LABRADOR RETRIEVER

A labrador származásáról sok a feltételezés, ugyanakkor amit a labrador történészek összeszedtek a kutya származásáról, mesebeli történetnek tűnik. A legújabbakat Richárd A. Wolters gyűjtötte egybe, aki kerek 30 000 kilométert utazott azért, hogy az egykori labrador élethelyein régi archívumok dokumentumait átkutassa, amelyekben a régi vízikutya említésre kerül. Ez bizonyára nem volt könnyű feladat, hiszen a labrador ősei törvényen kívüli társadalomban éltek Új-Foundland szigetén. Labrador az Amerikával szomszédos partvidék, valószínűleg csak véletlenül ragadt meg ez a név ennek a fajtának.  Bizonyára azért, mert a későbbi angol tenyésztők a tengerentúli földrajzi pontosságért nemigen aggódtak, azonkívül az új-foundlandi név már foglalt volt egy nagyobb, hosszú szőrű rokonnak. Hogyan kerültek ide? A kutyák tényleg az indiánok saját tenyésztésű ebei voltak? Richárd A. Wolters ismeretei szerint a bennszülött indiánoknak nem voltak saját kutyáik. Az őslabradort nagy valószínűséggel azok a tengerészek és halászok hozták magukkal, akik Devon brit grófságából érkeztek nyaranként Új-Foundland partjaira, hogy halakat fogjanak. Mivel a veszélyes partokon a halászbárkák összetörtek volna, a kutya dolga volt, hogy vízbe ugorván, a háló vonókötelét a partra vigye a parton álló többi halásznak, akik azután bevonták a tele hálót. És míg a partiak a zsákmánynyal foglalkoztak, a kutya viszszaúszott a következő kiterített háló vonóköteléért. További kötelessége volt, hogy ha a halász bármit a vízbe ejtett, visszahozza. Egész idő alatt hol a parton, hol a tengeren voltak, segítettek partra vontatni a nehéz halászhálót, húzták a víztől csepegő vontatókötelet, kihalászták a vízbe esett evezőt, valamint a háló peremén átvergődött zsákmányt.

Azok az írók, akik az 1840-es években említést tettek a kutyákról, Új-Foundland székhelye után Szent János kutyájának nevezték el őket. Tilos volt errefelé letelepedni, ezzel akarták ugyanis az angolok megakadályozni, hogy a tengerészek és a halászok a halkereskedelmet a kezükben tartsák. Ehhez persze egyáltalán nem tartotta magát valamennyi halász, főleg azok nem, akik a hajókon rabszolgaként dolgoztak, és megszökve, elbujdostak kutyáikkal együtt a parti bozótosban. Együtt volt Anglia összes legdurvább és legkeményebb embere. A sziget első lakói dezertőrök voltak, akik az angol halászóflottáról, a Navyről szöktek meg, leugrálva a hajókról. Törvény nélküli társadalom jött létre, ahol a sajátos előírások szerint éltek a lakók.

E durva társadalomból származik a Szent János-kutya, a labrador közvetlen őse. A kutyák az otthonukul szolgáló halászbárkákon jutottak el Angliába. Amikor a bárkák elérték a délangol kikötőket, a halrakományt megvásárlók felismerték a kutyák hasznosságát, és a tőkehal mellett megvették ezeket az ebeket is. Malmesbury earlje egy 1870-ben kelt levélben leírja, hogyan vásárolta meg e fajtabeli első kutyáját egy Új-Foundland és Poole között működő halászhajóról. Az őt mindennél jobban érdeklő fajtáról pedig azt mondta: „A kutyáimat magunk között labradornak hívjuk.” Ha egy befutó hajón akadt eladásra váró kutya, akkor azt bedobták a kikötőben a vízbe, és hagyták, hogy kiússzon. Erről tudták a parton, hogy ez a kutya eladó.

