A Tu”z Éjszakája

10. Barát vagy ellenség?

II.

Lehűvösödött már az idő, érződött hogy bizony elmúlt a nyár. A fák nagy része megvált már a lombkoronájától, s úgy várták a telet. Erős, s hideg szél fújta keresztül magát az erdőkön, s utcákon. Ilyenkor a hegyekben még hidegebb a levegő, és hát hiába szokta meg Miyuki a hegyeket a tenerifei származása miatt, ez a meleghiányos idő - és egy furcsa sercegő hang fölébresztette. Nem tudta hol van, csak hogy rettentően fázik. Látta, hogy egy sárga energia ketrec veszi körül, ami olyan apró volt, hogy sem a lábait kinyújtani, vagy felállni nem tudott. Ekkor jutott csak eszébe mi történt, és már nyúlt volna a sebe gyógyítására, de valaki már bekötözte… Tanácstalan volt, ki akart szabadulni, de mielőtt még a ketrechez ért volna, Kuronue megjelent… Tűzifáért ment.

- Nem ajánlom, hogy hozzáérj! Erős áramütés érhet! - mondta miközben lerakta a fadarabokat.

- És mit gondoltál? Ilyen kis helyen még egy macska se fér el! - morgolódott Miyuki, s körülnézett. Egy kisebb hegyen voltak, egy tisztáson, hátuk mögött fák sorakoztak, előttük pedig a város terjeszkedett el, már alkonyodott, így érthető volt, Kuronue miért ment tűzifáért.

- Minek hoztál ide!? Ha Satsuseynek dolgozol nem hozzá kellett volna vinned?

- Én nem dolgozom senkinek! - kiáltotta teli torokkal a válla fölött hátranézve, majd leült egy sziklára a föld peremén. - Engem a bosszú hajt! Megfizetek Kuramának amiért cserben hagyott!

- Ember, még mindig nem fogtad föl, hogy átmosták az agyadat? Egyébként meg… én mire kellek?

- Ccc, ostoba…

- Mit mondtál?

- Ahhoz hogy teljes győzelmet arassak össze kell zavarnom Kuramát, amit csak úgy érhetek el, ha elérem, hogy minden erejével ellenem harcoljon…

- Ez őrültség, sosem harcolna ellened, a barátja ként néz rád! - vágtam a szavába, amire ő hátranézett. Hideg szemei voltak, mégis fájdalmat tükröztek.

- Ha valóban a barátja volnék, nem hagyott volna meghalni! De mindegy… most már mindegy… Kurama el fog jönni, ha másért nem is, de érted kiszabadít, és akkor összecsapunk… Ha megöl, bebizonyosodik Youko Kurama kegyetlensége, de ha nem harcol, én ölöm meg, téged pedig Satsusey elé viszlek! Ilyen egyszerű! Feltéve… Ha valóban sokat jelentesz neki!

Ezek a szavak szíven ütötték Miyukit, nem gondolta volna hogy Kuronue ilyen kegyetlen tud lenni, s az utolsó mondattól pedig még a könnye is kicsordult.

- Miért nem hiszel nekem? - kezdte eltorzult hanggal - Satsusey nem jó ember! Miért teszed amit mond? HÁT NEM VESZED ÉSZRE HOGY A BÁBJA VAGY? - kiáltotta könnyezve, de Kuronue hirtelen felé dobta az egyik kaszáját, ami épp hogy megállt előtte.

- Túl sokat beszélsz! Megmondtam, én nem dolgozom senkinek… csupán akkor viszlek elé, ha úgy alakulnak a dolgok!

- És mit csinálsz… Ha Kurama nem jön el értem? - kérdezte Miyuki elszántan.

- Azt még nem tudom. - felelte Kuronue, s tekintete visszairányult a városra, ahol már égtek az utcai lámpák, és a kémények szürkés füstöt áraszottak. Kicsit elgondolkodott, majd hozzátette - Bár, ha Kurama nem jön el érted, te is rá fogsz jönni, milyen Kurama valójában!

- El fog értem jönni! Meglásd! És úgy szabadít ki, hogy nem fog ártani egyikünk lelkének sem! - mondta összekuporogva Miyuki, fázott, de nem akarta kimutatni… Kuronue mégis kapcsolt, és megrakta tűzet.

