A Tu”z Éjszakája

12. Emlékek forgataga

Egy késő csütörtöki reggel volt, már minden diák az iskolában gubbasztott, vele együtt Milla, és Kurama is már második órájukon voltak. Egyedül Miyuki hiányzott aznap…

- Még mindig nem ébredt fel? - kérdezte Milla Kuramát a szünetben.

- Nem… három napja ugyanúgy mozdulatlanul fekszik… - válaszolt.

- Biztosan jól van ez így? Úgy értem… hogy ennyi ideig alszik! Nem lehet, hogy valami nincs rendben vele?

- Ne aggódj! Biztos ez is az istennősége miatt van! Hamarosan föl fog kelni! - mondta mosolyogva Kurama, ám szíve mélyén még talán Kuronuénél is jobban aggódott.

Az említett, mint eddig minden nap, most is Kurama szobájában, Miyuki ágya mellett ült, s aggódóan a lányt fürkészte.

- Miyuki… kérlek ébredj fel… Nem viselném el, ha miattam esne bajod… - mondta aggódóan. Míg Miyuki három napja aludt, Kuronue ez idő alatt le sem hunyta a szemét. Felelősnek érezte magát, s gyötörte a lelkiismeret-furdalás, amiért Miyukit most így látja. De valójában más is nyomta szívét… Mióta elbeszélgetett Miyukival, azóta különösen érzi magát, amikor vele van. Ajka erősen bizseregni kezd, s mint vas(h) a mágneshez, úgy ő is egyre közelebb szeretne kerülni hozzá, többet akar meg tudni róla. Ám akárhányszor csak arra gondol, hogy ez talán szerelem, eszébe jut, hogy Miyuki már más férfié, ráadásul a legjobb barátjáé…

- Nem volna helyes… Kurama a barátom, tisztelem… de mégis… - motyogta magában, s kezét végigsimította Miyuki arcán - Ami ehhez a lányhoz vonz erősebb, mint bármilyen démon…

Ahogy ezen gondolkodott kicsit közelebb hajolt a lányhoz, de ebben a pillanatban hátra is hőkölt, hisz tudta, hogy a végén még engedne a csábításnak, és megcsókolná, barátját pedig nem akarta hátba támadni.

- Ez nem igazság… - jegyezte meg egy fájdalmas mosollyal.

Ekkor elkezdett csörögni az ágy melletti telefon… Nem volt senki a lakásban, így a telefon legalább húsz percig elcsördögélt, Kuronue pedig csak bámulta, hogy most mi is van xD Egyszer aztán újból megcsörrent, és szinte a frászt hozta a denevérdémonra, s mérgében a kaszájával ketté vágta.

- Áh, nem értek én ezekhez a modern masinákhoz… - jegyezte meg csüggedten, ám ekkor Miyuki ébredező hangokat kezdett kiadni. Megfordult, s máris Kuronue érdeklődő indigókék szemeit látta (jó van na, őt is szeressem :P).

- Ku-Kuronue!? - pattant fel máris a lány, olyan közel érezte magát az előbb, hogy úgy érezte, mintha a szájuk is összeért volna, ezért egy csöppet el is pirult. - M-Mit keresel itt?

- Örülök hogy felébredtél! Én vigyáztam rád…

- Mennyi ideig aludtam?

- Mennyi is…? Azt hiszem ez a harmadik nap… - mondta mosolyogva.

- HOGY MICSODAAAAA!?? - ekkor ránézett az órára, s látta hogy bizony már a suliból is bőőőven elkésett - Francba!

- Héhé! Hová készülődsz?

- Hogyhogy hová? A suliban kéne lennem! - mondta Miyuki és már kezdett átöltözni, nem törődve Kuronuéval.

- Eh… Hékás! Nem mész sehová, még pihenned kell! - szólt pipacsvörösen a démon.

- Nem pihentem eleget 3 nap alatt? - kérdezte Miyuki, ahogy a felsőjét vette le.

- Legalább ne előttem! - mondta Kuronue vörösen, szemeit eltakarva. (Aryyyyyyyy*-*)

Ekkor viszont megcsörrent Miyuki mobilja, így Miyukijól nem került le semmi.

- Micsoda!? Ebből még egy van!!!!?? - kiáltotta ijedten Kuronue.

- Nyugi, ez csak egy telefon! - majd Miyuki fel is vette - Igen?

- Miyuki! Ezek szerint már felébredtél! Ennek nagyon örülök!

- Kurama! Hogyhogy hívtál! Ugye minden rendben!

- Persze, minden rendben… Csak Kuronuétól akartam megkérdezi az állapotodat… de elfelejtettem, hogy ő még nem nagyon ismerheti az itteni technikát…

- Az a lány azzal a műanyag darabbal beszélget… az emberek világa nagyon furcsa… - jegyezte meg Kuronue.

