - kérdezheti bárki – hogy ezt eddig nem így tudtuk, és hogy erre nem is gondoltunk? A legfőbb ok természetesen a „hivatalos történelem”, amit megtanítottak nekünk az iskolákban, és amihez természetünknél fogva, körömszakadtunkig ragaszkodunk. Az ember ugyanis azon, amit fiatalon megtanult és igazságként elfogadott, azon szinte képtelen változtatni! (Valószínűleg tudják ezt a hivatalosok is!) Ennek ellenére akadtak már régebben is sokan, akik rájöttek a helyes megoldásra, de az ilyeneket a finnugorizmus térnyerése óta mindig is mellőzték, kigúnyolták, munkájukat lehetetlenné tették. (Gyakorlatilag ma is ezt teszik.) Magyar Adorján például ezt írta egykor:

"Olvastam Marjalaki Kiss Lajosnak Anonymus és a magyarság eredete c. rendkívül érdekes, nemrég megjelent tanulmányát, amelyben azt bizonyítja, hogy a magyarság Magyarországnak őslakossága, illetve, hogy az országot Árpád honfoglalását már ezredévekkel megelőzőleg is magyarság lakta. Szerény véleményem szerint is, a magyarság őshazája Magyarország, azaz a Kárpátok medencéje, amelyben fajunk és nyelvünk kialakult, és ahol magas szellemi műveltsége volt már azon ősidőkben, amikor az árja népek még nem léteztek. Magyarországi eredeti ősnépünk, azaz az ősmagyarság legnagyobb része beláthatatlan időktől fogva békés földművelő nép volt, - aminthogy ma is az – és mindig magyarul beszélt, azaz helyesebben szólva: mai magyar nyelvünk ősalakját beszélte. E nép, vagy faj az ezredéveken át, időközönként számtalan rajt bocsátott ki magából, hol északra, hol keletre, hol délre és nyugatra, amely kivándorolt szakadékai kint néha nagy műveltségeket is alapítottak, (szumirok, pelazgok, etruszkok, stb.) majd hosszú idők folyamán nyelvileg, fajilag elváltoztak, átalakultak, más népek közé vegyültek, de mindenfelé olyan nyomokat hagytak maguk után, hogy ezeket a tudósok és kutatók a világ különböző részeiben észrevevén a magyarságot hol innen, hol onnan származottnak kellett, hogy gondolják. ...Teljesen megoldódik azonban a rejtély, ha a magyarság őshazájának magát Magyarországot tekintjük. Sőt, csak így fejthetjük meg azt is, hogy a magyarság szervesen illeszkedik bele a közép-európai kerekfejű, kis- vagy középtermetű fajba s hogy arcjellegében is a környező népektől, amelyek nagyrészt különben is csak elárjásodott fajrokonai, alig különbözik, valamint hogy nyelve, szókincse, népszokásai, népmeséi, viseletei is azokéval bár egyezőek, de sokkal őseredetibb jellegűek."

Sokak számára talán meghökkentő lehet, de tényleg igaz, hogy itt már 6-8 ezer évvel ezelőtt is olyan élet folyt, mint a XIX. századi magyar falvakban! Az emberek szántottak-vetettek, házakat építettek, állatokat tartottak, kiégetett kerámiákat készítettek, szaporodtak és terjeszkedtek

 

A Magyar Nemzeti Múzeum honlapján a következőket olvashatjuk erről az időszakról:

„Az Alföld település-sűrűsége az újkőkor idején elérte, sőt meghaladta a mai települések számát, és a lakóházak mérete gyakran jelentősen meghaladta mai átlagos lakásaink méretét.” (Állandó kiállítás: Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története Kr. e. 400 000 - Kr .u. 804-ig)
Ugye megdöbbentő! Európa történelme ezek szerint nem a görögökkel kezdődött, hanem az itt élő földművesekkel, úgy négy-ötezer évvel korábban!
Nem tudhatjuk, hogy az újkőkorban itt élők hogyan nevezték önmagukat. A legkorábbi (közel 2500 éves) erre vonatkozó feljegyzés Hérodotosztól származik, aki szerint az itt lakók „syginnák” voltak. Ez a szó szerintem a szögin, szegin, azaz a mai szegény szónak görög módra leírt változata. (Szöginek, szeginek.) Minden további nélkül elképzelhető, hogy az itt élő földművesek Hérodotosz korában már valóban szegényeknek tartották magukat, hiszen akkorra már mindenütt megjelentek a fegyverrel hatalmat szerző, aranyban-ezüstben díszelgő uralkodó csoportok. Itt, az újkőkorban viszont, ilyenek még nem léteztek

 

Általánosan elfogadott, hogy a „történelem előtti” időkben, népnév hiányában az adott területre jellemző kultúrával határozzák meg az ott élőket. A Kárpát-medencére legjellemzőbb első ilyen, a helyben kialakult vonaldíszes kerámia kultúrája volt, ezért az itt élőket a vonaldíszes kerámia népének nevezzük.

Létezett Alföldi Vonaldíszes Kerámia (AVK), Dunántúli Vonaldíszes Kerámia (DVK), Bükki Vonaldíszes Kerámia kultúra, stb., de ezek a valóságban csak annyira tértek el egymástól, mint mondjuk a kalocsai hímzés a matyótól. Tulajdonképpen természetes is, hogy tájegységenként változik a módi, így volt ez akkoriban is. Hogy hogyan éltek újkőkori őseink, arról a következő érdekes tudósítás adhat némi információt:

 „Sajtot ettek az Alföldön a neolitikumban! 

 
folytatás