A Tu”z Éjszakája

1. Első nap az iskolában

Miyuki épp a suli felé tartott. Még jó idő volt, így kabát nélkül mehetett a kék iskolai egyenruhájában. Fogalma sem volt, miért kellett ideköltöznie, de Koenma kéréseinek eleget kellett tennie. Rozsdabarna haját szétszórtan fújta a szél, ezen fel is idegesítette magát, mivel gyűlölte, ha a haját összekócolja valami (tipikus… -_-)

- A fenébe! Terenifén nem fújt ennyire a szél! - mérgelődött, majd miután vagy századszorra tűrte el a szeméből a haját, folytatta útját. Egész végig azon gondolkodott, milyen nehéz volt ott hagynia az egyenlítői természetet, és ide jönnie, ahol Teneriféhez képest nagyon hűvös volt… főleg, hogy közeledett a tél… De ahogy sétálgatott az itteni virágok is megtetszettek neki. Köztudott, hogy Miyuki nagyon érdeklődött a virágok iránt… De az övéi sosem érték meg a másnapot, és biológiából sem tudott soha ötöst szerezni -_-

Nemsokára megérkezett az iskola elé. Nagy épület volt, és legszívesebben hátat fordított volna neki, de nem tehette.

- Végül is… Lefogadom itt is levegőnek néznek majd! - sóhajtotta a lány, majd bement a kapun. Meglepetésére mindenki rögtön rászegezte a tekintetét… Ez idegesítette őt, így szaporábbra vette lépéseit. A szekrényét rekord idő alatt találta meg… nem kellet hozzá semmi, csupán fél óra… Miután ezzel megvolt, elindult az osztálya felé… no de hol az osztály???

- A fenébe, mindjárt csöngetnek! - állapította meg, mikor az órájára pillantott. Kereste mindenhol az osztályát, de az bizony nem volt sehol. A végére nagyon kétségbe esett, így egy barnahajú, kedves lánytól kérdezte meg.

- Ez az osztály az emeleten van, a folyosó közepén balra. - mondta a lány.

- Oh, thank you! - majd most, hogy tudta, hol a helye, olyan gyorsan spurizott el, hogy észre sem vette, hány embert lök fel.

Mikor odaért, ismét egy nagy lélegzetet vett…

- Végül is… Ennél nagyobb feltűnést már nem okozhatok… - majd benyitott az ajtón, ebben a pillanatban megállt az élet az osztályban. Mindenki Miyukira bámult, kivéve egy vörös hajú fiút, aki a könyvébe feledkezve olvasott.

Az osztály rendkívül szép volt, tele volt növényekkel, csodaszép képekkel. Ahogy Miyuki körülnézet, hirtelen azt hitte, hogy otthon van. Csak ekkor vette észre, hogy a táblán mi áll…

„ Isten hozott Miyuki! ”

„Ezek meg honnan tudták, hogy jövök?” gondolta Miyuki, ám két lány a karjánál fogva máris személyesen üdvözölte.

- Végre itt vagy Miyuki! - szólt a baloldali, aki szemüveges, kétcopfú, rövid, karmazsinvörös hajú volt.

- Az igazgató még évnyitón közölte, hogy új osztálytársunk lesz! Mi már nagyon vártunk! - mondta a másik, aki zöldszemű, félhosszú, fekete hajú volt.

- Ööö… ti kik is vagytok? - kérdezte Miyuki, aki szinte semmit sem értett. A két lány egymásra nézve kuncogott, majd így szólt a hosszú hajú:

- Tényleg, minket még nem ismersz. Mi vagyunk az osztálytitkárok! Az én nevem Ayame!

- Az enyém pedig Milla! - szólt a szemüveges. - Ha bármi óhaj-sóhaj panasz-bánatod van, akkor fordulj csak hozzánk!

- Eh… rendben… - bólintott Miyuki. Még mindig nem értette, hogy ez a két lány, Ayame és Milla, miért ilyen kedves vele, hisz még nem is ismerik egymást, de annak örült, hogy talán már két barátra rá is talált.

- Mázlista… - szólt Milla - Csak Shuichi mellett van hely!

- És ez miért szerencse? - kérdezte Miyuki, közben a két lány már vezette is körbe az osztályban.