- Oh… ez csak egy telefon, segítségével tudunk beszélni azokkal, akik messze vannak tőlünk… olyasmi mint a telepátia, csak azonosító számmal és készülékkel - próbálta magyarázni Miyuki.

- Hallom nem könnyű a dolgod - jegyezte meg nevetve Kurama.

- Jól hallod… De… Nem is vesztetem az időt! Megyek is gyorsan a suliba…

- Ne! - vágta rá Kurama. - Maradj csak otthon… Kuronuénak most úgyis szüksége van rád, azt se tudja mi micsoda… szeretném, ha körbe vezetnéd a városban.

- Na de…

- Van a szekrényemben egy-két ruha, ami kicsit jobban megfelel a mai divatnak, a szárnyait meg úgyis eltakarja a kabát…

- Rendben… Vigyázz magadra!

- Ezt nekem kéne mondani! - mondta nevetve Kurama, majd letette.

Egy darabig csend volt, s talán Kuronue szívében a féltékenység is szikrát ütött, de próbálta el is oltani, mondván, hogy barátjával nem akar kiszúrni.

- Nah, szeretnéd megnézni a várost? - törte végül meg a csendet Miyuki, Kuronue pedig zavartan bólintott.

- Akkor keresni kell pár rád illő ruhát!

- He?

- Ilyen lenge öltözetbe nem mehetsz ki -20 fokos hidegbe! - mondta Miyuki, s máris turkálni kezdett Kurama szekrényében. Végül is talált egy fekete farmer nadrágot, egy fekete hosszú ujjút, s egy farmer dzsekit, ami máris eltakarták Kuronue denevér szárnyait. Végül lekerült Kuronuéról a kalap, s máris egy egészen új démon állt Miyuki előtt.

- Váó! Egész furcsán nézel ki! - mondta Miyuki, s méregetni kezdte a szemeivel.

- N-Nekem mondod… Hogy fogok ebben harcolni?

- Nyugi, jól nézel ki! Harcolni meg ugyanúgy képes leszel, hisz a pólóból lyukat vájtak a szárnyaid, a dzseki pedig mindent eltakar, el tudod rejteni a kaszákat, de arra most nem is lesz szükség! - mondta Miyuki, majd elővette a Genkaitól kapott ruhákat, s ő is átöltözött egy fekete hosszú ujjúba, világos fekete (nem szürke! Fekete, csak fakó) vászonnadrágba, s egy lilás kötött kardigánba.

És el is indultak. Kuronue egész végig zavarban érezte magát, és csak „aha”, „hm” hagyta el a száját xD

- Na, nagyjából érted már a dolgokat? - kérdezte Miyuki.

- Nem teljesen, de az már biztos, hogy itt nehezebb dolgunk lenne Kuramával egy bevetésen…

- Nem olyan biztos az! Az elektromos készülékek előbb utóbb bedöglenek! - mondta Miyuki. Ekkor megállt egy utazási irodánál, az ablakon különféle plakátok voltak különféle helyekről, köztük Spanyolországról is.

- Mi a baj?

- Tudod, eredetileg nekem sem ez a város az otthonom… Pár hónappal ez előtt még egy meleg helyen éltem, közel a hegyekhez, és a tengerhez… Bár szeretek itt lenni, hisz rengeteg barátom lett, köztük te is, de azért néha visszavágyódom oda, hisz még ha nincsenek is emlékeim a múltamról, akkor is az otthonom… Nemde? - próbálta leplezni szomorúságát - Úgy örülnék, ha legalább egy személyre emlékeznék…

- Ne aggódj Miyu, biztos vagyok benne, hogy hamarosan emlékezni fogsz!

- He?

- Ugye nem baj, ha így szólítlak?

- Nem, persze! Csak még nem szoktam meg, régebben egyedül Botan hívott így. Kicsit fázok, gyere, üljünk be egy kávézóba! - mondta Miyuki, s máris karon fogta az ismét elpiruló démont. Pár perc múlva meg is kapták a forró csokijukat, s elnyújtózkodva a kényelmes ülésen, kezét a poháron melengetve kezüket élvezték a meleget.

- Nem szoktam én hozzá a télhez… - jegyezte meg Miyuki.

- Azt észre vettem! - nevetett fel Kuronue.

- Erről jut eszembe… Történt valami, amíg aludtam? Úgy értem… Satsusey jelentkezett? - kérdezte Miyuki.

- Nem, sajnos nyoma veszett… Koenma-san már küldött felderítőket az alvilágba, de egyik sem tért vissza. - válaszolt lehangoltan Kuronue, s letette poharát.

- És az a rókadémon? - szólt Miyuki.

- He?

- Az a Fox… Aki segített… ő nem mutatkozott?

- Nem… bár, eléggé megsérült, talán ő is pihen… De miért érdekel?