A csapat Genkai templomában gyűlt össze, elmesélték Genkainak, Koenmának és Botannak a történteket, közben bekötözték Kurama sebeit is. Mindannyian letörtek voltak, de Kurama leginkább… Tehetetlennek érezte magát, és nem tudta eldönteni kinek van igaza, Kuronuénak, vagy neki… De ami a legrosszabb, nem tudja mi van Miyukival, és nem tudja, hogy ha meg is találná, mit tenne…

- Hát ez nem túl kecsegtető… A föld kristálygömb az egyik legerősebb… Ha az elvész… - szólt Koenma.

- MI? Nem figyeltél eléggé? - csattant föl Yusuke - Miyukit is elrabolták! És neked csak a kristálygömbön jár az eszed!?

- Igen, a helyzet valóban nem jó.  - mondta tovább Koenma, oda se figyelve Yusukére - Kuronue valószínűleg Satsuseynek fogja átadni Miyukit, ha esetleg Kurama veszítene ellene.

Kurama Koenmára nézett, de szeméből nem a „mindent megteszek a küzdelemért” tükröződött…

- Én… nem tudom, hogy képes lennék Kuronuéval harcolni…

- Kurama! Rajtad múlik Miyuki sorsa is! - szólt Milla aggódva.

- Pontosan tudom! - fakadt ki Kurama. - De… Én nem tudom megölni Kuronuét… hisz ő…

Mindenki elhallgatott. Tudták Kurama min megy keresztül, de azt is tudták, hogy Kuronue Satsuseynek dolgozik.

- Jól van… - szólt Genkai - Még ráérünk ezen rágódni! Először is Miyukit kell megtalálnunk!

- Jó, de hogyan? Bárhová vihették! - mondta Kuwabara.

- Kurama, te ismered Kuronuét, van valami tipped hova mehetett? - kérdezte Touya, de Kurama megrázta a fejét.

- Hát, akkor csak egy választásunk maradt! - szólt Milla.

- Mi? - nézett rá mindenki érthetetlenül, majd Milla elővett egy ezüstláncon lógó kristályt.

- Otthon kísérleteztem azzal, hogy a kristály által rátaláljak egy erős szellemi erővel rendelkező személyre. Általában sikerült is, hála Hiei edzésének! Adjatok egy térképet, és ha Miyuki használja az erejét, rögtön rátalálunk!

- Ez remek ötlet Milla! - kiáltott föl Yusuke.

- Igen, de… - szólt Kurama.

- Mi de? Van jobb ötleted? - kérdezte Milla.

- Ismerem Kuronuét, semmit sem bíz a véletlenre… Biztos vagyok, hogy valamivel blokkolja Miyuki erejét… - válaszolt szomorúan.

- Valóban, ez a Kuronue eléggé elővigyázatos… - mondta Koenma.

- Engem nem érdekel! - szólt Hiei - Egy próbát megér! Úgyhogy, csináld Milla!

- Oké! - bólintott boldogan, és Genkaitól máris kapott egy térképet, majd a kristályt elkezdte a térkép fölött lóbálni.

- Amint használja az erejét, a kristály rámutat arra a helyre, ahol van! - magyarázta Milla.

- Wow, és ez hogyan jutott az eszedbe? - kérdezte érdeklődve Yusuke.

- Ööö, egy sorozatban láttam…

- Ehehe…

Már beesteledett, Miyuki és Kuronue sokáig nem szóltak egymáshoz, csak az energiarács, és a tűz pattogását lehetett hallani. Mindketten belemerültek a saját gondolataiba… bár Miyuki még most is fázott, ami nem is csoda, hisz a harci szerelése jócskán cafatokban volt, kezdte magát egyre rosszabbul érezni magát, s érezte ahogy teljesen elzsibbad a lába, ami nem csoda, mert már vagy két órája egy pózban volt, így végül akaratlanul, de felnyögött.

- Áháj…

- Hm? - nézett oda Kuronue miközben a tűznél melegedett.

- Mi „hm?” !? Már nem érzem a lábaimat, és nem csak azért mert jéggé fagytak! Legalább öt percre engedj ki, ameddig kinyújtózom! A tűzet meg messzebbre nem tudtad volna rakni? F-F-Fázom!