- Hogy kérdezhetsz ilyet? - kérdezte Ayame - Shuichi a legjobb tanuló, és mellesleg iszonyúan helyes!

- Látom oda vagytok érte… Az a vörös hajú az? - kérdezte Miyuki aki az olvasó fiú felé nézett. Nem volt mellette senki, így a nagyszerű logikájával arra következtetett, hogy csakis róla beszélhetnek. - Meg kell hagyni, tényleg cuki. De nem használom ki a helyzetet… amúgy sem társkeresés céljából jöttem!

- Pedig nem tudod mit hagysz ki… - jegyezte meg Ayame olvadozva…

- Ayame… Még meg kell választanunk a felelősöket! - mondta Milla.

- Igaz! Miyuki, mi most magadra hagyunk. Addig foglalj helyet! - mondta Ayame, majd ő és barátnője a táblához mentek. Miyuki egy darabig csak nézte leendő helyét, de végül erőt vett magán, és odament.

- Szia! Nem baj ha ide ülök? Minden hely foglalt, és én még új vagyok…

- Nem baj, ülj csak le! - a fiú fel sem nézett a könyvéből, úgy válaszolt, oly lágy hangon, hogy Miyuki rögtön rájött, miért olvadoznak úgy érte a csajok.

Mikor már észbe kapott, köszöngetve leült, majd elő is készült az első órára, ami… Kémia… Értelem a toppon! Rögtön az első napon az első órát kémiával kezdeni…

Eközben Milla és Ayame már minden felelőst megválasztottak…

- Rendben, meg van a faliújság felelős, a szekrényfelelős, és a térképfelelős is… most már csak a virágfelelős van hátra! - mondta Ayame.

- Ki akar a virágfelelős lenni? - kérdezte Milla, de senki sem jelentkezett.

„Micsoda lusta osztály…” - gondolta Miyuki ahogy a sok növényt nézte az osztályban. Túl sok munka ez egy embernek, nem csoda hogy senki sem jelentkezik… Ám Miyuki feltette a kezét. Ekkor vette csak észre, hogy a mellette ülő Shuichi is jelentkezik.

- Oh, Shuichi és Miyuki is jelentkezik… - jegyezte meg Milla.

- Akkor idén két virág felelős lesz! - mondta Ayame, majd felírta a nevüket egy papírra. Miyuki csodálkozva nézte a fiút. Nem gondolta volna, hogy egy fiú is szeretné a virágokat. És ezt szóvá is tette.

- Látom te is kedveled a virágokat!

- I-igen… - válaszolta a fiú, aki csak ekkor pillantott a lányra. Ekkor valami különlegeset kezdett érezni a szívében, de nem tudta meg magyarázni, hogy mit.

Miyuki szeretett volna még beszélni vele egy kicsit, de ekkor becsöngettek, és a kémia óra máris elkezdődött. Mint minden kémiaórából, ebből sem értett semmit… már akkor elvesztette a fonalat, amikor még csak a protonátmenettel járó reakcióknál jártak… pedig azt már hetedikben tudni kell… De hát nem tehet róla, a kémia nem az erőssége…

Ez után idegen nyelv óra következett, ami teljes ellentéte volt a kémiának, legalább is Miyuki szerint, aki - tekintve hogy olyan helyen nőt föl, ahol minimum 4 nyelvet folyékonyan kell tudni beszélni - nagyon jó volt angolból. Miután már ennek is vége volt, végre jött Miyuki kedvenc időtöltése az iskolában; a tízórai. Viszont volt egy aprócska, számára óriási gond…

- Mi??? Nem lehet igaz, hogy pont most! - kiáltott föl, mikor hiába kutatott a táskájában, sehol sem találta a tízóraiját, majd szomorúan a padra hajtotta a fejét. - Nem lehet, hogy pont ma, amikor hat órám van, akkor hagyom otthon a kajámat!

Ezt a panaszkodás Shuichi is meghallotta, és maga sem tudta miért, de így szólt:

- Tessék, itt van az enyém! - szólt, és a lány felé nyújtotta szendvicsét.

- De… - csodálkozott Miyuki, majd felegyenesedett. - Nem fogadhatom el! Akkor te maradsz éhes!