- Olyan ismerősnek tűnik az arca, a viselkedése… S amikor velem van egy-két furcsa gyerekkori emlék is beugrik… de nem tudom hová tenni… Tudni szeretném, hogy kicsoda!

- Értem… - mondta Kuronue. Akart volna valami szerelmes szót mondani, de becsülete nem hagyott a csábításnak, így úgy döntött, hogy ha szerelmét nem is mutathatja ki, akkor is boldoggá teszi Miyukit - Egyenlőre ne törődjünk ilyen dolgokkal, inkább töltsük fontosabb dolgokkal az időt, hiszen nem sokáig lehetünk még kettesben… ööö izé… mármint…

- He? - értetlenkedett Miyuki, majd elmosolyodott - Igaz is, hisz a város legszebb részét, a parkot nem is mutattam!

Majd miután fizettek elindultak a park felé… Máris rengeteg emlék megcsapta Miyuki fejét… jó és rossz egyaránt.

- Emlékszem, a parkban vívtam életem első élet-halál harcát… ráadásul Kurama volt ellenfelével…

Ekkor érezte a barackot, amit Kuronue a fejére adott.

- Már megint kezded… Inkább jó dolgokra gondolj, hisz az idő hamar elmúlik!

- Mondod ezt te, aki démon és vagy ötször olyan hosszú évet él, mint az átlagos ember… tényleg, hány éves is vagy?

- Ööö… menjünk tovább… - és már előre is rohant.

- Hé! Válaszolj, hallod!?

- Elégedj meg annyival, hogy Youkonál fiatalabb!

- Micsoda!? Sokkal idősebnek néztelek…

- Kösz… - jegyezte meg sértődötten.

- Minden démon ilyen sértődékeny, vagy csak a denevérdémonok? - incselkedett Miyuki.

- No ezért még kapsz! - mondta Kuronue, s elkezdődött a fogócska, ami persze nem volt szabályos, hisz Kuronue démonléte miatt sokkal gyorsabb volt. Ám Miyuki hirtelen megtorpant, s hátra nézett, úgy érezte, mintha figyelnék… Érzékei nem csapták be, a tűzrókadémon egy sikátorban figyelte Miyukit, ám sérülései még nem gyógyultak be, sőt ruhája is ugyanaz a szakadt volt. Amint rádöbbent, hogy lebukott, rókaképében rohanni kezdett felé.

- Mi az, Miyu?

- Fox! Megint engem figyelt! Most nem hagyom elfutni! - mondta Miyuki, majd Kuronue is utána rohant, meg is előzte, majd a róka után dobta a kaszáját.

- Ne tedd! - kiáltotta Miyuki, de már késő volt, a kasza felhasította a róka hasát, majd visszaváltozva emberré zuhant a szemét közé.

- Te jó ég, a múltkori sérülései sem gyógyultak be! - mondta Miyuki, mikor odaért.

- Sajnálom… én… - próbált elnézést kérni Kuronue, de láthatóan Miyukit más érdekelte.

- Nem érdekes, de most segíts! Meg kell gyógyítanunk! - majd hozzá rohant - Hé! Jól vagy? Mondj valamit!

- Mi… Miyuki-chan… - nyögte a démon, de szemei túl nehezek voltak, a hangok eltorzultak fülében, majd végül eszméletét vesztette.

Lángok… Rengetek tűzdémon… Egy kislány sikolya… két halott, kit felemészt a tűz… Egy rókadémon és egy Tűzdémon okozta e szörnyűséget. A kislány csak zokog…

- Anya… Apa… Fox, miért? Hova tüntetted őket? Hozd vissza! Hozd vissza anyát és apát!

- Miyuki-chan… - próbált a lányhoz lépni, ám az varázserejét használva védőpajzsot vont maga köré.

- Ne gyere közelebb… Én… félek tőled… Kik ezek a bácsik? Miért bántották anyut és aput? Miért égetik fel a házunkat?

- Miyuki-chan… hidd el, mind ez az érdekedben történik…

- Akkor hozd vissza a szüleimet! - ordította a lány, majd mind egy kép, úgy tört össze az egész, s máris egy új helyszínen „voltunk”.

- Vigyázz Miyukira! - mondta egy fekete, rövid, tüsi hajú férfi, kinek szemei vörösen csillogtak.

- Toshu… neked is velem kéne jönnöd! - mondta Fox.

- Valakinek el kell vinnie a balhét… viszont neked feladatod van! Vigyázz Miyukira, ne tudódjon ki, hogy ki is ő valójában! És… - folytatta keserű mosollyal - ha Satsusey rájönne, és nem térnék vissza… Kérlek, keresd fel a fiamat is!

- Toshu…

- Menj, Fox! Ne feledd, mit kértem tőled! - mondta mosolyogva Toshu… lassan ez a kép is elhalványult, s csak egy vérfagyasztó férfi sikoly hallatszott.