- És mi a garancia arra, hogy nem szöksz meg?

- Ugyan, még csak két hónapja vagyok itt! Még azt sem tudom merre meneküljek, úgy meg minek? De ha nem megyek közelebb a tűzhöz akkor mirelit Miyuki leszek! Kééééééééééérlek! - kérlelte tovább Miyuki, s bár tényleg lett volna esélye elmenekülni, ő valóban nem így tervezte. Ezt valahogy Kuronue megérezte, így vonakodva, ám mégis kiengedte Miyukit a ketrecből… viszont biztonság kedvéért energiabilincseket varázsolt rá, hogy az erejét ne tudja használni.

- Oh je! Végre kinyújthatom a lábam! - lelkendezett Miyuki, majd rögtön a tűzhöz ment. - Áh! Milyen finom meleg! Ki találta fel a telet!!!??? Kinek kell a hideg???

- Angyal istennő létedre eléggé nyavalygós vagy! - mondta Kuronue ahogy leült Miyukival szembe a tűzhöz.

- Nem vagyok nyavalygós! Csak… csak… nem szeretem a hideget, nem szoktam hozzá és kész!

- Miért, honnan jöttél?

- Spanyolból! Teneriféről! Ott mindig olyan jó meleg volt! Kivéve a Teidén, a hegységen, ott azért hűvös volt, de azé mégse ennyire! És a fekete tengerpart és… - Miyuki már nagyon belemélyült Terenife elemzésébe, még azt sem vette észre, hogy Kuronue abszolút de nem ért semmit az egészből…

- He? - szólt végül, mikor Miyuki befejezte.

- Ööö, tényleg, egy alvilági démon az se tudja hol van Spanyolország… ehehehe…

- Hiperaktív egy csaj vagy, hallod e! - mondta cseppes fejjel.

- Miért? Jobb lenne ha folyton szomorkodnék? Ami megtörtént azon már nem tudok változtatni!

- Ez igaz… - mondta magába merengve Kuronue, és újra a halálára gondolt, a hamis emlékre, viszont ezt Miyuki hamar megtörte.

- Kár hogy itt se látszódnak a csillagok…

- Hm?

- Itt Tokióban, és Tenerifén akkora a nyüzsgés … S szinte minden egyes utca vakítóan világít, teljesen elnyomják a csillagokat…

- És? Ezek csak pontok…

- Hogy pontosak legyünk, a csillag egy gázgömb, saját fénnyel és saját hővel…

- He?

- Semmi, csak földrajz! - mondta nevetve Miyuki. - Tudod, azt mondák még régen nekem, hogy aki egyszer meghal, az csillaggá változik, és továbbra is vigyázz a szeretteire…

- Cc, badarság!

- Nem az! - ekkor viszont Miyuki észre vette, hogy Kuronue is megsebesült, de nincsenek ellátva a sebei - De hisz, te is megsérültél.

- Előfordul, ha harcol az ember… - mondta gúnyosan.

- De hisz még elfertőződhet! Hadd nézzem! - mondta, és már oda is rohant hozzá.

- Hé, nem kértem a segítségedet! - kiáltotta hátra, de késő volt, Miyuki máris feltűrte Kuronue hátán a pólót.

- Hé! A szárnyamra vigyázhatnál! He? - Kuronue meglepődött az arckifejezéstől, amit Miyuki viselt… Könnyezett, s egy könnycsepp rá is csöppent a férfi hátára, amitől ő egy percre úgy érezte, minden hideg körülötte. Kuronue háta tele volt a rózsaostorral okozott karcolásokkal, sérülésekkel. Hiába nem akart Kurama harcolni, mégis kellett védekeznie… ettől Miyukinak újból eszébe jutott a harc, amit Kuronue és Kurama vívott, Kurama arcképe, ahogy szenved, és a helyzet, hogy két barát így összeveszett, ő pedig kénytelen végignézni… Ez sírásra fakasztotta.

- Mindjárt meggyógyítom… csak… előtte vedd le a bilincseket… - szólt rideg, keserves hangon, a könnyek teljesen megváltoztatták a hangulatát.