- Engem ne félts! - mondta, majd letette az ételt a lány mellé. - Én majd veszek magamnak valamit a büfében! - majd ezzel el is ment a fiú. Miyuki még mindig nem tért magához.

„Milyen ari ez a srác!” - jegyezte meg magában, de alig hogy megfordult, máris Ayame és Milla volt mellette.

- Lányok, a frászt hoztátok rám!

- Mi volt ez Miyuki??? Hogyhogy neked adta a tízóraiját? Vagy rosszul láttam? - faggatózott Ayame.

- Azt mondtad nem használod ki a helyzetet!! Én mégis úgy láttam, hogy csúnyát hátba támadtál minket! - mondta Milla.

- Félre értitek! Én csupán otthon hagytam a kajámat, Shuichi pedig volt olyan kedves, hogy odaadta a sajátját, ennyi az egész! Mondtam, hogy nem társkeresés miatt jöttem!

- Ezt meséld be másnak! Ha nem zúgtál bele, akkor miért pirulsz el mindig, amikor kiejted a nevét??? - kérdezte Ayame, és olyan közel hajolt Miyukihoz, hogy észre vett valamit a homlokán. - Hát ez meg mi? - majd eltűrte onnan Miyuki frufruját, és ekkor Miyuki homlokán két teljesen angyal szárnyra hasonlító sebhelyet talált. - Mi ez, Miyuki?

- Mit csináltál, hogy ez a homlokodon van? - kérdezte Milla, aki közelebb hajolt, hogy ő is lássa.

- Héy! Nem plazma tévé a homlokom! - majd miután eltakarta a hajával a sebhelyet, válaszolt - Magam sem tudom… Amióta élek, rajtam van.

- Ez furcsa… Olyan, mint egy tetoválás… De ne tereljük el a szót! - tért vissza az eredeti témára Ayame. - Tudjuk, hogy beleestél Shuichibe! Valld csak be!

- Jó… - ismerte el - Talán… Én még sosem voltam szerelmes… Nem tudom, milyen érzés az, ha valaki őszintén szeret valakit… - mondta, majd pipacsvörösen elfogyasztotta Shuichi tízóraiját, ami mellesleg nagyon ízlett neki.

A következő négy órában meg sem mert mukkanni. Még egy köszönömöt sem tudott kinyögni, amikor Shuichi visszatért az osztályba. Szégyellte magát, így inkább csöndben maradt az ezt következő földrajz, matek (-_-), informatika és testnevelés órán. Teljesen ki is ment a fejéből, hogy miért is jött Japánba, úgy beleélte magát, a saját kitalált történetébe, miszerint azért jött ide, mert a szülei új környezetre vágytak.

- És, mesélj! Milyen az a sziget?? - kérdezte egy fiú testnevelés óra elején.

- Gyönyörű! Olyan sziget csak egy van! A tengerpart, a sziget vulkáni eredetisége miatt fekete! Tele van pálma és banán fákkal, dimbes-dombos az egész táj, és bár lehet hogy első pillantásra kopár hely, de igazából rengeteg gyönyörűséges növény megél ott! A legszebb a sárkányfa! Olyan hatalmas, hogy szinte az egekig ér! - ahogy így mesélt régi otthonáról mindenki ámulva csodálta a lányt. Shuichi is figyelte, de ő azt csodálta, hogy a lány mennyi mindent tud az ottani virágokról. Ekkor viszont megjött a tanárnő, így máris kezdődött a testnevelés óra, amit Miyuki ki nem állhat, mégis a bemelegítő kidobós játékban igen jó volt. Minden labdát kikerült, mindezt egy kis tánci akrobatikázással. Ettől csak még több rajongót szerzett magának, ami kezdte már egy kicsit zavarni, elég volt neki Ayame és Milla, nem pedig az egész osztály!

Óra után gyorsan átöltözött és már sietett is fel az osztályába, elvégezni azt, ami egy virágfelelős dolga. Boldogan, s önfeledten dudorászva locsolgatta a virágokat. Teljesen kiment a fejéből, hogy találkája lenne a parkban… Azt sem vette észre, hogy Shuichi lépett be az osztályba, ő is azért, hogy a virágokat gondozza. Meghökkenve látta, ahogy a lány gyönyörűen dúdolva ápolja a növényeket, és ekkor ismét elfogta egy érzés, valami meleg gyönyör.