Fox zaklatottan pattant fel az ágyból, ez az álom olyan valósághű volt… csak pár perc után vette észre, hogy valóban csak álom volt. Körülnézett a szobában, nem tudta hol van, de ez egyenlőre nem is érdekelte. Kezébe temette arcát, s sírt. Bár már 5 év is eltelt azóta, mégsem tudta elfeledni az akkori fájdalmakat. Hatalmas bűnöket követett el, és azóta is azokaz vezekli…

- Toshu… úgy sajnálom… az én… az én hibám…

- Huh? - szólt egy női hang. Fox észre sem vette, de Keiko lépett be a szobába, látta, hogy az ismeretlen könnyre fakadt, s próbált úgy tenni, mintha nem tudná - Örülök, hogy felébredt, Genkai anyó és Miyu sokáig gyógyították… Jobban érzi már magát?

- Igen… - bólintott, s ekkor nézett csak végig testén. Egy nadrágon kívül semmi sem volt rajta, sebei pedig eltűntek… az előbbi miatt kissé zavarban is érezte magát. - Hogy kerülök ide? Miért hozott el Miyuki-chan…?

- Szeretne önről minél többet megtudni, úgy gondolja köze van önnek a családjához…

- Azt nem lehet! - vágott közbe Fox, és készült elmenni.

- Ne menjen, kérem! - állította meg Keiko - Miyu nagyon aggódott ön miatt, csak így itt hagyná, cserben hagyná!?

Ez a kijelentés csak felzaklatta Foxt, hisz eszébe juttatta az álmát.

- Annyit megérdemel, hogy a kilétedet elárulod!

- Nem tehetem… ígéretet tettem… egy barátomnak…

- Hé Keiko, tudnál még egy kis cérnát… adni… - jelent meg Miyuki is, ahogy megpillantotta az elbűvölő zöld szemeket nagyot dobbant a szíve, s érezte, hogy ez a férfi igenis a múltjának része.

- Örülök, hogy felébredtél… Bocsánat, hogy még nem végeztem a ruháddal… de léggé megviselt, én meg nem vagyok egy kiváló varrónő…

- Hm… semmi baj… De most mennem kell…

- Ne menj, kérlek! - fogta meg a kezét Miyuki.

- Hidd el, a te érdekedben teszem…

- Ez a mondat… már egyszer mondtad nekem, nem igaz? Fox… nem tudom ki vagy… de meg szeretném tudni! Biztos vagyok benne, hogy a múltam része vagy…

- Ha biztos vagy, miért kell megerősítenem?

- Ne hagyj el! - mondta Miyuki szinte már könnyekkel küszködve. Ez a látvány végül beadta Fox derekát.

- „Sajnálom Toshu…” Rendben, de így nem jelenhetek meg…

- Ne aggódj, máris hozok egy köntöst! - mondta lelkesen Miyuki, s máris egy fehér köntössel tért vissza. Bár Fox tudta, hogy nem lenne helyes feltörni Toshu pecsétjét, mégis boldog volt, amikor Miyuki mosolyát látta ismét.

- Szóval, ki is vagy tulajdonképp? - kérdezte Genkai.

- Fox a nevem, az utolsó tűzrókadémon…

- Tűzrókadémon? De hisz azok nem haltak már ki? - döbbent meg Koenma.

- Mik azok a tűzrókák? - kérdezte Yusuke.

- Ez az… Alig tudunk róluk valamit, csak annyit, hogy a tűz képességével rendelkeznek, és képesek egy nagyobb méretű rókává változni… A róluk tárolt adat eléget a Tűzesetben… - válaszolt Botan.

- Igen… többek között az archívumban történt tűzről is én tehetek… Miyuki-chan… biztos vagy benne, hogy tudni szeretnéd?

A lány bólintott.

- Hát legyen… - majd kezdte - A falum népét egy napon teljesen lerombolta Satsusey, csakis engem hagyott életben… és hát akkor még igen csak csetlő-botló voltam, úgy gondoltam csak úgy maradhatok életben, ha csatlakozom Satsuseyhez, így hát ezt tettem… De később, mikor már elég erőre tettem szert kezdett idegesíteni Satsusey viselkedése, próbáltam elpártolni mellőle, de rútul megjártam… Végül nekem, és a többi alattvalójának megparancsolta, hogy egy-egy családra vigyázunk, és jelentsük, ha valami furcsaság történik… Akkor még nem értettem miért… Egyszer a család, akire én figyeltem szült egy gyermeket, s hallottam, ahogy az angyalistennő, Celendyát említik… ám mikor ezt Satsuseynek is elmeséltem kiderült, hogy a kislány nem más, mint Celendya leszármazottja, aki majd egyszer nagy fenyegetést fog jelenteni számára. Toshuval, a tűzdémonnak ekkor terveltük ki, hogy nem engedünk többet Satsusey parancsainak, nem engedjük elpusztítani a gyermeket… A családra persze tovább kellett vigyáznom, ám egyszer lebuktam… Mégis… Oly kedvesek voltak hozzám… gyanítom, tudták miért lesem őket, mégsem voltak szigorúak hozzám. Elmeséltem, hogy nincs otthonom, azt mondtam egy egyszerű csavargó démon vagyok, s befogadtak. Úgy kezeltek mint egy családtagot, s bár Satsuseyt ezt zavarta, és mégis boldog voltam, úgy éreztem vissza kaptam a rég elvesztett családom…

- Ez a család…?