- Rendben… - bólintott Kuronue zavartan, s levette az energiabilincset Miyukiról, aki így már meg tudta gyógyítani. Mikor Miyuki Kuronuéhoz ért, a férfit elöntötte a melegség, nem tudta megmagyarázni, de jól érezte magát Miyuki mellett.

- Kicsit a szárnyad is megjárta, egy pillanat, és azt is meggyógyítom!

- Rendben! - mondta Kuronue a tűz felé tekintve, s talán egy kicsit elpirult, ahogy Miyuki keze egyre feljebb vándorolt a testén.

Mikor aztán Miyuki végzett, Kuronue elé állt, hogy visszakapja a bilincseket, viszont ő mosolyogva legyintett.

- Úgy látom nincs rá szükség!

Így hát Miyuki indult vissza a helyére, ahol az energia ketrec volt, viszont Kuronue megállította, s megfogta a kezét.

- Ráérsz még elmenni! Inkább ülje mellém!

- Ööö, rendben!

Miyuki engedelmeskedett, és leült Kuronue mellé, majd csöndben nézte tovább a tűzet.

- Nagyon szeretheted Kuramát… - jegyezte meg Kuronue, mire Miyuki felé fordult.

- Igen… - válaszolt Miyuki - Eddig mindig egyedül voltam… Mivel mindent elfelejtettem a szüleimről, még inkább egyedül éreztem magam… Ez most változott, hisz megismerkedtem Yusukéékkal, és Kuramával… Mindennél jobban megbecsülöm az ő barátságukat… Ezért sem bírom nézni, amiért ti veszekedtek… - Miyuki szeme újra könnyes lett, és valamennyire Kuronue meg is sajnálta.

- Tudod… Kurama nem érdemli meg, hogy egy ilyen lány szeresse… Jobbat érdemelnél! - mondta mosolyogva Kuronue, Miyuki nem tudta mire vélni ezt a mondatot, viszont észrevette, hogy a férfi kezében most is ott van az a medál, ami miatt mindez történik… Kicsit elmosolyodott… Hisz egyértelmű volt, hiába változtatta meg Satsusey Kuronue emlékeit, a tudatalattijából mégsem tudta eltüntetni a Kurama iránt érzett erős barátságot.

- Mond, miért olyan fontos neked az a medál? Honnan van? - kérdezte mosolyogva, leplezve, hogy valójában tudja a választ.

- Nem emlékszem hogy pontosan honnan van, csak hogy egy nagyon fontos személytől kaptam, ezért olyan fontos nekem is… De ez hogy jön ide?

- Sehogy… csak kérdeztem… - válaszolt mosolyogva, bár egy könnycsepp mégis legördült arcán.

Már késő volt, így mindenki nyugovóra tért, mindenkit, kivéve Kuramát és Millát, ő még mindig a kristállyal próbálkozott.

- Nem érdemes, szerintem már Kuronue is alszik… - mondta Kurama.

- Én akkor sem adom föl! - mondta elszántan Milla, ekkor viszont a kristály hirtelen egy kisebb hegy lábára esett.

- Meg van! - kiáltott fel Milla, s Kurama odarohant - Miyuki használta az erejét! Itt van!

- Ismerem ezt a helyet! Máris megyek! - mondta és már készült is.

- Várj, nem kéne a többieket is felébreszteni?

- Nem! Egyedül megyek! Ne szólj a többieknek!

- Na de!

- Majd jövök! - és Kurama már ki is ment az ajtón, akkor viszont a kristály villogni kezdett.

- Jaj ne, egy másik démon is arra tart! - kiáltotta Milla

Eközben Miyuki és Kuronue egész jól elbeszélgettek, annak ellenére, hogy ellenségek voltak, mindketten jól érezték magukat egymás mellett… csak hát a helyzet úgy hozta, hogy nem lehetnek barátok…

Egyszer csak Kuronue ismerős aurát érzett, ami elvette a jókedvét… Gyorsan megragadta Miyuki kezeit, energiabilincseket varázsolt rájuk, majd eltaszította az útból.

- Kuronue! - Miyuki nem értett semmit, ám mikor szerelme ugrott elő a sötétségből már mindent értett - Kurama!