Nem sokkal később a labrador eltűnt szülőföldjéről. Részben a súlyos helyi adók következményeként, amit kevés halász volt hajlandó megfizetni. Másrészt, és ez a fontosabb ok, megszülettek az angol karanténtörvények, és véget vetvén az importnak, véget vetettek a kutyatartó és -exportáló halászok jó mellékkeresetének is. Szerencsére ekkor már a fajta gyökeret vert Nagy-Britanniában.

Malmesbury nevén kívül meg kell említeni a Baccleuch és Home családot, ahol generációkon át tartották és tenyésztették ezeket a kutyákat. Komolyan azonban 1900 körül Lord Knutsford (1935-ben halt meg) és Lady Howe (elhunyt 1961-ben) foglalkozott először a labradorral. 1903 óta a fajtát hivatalosan is elismerték. Knutsford harmadik vikomtjáról járja a történet, amely szerint a vikomt pénzt és fáradságot nem kímélve, bejárta Labradort és Új-Foundlandot, hátha felleli az őshazában a fajta néhány példányát. Egy helybeli kutyatenyésztőtől is megkérdezte, kitől vehetne egy pár labradort. A válasz az volt, hogy menjen át Angliába, és vegyen a Holland-Hibbert nevű illetőtől. (A Holland-Hibbert a Knutsford lordok családi neve volt....)

Howe grófnő 1957-ben könyvet írt a fajtáról, s ebben Lord Knutsfordot nevezi „a labradorok legfőbb jótevőjének”. A dicséret talán túlzottan is nagylelkű; aki ma írna a labradorokról, bizonyosan magának Lady Howe-nak nyújtaná a pálmát.

Az ősi szín a fekete. Az első sárga labradorok feltűnése 1899-re tehető. C. Radclyffe tenyésztett ki két sárga labradort fekete szülőktől. A harmadik, a legkevésbé elterjedt színváltozat, a csokoládészín kialakulása Mrs Paulingnak és Mrs Severnnek köszönhető.

A Kennel Club 1903-ban fogadta el önálló fajtaként a labradort, s 1916-ban megalapították a Labrador Retriever Clubot.

Meg kell említenünk napjainkban Jef Verrees belga tenyésztő nevét, aki az of Lucifer’s Delight kennel tulajdonosa, amely tenyészetben található többek között MultiChampion Paducah Indiana Jones és MultiChampion Blondella Bonny Lad, a két sárga kan; utóbbi a világ eddigi legeredményesebb labrador retrivere. E két csodálatos labradort módunkban volt Magyarországon is megcsodálni, illetve jó néhány gyönyörű kölyökkel ajándékozták meg a magyarországi tenyésztőket.

A labrador a legkedveltebb fajta valamennyi retriever között; főleg sokoldalúságáról nevezetes. Mivel a labrador mentes az agressziótól, az ember ideális társa. Közepes termetével, erőteljes felépítésével nem túl zömök, sem túl törékeny, így sok mindenhez megfelel.

Felhasználási területe a vadászat. Egy angol mondás szerint, lövés előtt a pointer, lövés után a retriever. A retriever a vadat elhozó kutyák királya, kitűnő vadászkutya. Évtizedeken át arra tenyésztették, hogy erőteljes állkapcsát nagyon óvatosan használja.

A szó szoros értelmében puhaszájúnak nevezett kutya őrző-védő kiképzésre nem alkalmas. Ez nem azt jelenti, hogy a labradorból hiányzik a védelmi ösztön, vagy gyáva lenne. A családjáért, a falkájáért bátran harcol. Ha egy családtag veszélyben van, akkor morogva odaáll mellé, és kész arra, hogy mindent feláldozzon érte.

A vadászaton kívül mint vakvezető, mint kábítószer-kereső lett híres; van olyan kábítószer-kereső labrador, amelyre a kábítószer-maffia vérdíjat tűzött ki. De ismeretes mint hegyi mentőkutya vagy gázszivárgást kereső, vagy éppen a lakás penészgombái után kutató labrador is.