- Annyi hosszú éven át, a félelem magába zárt. Néha én is elhittem, hogy nem vár több sohasem… - énekelgetett Miyuki (Groovehouse - Ébredj mellettem), ám ekkor már Shuichi is jelezte, hogy megérkezett.

- Azért annyira rossz múltad mégsem lehet!

Ekkor ijedten fordult hátra a lány. Teljesen elvörösödött, szinte vörösebb volt, mint Shuichinek a haja.

„Istenem, de égő…” - gondolta magában, s mint mindig, most is alig bírt megszólalni.

Most már Shuichi is segített elvégezni a dolgukat, így hamar végeztek, csak egy virág volt hátra a szekrényen. Miyuki már készült is meglocsolni, de az túl magasnak bizonyult.

- Hadd csak, majd én megcsinálom! - mondta Shuichi.

- Nem, már csak egy kicsit kell nyújtózkodnom! - mondta a lány, és már egy lábon, lábujjhegyen állva a széken próbálta elérni a virágot, de hiába, egy három méteres szekrényhez, egy 170 cm magas lány kevés. Shuichi már indult a lány felé, hogy csak azért is lebeszélje, ám ekkor Miyukinak megingott az egyensúlya, és zuhanni kezdett.

- Miyuki! - kiáltotta Shuichi. Miyuki elég szerencsétlenül ért földet. Kezére esett, a vizeskanna meg a fejére, így a féltett haja csurom víz lett. Shuichi sem tudta miért, de nem tudott uralkodni magán, és mikor meglátta hogy milyen képet vág Miyuki, elnevette magát.

- Jól vagy? - kérdezte mosolyogva, és odament hozzá.

- Eh… fogjuk rá… - majd megpróbált felállni, de a keze túlságosan fájt ahhoz, hogy rátámaszkodjon, így Shuichinek kellett segítnie felállnia. Adott neki egy kendőt amivel Miyuki megtörölhette vizes kis buksiját.

- Köszönöm! - mondta Miyuki, aki ismét elpirult.

- Nincs mit! Végeztünk! - jelentette ki - Most mennem kell!

Miyuki bólintott, s mereven bámulta, ahogy a fiú elhagyja a termet, s azt sem vette észre, hogy a kendő magánál maradt. Gyorsan utána rohant, le a lépcsőn, ki az udvarra, ám akkor észre vette, hogy Shuichi nincs egyedül. A kapunál beszélgetett egy alacsony fekete öltözetű, fekete hajú fiúval.

Rossz előérzete támadt, amikor azt a fazont meglátta, főleg, amikor a kardját is megpillantotta.

„Miért beszél ilyenekkel Shuichi? Mi köze lehet ehhez az alakhoz?” gondolta Miyuki. Shuichi és a másik fiú elindult. Miyukit égette a kíváncsiság, hogy ki lehet az ismeretlen fiú, így nem érdekelte semmi, lassan, halkan követte őket. Már minden kötelességéről megfeledkezett, csak a saját érdekei izgatták, az meg nem volt más, csak az, hogy kiderítse, ki ez a titokzatos fiú. Próbált fülelni, hogy miről beszélgetnek, de nem sokat hallott…

- Mi tartott eddig Kurama?

- Elnézést, dolgom volt az osztályban… Tudjátok már, ki fog nekünk segíteni?

- Nem… Koenma túl titokzatos efelől az ügy felől… - ám ekkor a fiú meghallott valamit és megtorpant, Shuichi szintén - Valaki követ!

Miyuki, mint a többi beszélgetést, ezt sem hallotta, ő is meredten állva figyelte az eseményeket egy kólaautomata mögött. Ekkor az ismeretlen fiú hirtelen kihúzta éles kardját a hüvelyéből és egyenesen a lány felé hajította. Szerencséje volt a lánynak, épp hogy a feje mellett fúródott a kard az automatába.

- E-Eh - nyögte, ahogy megfagyott erekkel, rémülten bámult a kardra - Ha nem húzom hátra magam, most egy fejjel alacsonyabb lennék. - ekkor viszont a két fiút látta maga előtt.