- Igen, a tiéd volt! A szüleid saját fiukként kezeltek, én pedig igazi szüleimként tekintettem rájuk… de a parancs az parancs…

- De hogy lehet? - csattant föl Miyuki - Én semmire sem emlékszem, csak egy hatalmas tűzre, néhány démonra, és egy vérfagyasztó sikolyra, semmi másra! Miért?

- Mikor el kellett végeznünk a feladatunkat Toshuval, muszáj volt Toshunak használnia a harmadik szemét, hogy eltüntesse ezeket az emlékeket…

- Harmadik szem? - szólt Hiei.

- Igen… A sors úgy hozta, hogy egyben van közöm Miyuki-chanhoz, és hozzád is, Hiei… - mondta Fox.

- És megtudhatnám, honnan ismered a nevem? - kérdezte gyanakvóan Hiei.

- A saját apád mondta meg nekem… - válaszolt lehunyt szemmel, mosollyal Fox.

- Az… Az apám?

- Miyuki-chan - szólt Fox - Egy pecséttel zártuk el a régi emlékeidet, az én erőm képes ezt feloldani… kérdem még egyszer, biztosan tudni akarod?

- Igen! Nem érdekel, mennyire fájdalmas… Jelen esetben minden emlékem szépnek számít…

- Értem…

- Egy pillanat! - csattan fel Hiei - Nem válaszoltál! Honnan tudsz az apámról!? Ismerted?

- Legjobb barátok voltunk… - válaszolt fájón Fox - Akárcsak Kurama és Kuronue… Miyuki-chan, visszaadom az emlékeidet, s megmutatom mi történt aznap valójában… De kérlek… bocsáss meg!

Majd a tűzrókadémon Miyuki homlokára helyezte kezét, s egy varázsigét mormolt. Miyuki egyszer csak elvesztette eszméletét, szemei elszíntelenedtek, s fejét máris ezresével bombázták a régi emlékek… A legtöbbjük Foxxal kapcsolatos volt, a vele való játszás, az esti mesék… Most már emlékezett… Szüleinek nem sok ideje volt rá, sokat kellett dolgozniuk, így Fox volt az, aki mindig vele volt, akár csak egy báty. Ekkor még nem értette, miért kellene megbocsátania, hisz már emlékezett, mennyire szerette őt, több volt számára, mint egy báty, felnézett rá… Viszont…

Hirtelen minden feketeségbe burkolózott, nem csak Miyuki, de a többiek előtt is. Fox elvette kezét Miyuki homlokáról, majd hátat fordított.

- Sajnálom… én nem tudom még egyszer végignézni… - mondta.

- De hova hoztál minket, he? Válaszolj! - mondta Yusuke… Miyukin kívül talán senki sem bízott benne.

- Egy köztes dimenzióba… - válaszolt Miyuki… Ekkor fény borult rájuk, majd egy lakásban találták magukat, mintha csak az időben mentek volna vissza… Takaros házikó volt, hatalmas kerttel, pálmafákkal, egzotikus növényekkel… Miyukinak persze azonnal beugrott a hely.

- De hisz ez a régi otthonom! - kiáltotta. Már éjszaka volt, s késő. Ez az emlék, akár egy, úgy forgott le előttük. Hallották, ahogy tűzdémonok törnek be a házba, hirtelen minden lángra kap… Két felnőtt egy hálószobába rohan egy gyermekkel… s hőseink máris ott találták magukat.

- Nem hiszem el hogy képes volt elárulni minket, hisz mi otthont, szeretetet adtunk neki! - szólt a férfi, aki védőpajzsot vont az ajtóra, nehogy betörjék.

- Biztosan nyomós oka van rá…

- MI? Satsusey szolgálatába állt, anélkül, hogy ellenkezett volna! A saját szememmel láttam, ahogy Miyukiról tett jelentést!

- Anya… mi folyik itt? Kik ezek a démonok, miért bántanak minket? És hol van Bátyó? - szólt félszegen egy kislány… Miyuki fel ismerte, azonnal.

- De hisz az ott én vagyok! Ők pedig a szüleim!

- Micsoda!? Fox, visszavittél minket a múltba? - kérdezte Yusuke, Fox fájó szemekkel a kis Miyukira pillantott.