- Miyuki! - kiáltotta Kurama, és már rohant is volna hozzá, de Kuronue eléje állt.

- Ahhoz, hogy kiszabadítsd, előbb meg kell ölnöd engem! - mondta rideg hangon.

- Kuronue! Még mindig nem jöttél rá?

- Mire? Ez a lány egyébként is túl jó egy magadfajta árulóhoz!

- Kuronue!

- He? Ezek most a múlton vagy rajtam veszekednek? - értetlenkedett Miyuki.

- Kuronue! Beszéljük meg felnőttek módjára! Satsusey átvert, csak kihasznál!

- Hallgass! - kiáltotta Kuronue, és máris Kurama felé dobta az egyik kaszáját… Ám ekkor egy tüzes nyíl röpült a fegyver felé, ami elhárította a csapást, majd előugrott egy démon a nyíl irányából. Hasonló öltözéke volt, mint Kuramának és Miyukinak, smaragdzöld szemei dühösen néztek Kuronue felé, lángoknak tűnő hajából vérvörös fülek bújtak ki, rókafarka szintén olyan vörös volt, mintha lángolna.

- De hisz… hisz ez ugyan az a démon, aki megmentett… Ki lehet? - értetlenkedett Miyuki.

- Há te… Kicsoda vagy, ha te is a kristálygömbre, vagy Miyukura utazol…

- Nyugodj meg, Kurama! - szólt a démon - Elégedj meg annyival, hogy barát vagyok, s feladatom mindentől megvédeni Miyuki-chant!

- Ki lehet ez a démon? Miért olyan ismerős nekem? Honnan tudja Kurama és az én nevemet? - Miyuki kezdett összezavarodni, ismerte ezt a róka démont, valahonnan, régebbről… de egyszerűen nem tudta felidézni, s ettől egyre jobban megfájdult a feje, így lekuporodott a földre.

- Ne avatkozz bele a csatánkba! - kiáltotta Kuronue - Egyébként is, a lány még csak nem is ismer, mégis, ki vagy?

- Undorító, hogy Satsusey mester már idáig lesüllyedt, hogy két barátot ugraszt össze…

- „Mi? Ő is Satsusey mesternek szólította… akkor ő is Satsusey csapatába tartozik? De akkor miért segít?” - gondolta Kurama.

- Kurama! - szólt a rejtélyes démon - Te Miyukival és a gömbbel foglalkozz!

- Na de…

- Menj! - kiáltotta, s Kurama máris indult Miyuki felé, viszont Kuronue gyorsan megfordult, a földre csapta a kezét, s így egy újabb energia ketrecet varázsolt Miyuki köré. Sajnos Miyuki megint egy aprócska ketrecet kapott, s a háta hozzáért, és felsikítva dőlt előre.

- Miyuki! - kiáltotta Kurama mikor odaért, s már nyúlt volna a ketrechez - Minden rendben?

- Vigyázz! Ha hozzáérsz, te is erős áramcsapást kaphatsz!

- De hogyan szabadíthatnálak ki?

- Ne velem törődj! A kristálygömb fontosabb! Azért menj! Ne aggódj, Kuronue engem nem bánt!

- Miyuki…

Eközben a démon és Kuronue közt elkezdődött a harc… A démon elővette az íját és egy nyilát, mikor aztán lőni készült, a nyíl tűzre kapott, és úgy száguldott Kuronue felé. Ő viszont elugrott, és egyenesen a kristálygömbhöz ért földet, majd felemelte, és azt használta fegyverül… pontosabban azt IS.

- Jaj ne, a kristálygömb! - kiáltotta Miyuki, de inkább az aggasztotta, honnan tudta, hogy az ismeretlen így fog támadni.

- Nem tudom ki vagy, és hogy honnan ismered Miyuit… de ha keresztbe akarsz nekem tenni, veled is végzek! - kiáltotta Kuronue és használta a gömb erejét, majd hirtelen kőkemény növények törtek elő a földből, és megragadták a démont. Elejtette íját, s csak az egyik keze volt szabad, a növény egyre jobban szorította, s szorította testét.

- Véged! - jelentette ki Kuronue, ám a démon elmosolyodott.