Szeretetreméltó személyisége miatt a családban is tökéletes, a gyerekek bizalmasa, békésen tűri, ha durvábban nyúlnak hozzá, szereti, ha vízzel fröcskölik, hancúrozik a kicsikkel. Sokkal jobban érzi magát vidéki környezetben, mint városi lakásban, de tartása ott sem problematikus.

Igaz, hogy a népszerűségi listák napról napra változnak, de egy biztos: Angliában, az USA-ban és Franciaországban mindig az első tíz között van, de volt Angliában és Amerikában a toplista első helyén.

Egy utolsó adalék és felsorolás: a világban oly emberek tartanak labradort, és erre nagyon büszkék is, akik gazdagságuk révén mindenfajta kutyát megvehetnének, ők mégis a labradorhoz ragaszkodnak.  Arnold Schwarzenegger, Bing Crosby, Kirk Douglas, János Károly spanyol király, Kevin Costner, II. Erzsébet angol királynő, Athina Onassis, Francois Mitterand. Amikor a francia köztársasági elnök fekete labradorja elveszett, a francia tévé bemondta, és egész Franciország őt kereste, szerencsére meglett. Az elnök végrendeletében úgy kívánta, hogy utolsó útjára kedvenc labradorja is kísérje el, ahogy ez  meg is történt.

Magyarországon jelenleg a törzskönyvezési szám 6000 fölött jár, míg Angliában 1996-ban több mint 36000 labradort törzskönyveztek.

A világhírnév szárnyain...
LABRADOR RETRIEVER

A LEGENDA SZERINT A LABRADOR AZ ÚJFUNDLANDI ÉS A VIDRA KERESZTEZÉSÉBÔL SZÜLETETT. PERSZE MONDANI SEM KELL, HOGY LEGENDÁRÓL VAN SZÓ, HISZEN ILYENFAJTA KERESZTEZÔDÉS BIOLÓGIAILAG NEM LEHETSÉGES...

Az viszont tény: nem régi fajta. Ráadásul, amikor l822-ben elôször hallatott magáról, valószínûleg hírét sem hallotta a puskának.

Új-Fundlandban tevékenykedett, halászok mellett. Mivel a vad és szeszélyes partokon a halászbárkák összetörtek volna a hullámverésben, a kutya dolga volt, hogy vízbe ugorván a háló vonókötelét a partra vigye a parton álló többi halásznak, akik azután bevonták a hallal tele hálót. És míg a partiak a gazdag zsákmánnyal foglalkoztak, a kutya visszaúszott a következô kiterített háló vontatóköteléért. Amikor pedig erôs vihar tombolt és a hajó vékony vontatókötelét elvitte volna a szél, a labrador úszott partra a kikötésre szolgáló hajókötéllel is. Ô ôrizte a hajót, amikor a legénységnek kapitányostul partra szállni szottyant kedve. További kötelessége volt, hogy ha halász gazdája bármit a vízbe ejtett, azt „kihalássza”, visszahozza. A labrador tehát kész „retriever” volt, csak mesterségét nem madarakon gyakorolta.

Amikor a „kicsi” – nagyot jelent!

Egy angol utazó „kicsi, de csodálatosan képzett vizikutya”-ként írta le a labradort. Mielôtt még megütköznénk ezen a meghatározáson, gondoljunk arra, hogy az útleírás Új-Fundlandon készült, ahol a „kicsi” kifejezés a labrador és az óriási újfundlandi közötti különbséget volt hivatva érzékeltetni...

A zsákmánnyal teli halászhajók gyakran átvitorláztak Nagy-Britanniába, s ott értékesítették a halat. Megesett, hogy közben eladtak néhány kutyát is. Malesbury earlje egy 1870-ben kelt levelében leírja, hogyan vásárolta meg az elsô labradort egy Új-Fundland és Poole között ingázó halászhajóról. A fajtáról pedig ezt mondta: „A kutyáimat magunk között labradornak hívjuk.” Ez a név rajtuk is maradt, ekkor különböztették meg elôször a két Új-Fundlandról származó ebet: a labradort és az újfundlandit.