- Nem… csak az emlékek forgatagába…

- Ő nem a bátyád! Csak egy áruló! - ordította Miyuki apja, s ettől a kijelentéstől nem csak a kis Miyuki, de Fox is összerezzent.

- Drágám, csak még jobban megijeszted… - mondta az anya, majd leguggolt lányával szemben.

- Emlékszel még a mesére, amit Fox oly sokszor mesélt el? - a gyerek bólintott - Nos… az nem egészen mese… Valóban nagy hatalmad van… Olyan, amit a legtöbb démon elképzelni se tud! De egy démon megpróbálja, s meg akarja szerezni ezt az erőt… Úgy tűnik, Fox is ezt a démont szolgálja…

- Az nem lehet! Bátyó sosem bántott, játszott velem, meggyógyított mikor beteg voltam, ő sohasem tudna nekem fájdalmat okozni! - mondta a kislány. Miyuki lassan kezdett emlékezni ezekre az időkre, s ő is belekönnyezett.

- Fox… - suttogta, de a „film” pergett tovább.

Az ajtót végül tűz emésztette fel, s egy rókadémon sétált be rajta.

- Fox, te aljas csaló! - mondta az apa.

- Adjátok át a lányt, és ígérem, nem bántalak titeket… - mondta a démon rezzenéstelen arccal.

- Azt lesheted! Nemhogy a lányunk, de az emberiség reménye is! Nem hagyom, hogy megöljétek! - s a férfi támadni próbált, sikertelenül.

- Az ellenállás hasztalan… A tűz hamarosan mindent felemészt… a házat körül vették a tűzdémonok… Ha nem engedelmeskedtek, kénytelenek leszünk eltávolítani titeket… - mondta színtelen hangon, akár egy robot, s egy tűzdémon máris lyukat égetett a falba, s besétált.

- Így lesz a legjobb mindenkinek… Adjátok át Miyukit! - mondta határozottan.

- Soha! - kiáltotta az apa, s támadt… Fox össze szorította a kezét, nem tudta megtenni, de a tűzdémon igen… Egy kézlegyintéssel felgyújtotta az embert…

- Apaaa! - sikította a kislány. Anyja eléje lépett.

- Miyuki… vonj védőpajzsot magad köré! - mondta, s a lány úgy is tett, bár könnyei teljesen ellepték szemét.

- Anya, menjünk innen, félek! Hová tűnt apa?

- Miyuki… Az erő, ami benned lakozik még sok bogyodalmat fog okozni… Remélem, eleget tudtál tanulni ennyi év alatt…

- Add át a lányt, nem mondom még egyszer! - mondta Fox.

- Fox… Csak azt mond meg, miért? Miért áltál Satsuseyhez? - szólt a nő. Fox nem tudott válaszolni, túlságosan is stresszes helyzetben érezte magát, így barátja tett pontot a végére.

- Ne húzd az időt… - majd egy suhanással a nőhöz került, majd egy kést döfött a gyomrába - Hidd el, nyomós oka van, amiért ezt tesszük! - majd a penge lánggá változott, s az anya meghalt…

- Anya! - kiáltotta a kislány, de nem mert kimenni a védőpajzs alól, csak zokogott… Nem értette mi történik körülötte, hogy lett „bátyjából” hirtelen ellenség, hová tűntek a szülei… csak zokogott, és retteget.

- Jól van végeztünk, menjetek! - adta ki a parancsot a tűzdémon a csapatának, s azok máris eltűntek. Fox közelebb akart volna menni, de a lány zokogása megállította.

- Anya… Apa… Fox, miért? Hova tüntetted őket? Hozd vissza! Hozd vissza anyát és apát! - kiáltotta a lány.

- Miyuki-chan… - próbált a lányhoz lépni, ám az megerősítette a védőpajzsot

- Ne gyere közelebb… Én… félek tőled… Kik ezek a démonok? Miért bántották anyut és aput? Miért égetik fel a házunkat?

- Miyuki-chan… hidd el, mind ez az érdekedben történik…

- Akkor hozd vissza a szüleimet! - ordította a lány szívszaggató sikollyal.

- Miyuki-chan… higgy nekem… sohasem tudnálak téged bántani… ne félj tőlem… - és közelebb ment Miyukihoz, csak a védőpajzs választotta el őket.

- Akkor… miért… miért csináltad ez? Sem anya, sem apa nem ártott neked…

- Miyuki-chan…

- Fox! Nincs időnk erre! Ha nem sietünk Satsusey rájön a tervünkre! - mondta a tűzdémon, kinek fekete, rövid tüsi haja volt, szeme vörösen csillogott, nem csak Hiei, de a többiek is észre vették a hasonlóságot.

- Igaz… Miyuki-chan, velünk kell jönnöd…

- Nem! Én nem megyek sehova… itt maradok, anyával és apával!

Ekkor a tűzdémon is odament Miyukihoz, levette fejéről a kötést, s harmadik szeme, a Jagan máris a lányra meredt.