- Hát nem tudtad? - szólt - A tűz elégeti a növényt! - majd a szabad keze hirtelen lángolni kezdett, de nem úgy tűnt, mintha fájt volna neki, ami eléggé kíváncsivá tett mindenkit. Legyintett a kezével, majd hatalmas tűzörvényt kavarva porrá égette a fogva tartó növényt.

- Megígértem… megvédem Miyuki-chant!

Miyuki egyre zaklatottabb lett, egyre több emlékkép ugrott be neki erről a démonról, de a neve még mindig nem jutott az eszébe, sem az hogy miért segít… A gyerekkoráról és a démonról rengeteg emlékkép járt a fejében, olyan, mint amikor még kicsi volt, és a démon meséket olvas fel neki, mikor a tengerpart egy eldugott részén homokvárat csinálnak, ahogy a démon varázslatokra tanítja… nem tudta mire vélni ezeket az emlékeket, de érezte, hogy ez a démon sokáig vele volt, és hogy nagyon szerette.

Kurama közben már mindent kipróbált, még a rózsaostort is bevetette, de semmire sem jutott, a ketrecet nem lehet széttörni.

- A fenébe! Mit tehetnék… Valahogy akkor is szét kell törnöm a ketrecet! - szólt Kurama, s ekkor egy újabb ötlete támadt, majd nem törődve semmivel, ásni kezdett a ketrec mellett… persze puszta kézzel.

- Kurama…

- Ne aggódj! Kiszedlek innen, bármibe is kerüljön! - mondta elszántan Kurama, Miyuki pedig tovább rágódott, hogy honnan ismerős a démon…

Sajnos Kuronue állt nyerésre, egyszerre két kaszával támadott, amit a démon nem tudott kikerülni, így a földre esett.

- Ha tűzzel játszol, könnyen megégetheted magad! - mondta elszántan, majd a földre csapta a kezét, és a tűz a földön keresztül csapott föl Kuronuéhoz, viszont ő időben elugrott.

- Pusztulj! - kiáltotta Kuronue és felé hajította az egyik kaszáját, túl gyors volt, nem tudta kikerülni.

Miyukit ekkor már sikerült kiszabadítani, s mikor kibújt a szűk résen, észrevette, hogy a démon teljesen vérben ázva áll Kuronuéval szemben.

- Megvédem Miyuki-chant… megígértem a szüleinek, hogy bármi áron, akár az életemet is áldozom érte!

Ekkor viszont Miyukit elfogta egy furcsa érzés, egy régi, gyerekkori emlék jutott az eszébe.

Ő, és a démon éppen játszottak, Miyuki nagyokat kacarászott, a démon pedig tovább csiklandozta.

- Elég! Fox, elég! Még halálra nevetem magam, elég, Fox! - nevetett a kis Miyuki, a démon pedig abbahagyta.

- Ejnye, milyen harcos lesz belőled, ha ennyitől le lehet teríteni? - viccelődött.

- Jól van! Csiklandós vagyok! Egyébként is, nem akarok harcolni!

- Pedig muszáj lesz… egyszer majd élet halál harcokat kell vívnod!

- De te mindig velem leszel, nem? És ha bajom esne, te megvédenél, ugye? Fox?

- Hát persze, én mindig melletted leszek, akkor is, ha nem látsz, ott leszek melletted, és megvédelek! - mondta Fox kissé szomorkásan, Miyuki pedig átölelte, majd így szólt:

- Egyébként te milyen démon vagy?

- He? Gondoltam a nevem, és a fülek megmagyarázzák… - mondta cseppes fejjel, majd elmondta a kis védencének - A nevem ugyebár annyit tesz, róka, a hajam meg nem véletlenül tűzárnyalatos… én tűzrókadémon vagyok.

- Wáóó… Fox, a tűzrókadémon… Aranyos név ^^

Ez az emlék szinte mindent felbolygatott Miyuki lelkében, még mindig nem tudta mire vélni, ki ez a Fox, de tudta, hogy a családjához tartozott, és nagyon, nagyon szerette. Így a látvány, hogy mindenhol csurom vér, elszomorította.