A fajta Angliában hamar hozzászokott új környezetéhez. Malesbury egyébként arra képezte ki új szerzeményeit, hogy a lelôtt vagy megsebesített apróvadat elhozzák.

Nem sokkal ezután a labrador eltûnt szülôföldjérôl. Részben a súlyos helyi kutyaadó következményeként, melyet kevés halász volt hajlandó megfizetni. Másrészt – és valószínûleg ez volt a nyomósabb ok – megszülettek az angol karanténtörvények, és végét vetvén az importnak, végét vetettek a kutyatartó és exportáló halászok jó mellékkeresetének is. Szerencsére ekkorra a fajta már gyökeret vert Nagy-Britanniában.

Knutsford harmadik vikomtjáról szól az a tréfás történet, mely szerint a vikomt pénzt és fáradságot nem kímélve bejárta Labradort és Új-Fundlandot, hátha föllel a fajta ôshazájában a néhány eredeti példányt. Ám midôn megkérdezte egy helybeli kutyatenyésztôtôl, hogy kitôl vehetne néhány labradort, a válasz így hangzott: „Menjen át az úr Angliába és vegyen a Holland-Hibbert nevû tenyésztôtôl.” (Holland-Hibbert a Knutsford lordok családi neve volt!)

Howe grófnô l957-ben könyvet írt a fajtáról, s ebben Knutsfordot nevezi „a labradorok legfôbb jótevôjének”. A dicséret talán túlzottan is nagylelkû: aki ma írna könyvet a labradorokról, bizonyosan magának Lady Howe-nak nyújtaná a pálmát.

Lady Howe élete során több tucat – talán több száz! – labrador gazdája volt. Alapelve szerint ez a kutya legyen éppoly elegáns, mint amilyen jó munkás.

Karriertörténet – dióhéjban

A fajta nemzetközi elismerésére egyébként 1903-ban került sor, 1906-ban pedig a labrador már kutyakiállításon is felbukkant. Hosszabb, emelkedô népszerûségi szakasz után azonban hanyatlott csillaga. Szemére vetették sötét bundáját, viszonylag nagy termetét és óriási étvágyát. Végül a nagy vadászatok fokozatos eltûnésével a labrador – szerencsére csak átmenetileg! – elvesztette népszerûségét.

Akkoriban a fajta bizonyára nem szerepelt volna „az elsô tíz” között sem Nagy-Britanniában, sem másutt. Azóta viszont a helyzet alaposan megváltozott. Angliában a labrador az élre tört a fajták népszerûségi versenyében, nem kisebb „egyéniséget” szorítva le a dobogó legfelsô fokáról, mint a német juhászkutyát. Az Egyesült Államokban az elsô tíz között van, a sportkategóriában pedig vezeti a népszerûségi listát. Az utóbbi években pedig egyenesen káprázatos világkarriert futott be – mint azt lapunk 9. oldalán található statisztikánk is érzékelteti.

Mi a labrador sikerének titka?

Bátor, de békés természetû. Rendkívül jól úszik. Vadelhozáskor lendülete és irama olyan, mint a kopóé. Amikor pedig elhozza a vadat, még gyors tempóban is emlékeztet arra az ügyes pincérre, aki drága porcelán edényeket visz a tálcáján... Aki nem ismeri származását, el sem hinné, hogy nem évszázadok óta vadászik az emberrel. Korán érô fajta, már féléves korában elkezdhetô a kiképzése.

Varázsának legfôbb titka persze – legalábbis napjainkban – abban rejlik, hogy hobbiállatként is ragyogóan bevált. Nagyon intelligens, türelmes, a gyerekeket rendkívül szereti, gazdájához híven ragaszkodik. Kitartó, fizikailag igen ellenálló fajta, az idôjárás viszontagságait jól tûri. Elsôrangú vakvezetô (errôl ugyancsak találnak olvasnivalót lapunkban) és „háztáji pszichiáternek” sem utolsó. Mozgássérültek, lelki problémákkal küzdô, nehezen kezelhetô gyerekek mellett felbecsülhetetlen szolgálatokat tesz.