- Nem fogsz emlékezni semmire, sem Foxra, sem a szüleidre… az elmúlt 10 év a homályba fog veszni! - mondta, s Miyuki máris elvesztette eszméletét, s a védőpajzs is eltűnt.

- Igazuk van… áruló vagyok… - mondta Fox lehangoltan, s az ölébe vette a kis Miyukit.

- Nem vagy az! Még véletlenül sem! Miyukinak ez lesz a legjobb, ha nem emlékszik semmire, s Satsusey sem fog rá többet vadászni!

- De Toshu! Elpusztítottuk az otthonát…

- Ez benne van a pakliban… valamit valamiért…

- De… egyáltalán mi hasznod származik neked ebből? Satsusey téged fog felelőssé tenni, ha kiderül, mit tettünk…

- Hogy mi hasznom? Nem is tudom… De amikor erre a kislányra nézek eszembe jut Hina, s a fiam, Hiei…

- Micsoda? - csattant fel Hiei, mint akinek nem tetszik a film… Mindenki döbbenten figyelte az eseményeket, de Yukinában más is felcsillant.

- „Hina? Az édesanyámat hívták így… Akkor Hiei…”

- Persze, ezért is kértél Jagant, hogy a fiad megtaláld… - folytatta Fox.

- Bármennyire is érzéketlennek tűnök, a család engem is kötelez… Azért álltam Satsusey mellé, mert megígérte, hogy megfokozza a Jagan erejét… de csak hazugság volt az egész… Most viszont menjünk barátom, az archívumban rengeteg adat van rólad és Miyukiról… ha azok fennmaradnak, könnyen bajba kerülhettek! - mondta Toshu, majd elteleportáltak.

Ez az egész villámcsapásként érte Miyukit… most fogta csak fel miért történtek úgy a dolgok… Ha szüleivel élt volna tovább, Satsusey előbb utóbb megunta volna Fox semmit tevését, és  maga végzett volna vele… Így Fox kénytelen volt megölni a szüleit, hogy őt megmenthesse… ez a gondolat könnyre is fakasztotta…

- Hiei… - szólt Yukina, ám a film tovább pergett.

- Ezek már az én emlékeim… - tette hozzá Fox.

Az alvilágban voltak, egy eldugott barlangban… Az aktákat már elégették, most pedig próbáltak pihenni… a kis Miyuki még mindig édesdeden aludt Toshu ölében, mintha meg se történne az a rengeteg szörnyűség. Fox bal karját lábán nyugtatta, s az eddigi dolgokon gondolkodott.

- Mégis csak áruló vagyok… Hisz bár testi fájdalmakat nem okoztam, de Miyuki-chan lelkét teljesen összeromboltam.

- Ne gyötörd magad, te ostoba! - mondta mosolyogva Toshu - Egyébként se csináltál semmit… láttam… Nem tudtad megtenni, így én vagyok az, aki gyilkosnak nevezhetné magát…

- De…

- Nyugodj meg… Nem fog emlékezni semmire, a jagan erős, amíg nem jelensz meg előtte nem törik meg a pecsét…

- Lehet hogy ő nem fog erre emlékezni… de én igen… Mindenre, a sikoltásaira, a könnyeire… Ezt a bűnt soha nem tudom megbocsátani magamnak!

- Fox, túl szigorú vagy magadhoz! Ez mind az ő érdekében történik… De most… - szólt a tűzdémon és átadta Foxnak a lányt. - Vigyázz Miyukira! Ne hagyd, hogy Satsusey megtalálja!

- Toshu… neked is velem kéne jönnöd! - mondta Fox.

- Valakinek el kell vinnie a balhét… viszont neked feladatod van! Vigyáznod kell Miyukira, ne tudódjon ki, hogy ki is ő valójában! És… - folytatta keserű mosollyal - ha Satsusey rájönne, és nem térnék vissza… Kérlek, keresd fel a fiamat is!

- Toshu…

- Menj, Fox! Ne feledd, mit kértem tőled! - mondta mosolyogva Toshu, majd indult is Satsusey palotájába.

- Ez nem igazság! - mondta könnyes szemekkel a démon, majd rohant messzire, hogy régi mestere még véletlenül se találjon rá. Rohant már néhány órája, de a palota még mindig túl közel volt ahhoz, hogy pihenjen… Ám hirtelen megijedtek a madarak, s százával röpültek fel a baljóslatú égre, majd egy vérfagyasztó férfi sikoly hangzott el.