- Fox! Ne tégy őrültséget, ne áldozd fel magad értem! - kiáltotta Miyuki. Fox felkapta a fejét…

- Eszébe jutott a nevem? Akkor… Toshu jaganjának pecsétje megtört? - gondolkodott Fox, de megfeledkezett a csatáról, így hirtelen egy erős csapást érzett, és a földre esett. Kuronue gyorsan Miyukihoz ugrott, megragadta a lányt, és tovaugrott vele. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Kuramának nem is volt ideje föleszmélni. Erősen nyújtotta a kezét Miyuki után, ahogy a lány is Kurama után, de nem ért össze a kezük…

- Miyuki!

- Kurama!

Majd Kuronue és Miyuki eltűntek a sötétben. Kurama nem tudott mit tenni, így az önkénteshez rohant… volna, ám az szőrén szálán eltűnt…

Kuronue egy darabig rohant, biztos akart lenni, hogy Kurama nem követi, majd egy tisztásnál megállt, és letette Miyukit, ám ahogy ez megtörtént, Miyuki lekevert egyet neki.

- Mire volt jó Foxot úgy megkínozni? Neki aztán semmi köze a Kurama és közted lévő viszályhoz! Akkor meg miért?

- Túl sokat beszélsz! - kiáltotta dühösen Kuronue, majd egy fának lökte Miyukit, majd újból energia ketrecbe dugta. Miyuki nem tudott mit tenni, összekuporogva sírni kezdett, Kuronue pedig ugyanarra a fára ugrott, majd végül elaludt.

Kezdett hajnalodni, a Nap lassacskán mindent bevilágított az aranysárga fényével. Az emberek indultak a munkájukra, a gyerekek játszadoztak a tereken, ám hazugság lenne, ha azt mondanánk, minden rendben…

- Mi ütött beléd Kurama? - fakadt ki Yusuke - Arra nem gondoltál, hogy szólj nekünk? Úgy talán lett volna esélyünk legyőzni Kuronuét!

Kurama épp most mondta el az estén történt dolgokat, persze mindannyian ki akadtak…

- Arról nem is beszélve, hogy meg sem vártad a teljes jelentésemet… mi van ha egy ellenséges démonnal találkozol? Akkor talán már rég halott lennél! - szólt Milla.

- Kurama, mit gondoltál, hogy ez egyedül a te gondod? - szól Hiei, s megelégelve a szidásokat, Kurama válaszolt.

- Igen! Kuronue az én ellenségem! Ez az én harcom! Nekem is kell elnitéznem!

- Tévedsz! - mondta Yusuke - Egyrészt… Kuronue nem az ellenséged, Satsusey irányítja…

- Tudom, de…

- Most én beszélek! Mi egy csapat vagyunk! Miyuki nem csak a te szerelmed, a mi barátunk is! Tehát a mi dolgunk is az ő biztonsága! És ha beleegyezel, ha nem, akkor is segíteni fogunk kiszabadítani! Mert ami az egyikünknek gond, az mindannyiunknak gond! - mondta elszántan Yusuke, a többiek pedig helyeselően bólintottak.

- Köszönöm fiúk… és elnézést… Az én hibámból most megint nem tudjuk hol van Miyuki.

- Semmi gond! Próbálkozunk tovább! - mondta lelkesen Milla, és már vissza is ment a térképhez és a kristályhoz.

- Nem hinném, hogy ezek után Kuronue kiengedné Miyukit az energia ketrecből… - mondta Kurama.

- Akkor nem Miyukit, hanem Kuronuét keressük! - mondta Milla, ám ekkor hirtelen a kristály erősen húzni kezdte a lányt, majd akkorát csapot a térképre, hogy eltört az asztal.

- Hát ez meg mi a rosszseb volt? - kérdezte megijedve Kuwabara.

- Ez… ez…

- Mi a baj Milla? - kérdezte Hiei.

- Satsusey… Satsusey Miyukiért indult… már mindjárt odaér!

- Micsoda? Satsusey? Azonnal oda kell mennünk nekünk is! - mondta Yusuke, majd a térképre nézett. - Remek, ez a hely nincs is annyira messze! Indulhatunk?

- Igen! - szólt az egyhangú válasz.

- Ja és Kurama, ne feledd, ez közös ügy, közösen cselekszünk! - mondta Yusuke.

- Igen, nem feledem! - mondta elszántan Kurama, majd mindannyian elindultak.