Fox azonnal felismerte…

- TOSHU! - kiáltotta, tudta, hogy ez mit jelent… Satsusey megtudta, hogy átverték, és azonnal végzett Toshuval…

- Toshu… - a férfi nem tudott uralkodni érzésein, s eleredtek a könnyei… nem hogy a családját pusztította el, de még legjobb barátján sem tudott segíteni… Alig tudta mozgatni a lábát, de tudta, hogy rohannia kell, különben nem tudja teljesíteni barátja utolsó kérését…

Ez volt az utolsó képkocka amit láttak, s minden visszatért a régibe… Miyukinak ez túl sok volt, így muszáj volt leülnie… Kurama és Kuronue azonnal oda is rohantak hozzá… Hiei és Yukina is kínos helyzetben volt…

- Hiei… - szólt félszegen a hó tündér.

- Igen?

- Az a Toshu… az apád… Megemlített egy Hina nevezetű nőt… Az én édesanyámat úgy hívták… ha mindez igaz, akkor… Hiei, te vagy az én bátyám? - kérdezte a lány, a többiek, főleg Kuwabara feszülten figyelt, Miyuki is. Hiei a húgára nézett, oly reményekkel teli szemekkel nézett rá, hogy nem tudta tovább visszatartani.

- Igen… én vagyok az, akit keresel… - amint kimondta, Yukina máris átölelte… Kuwabara persze tágra nyílt szemekkel dobott rögtön egy hátast, a többiek pedig felnevettek.

- Na végre, ideje volt már, hogy elmond neki! - kacagott Yusuke, de ekkor észre vette, hogy Fox menni készül.

- Várj! - állította meg Miyuki, s elé rohant - Ugye nem akarsz elmenni?

Ekkor eszébe jutott a ruha, amin addig dolgozott, míg Fox aludt, s máris érte rohant.

- Sajnálom, hogy ilyen rossz lett… nem igazán tudok varrni… De Kuramának és Genkainak rengeteg ilyen ruhája van! Biztosan adnak kölcsön! - tette hozzá rögtön. Fox elvette a ruhát, majd mindketten leültek a lépcsőre. Ekkor vette csak észre a démon, hogy Miyuki keze tele van ragtapasszal… bizonyára sokat szenvedett a ruha megjavításával.

- Sajnálom… igazán nem kellett volna…

- Dehogynem! Én… Bár nem ismertelek, vagyis nem emlékeztem rád, mégis abban biztos voltam, hogy akkoriban nagyon szerettelek, és muszáj volt megcsinálnom… Nem is tévedtem nagyot… most már mindenre emlékszem, nem elég, hogy te tanítottad meg használni az erőm, aminek most nagy hasznát veszem, de vigyáztál, óvtál engem…

- Miyuki-chan… én…

- Nem kell sajnálnod semmit! Hisz már rég megbocsátottam! - válaszolt Miyuki mosolyogva - Kivéve egy dolgot… Hogy elhagytál… bár nem emlékeztem rád, mégis éreztem, hogy valami fontosat elvesztettem az életemből… Kérlek, ugye most már örökké velem maradsz! Nem számít mit tettél, nem akarlak elveszíteni még egyszer!

- Miyuki-chan… Ne aggódj - válaszolt mosolyogva Fox, majd átölelte fogadott húgát. - Sosem hagytalak el, mindig veled voltam, s figyeltelek, nehogy bajod essen… gyakran éjszaka be is mentem a szobádba, s hosszasan csak téged bámultalak… Ígérem, ez most sem fog változni! Veled leszek, és akár az életem árán is megvédelek!

- Bátyus… - szólt a lány, s erre Fox is felkapta a fejét. - Régen így szólítottalak, nemde? Ugye nem haragszol, ha ismét így hívlak? Hisz olyan vagy számomra, mint egy báty, felnézek rád…

- Miért haragudnék? Inkább öröm tölti el a szívem, hogy újra ezt hallom tőled!

Kuronue kicsit kinézett, s mosolyogva tapasztalta, hogy minden rendben.

- Mi történt Kuronue? - jött oda hozzá Kurama, de mikor megpillantotta Miyuki és Fox boldog arcát ő is elmosolyodott - Értem már…

- Nem csak Yukina talált arra, akit keresett… - szólt mosolyogva Kuronue - Miyuki is meglelte a múltját.

- Igen… És ami azt illeti, Foxxal több közös vonásunk is van… Mikor láttalak téged meghalni, egyszerűen gyökeret eresztettek a lábaim… csak az késztetet futásra, hogy az volt az utolsó kérésed… - mondta Kurama.

- De az sem a te hibád volt… Ez már a múlt, nem érdemes rajta rágódni… A jelennek kell élnünk, ahogy Miyuki is tette… El sem hinné az ember, hogy ebben a lányban milyen hatalmas erő rejlik… nem csak, mint angyalistennő… Visszahozott az életbe, boldogságot adott egy tűzrókadémonnak és ezzel együtt egy hó tündérnek… Egyre jobban csodálom őt! - mondta keserű mosollyal Kuronue Miyuki nevető arcát nézve, hisz a vonzalom ismét csak nőtt benne, de nem mutathatta ki…