- Szerencséd volt, nem szoktam hibázni! Ki vagy, és miért kémkedsz utánunk? - kérdezte félelmetesen és gorombán a kard tulajdonosa. Miyuki alig bírt megszólalni, de mikor eszébe jutatta, hogy volt ő már rosszabb helyzetben is, rögtön felpattant és már mesélt is.

- Egy! Ne dobálózz ilyen kardokkal mert bajok lesznek! Kettő! Lehetnél udvariasabb is! Három! Nem kémkedek, csak… csak…

- Hiei, ő csak az új osztály társam, Miyuki. - mondta Shuichi, s ezzel próbálta lenyugtatni Hiei-t, akinek cseppet sem volt ínyére, hogy egy ilyen kis senki parancsolgat neki. Flegmán visszatette a kardját, majd elfordult.

- Mért követtél? - kérdezte Shuichi.

- Één… hát… izé… - hirtelen nem is tudott mit mondani… hirtelen azonban eszébe jutott a találka - A találkozó! Találkám lenne a parkban… de új vagyok, és fogalmam sincs, hogy hol van itt a park…

- Furcsa… nekünk is találkánk van… Majd megmutatjuk, merre van a park! - válaszolta Shuichi, majd el is indultak.

Miyuki csak ekkor vette észre, hogy Hiei mennyivel alacsonyabb nála… Először szóvá akarta tenni, de amikor eszébe jutott a kard, a mogorva kérdések… inkább úgy döntött biztonságosabb, ha nem szól hozzá.

Pár perc múlva oda is értek. Egy padnál már várt két fiú. Egy fekete hajú, és egy vörös hajú.

- Na végre hogy ideértetek! Mi tartott ennyi ideig?? És ki ez a csajszi akit hoztatok? - kérdezte a fekete hajú.

- Van rendes nevem is, nem csak csajszi! Miyuki Kibo vagyok! - mondta a lány, majd egy másik padra ült le.

- Bocsánat, hogy késtünk, de dolgom volt az osztályban! - mondta Shuichi.

- Utána meg egyesek kardokkal dobálóztak, mint a cirkuszban! - tette hozzá a lány, amivel még jobban felhúzta Hiei-t.

- És mégis miféle találkád van itt, te lány! - „kérdezte” Hiei.

- Megmondtam… van rendes nevem is! Amúgy meg… - majd az ég felé bámult. - Egy Yusuke Urameshi nevű fiúval kéne találkoznom… valamiben segítenem kell neki…

- Mi?? - hökkentek meg mindannyian.

- Te??? Te vagy az aki segít nekünk???? - akadt ki a fekete hajú.

- He? Miről beszélsz? - értetlenkedett Miyuki.

- Én vagyok Yusuke Urameshi! Tehát nekem kell segítened!

- MI?? - kérdezte a lány. - Ezek szerint Shuichi is a ti csapatotokhoz tartozik??

- Shuichi??? - nézett mindenki az említett fiúra.

- Hosszú történet, de röviden, ez csak az emberi nevem. Előző életemben rókadémon voltam, de egy emberi testben születtem újjá. Kurama. Szólíts csak így.

Mindenki meglepődött, hogy Shuichi, akiről kiderült, hogy egyben Kurama mennyire kedves az új lánnyal.

- És mégis miben tudsz majd segíteni? Nem érzek benned semmilyen szellemi erőt... - szólt Hiei.

- Höhö! Köhög a bolha! Amúgy meg… jól érzed, hatalmamban áll a blokkoló varázslat, ami jól jön, ha ki akarják nyírni az embert… - válaszolt Miyuki.

- Persze… én is ezt mondanám… - mondta Hiei.

- Héy, ezt kikérem a lányok nevében! Ne néz le, mert van egy kis magaslati különbség közöttünk! - szólt Miyuki, ám ezzel felhúzta Hieit, így az máris próbára akarta tenni a kardjával. Ám a lány gyors volt, egy szempillantás alatt a Kurama mellett volt.

- Lassú vagy! - gúnyolódott Miyuki. Hiei már nem kedvelte őt. Nem elég, hogy ő is a magasságával piszkálja, még ráadásul ki is gúnyolja. Hát ez túl megy minden határon! Legalább is ő úgy gondolta.

- Néé! Ez a lány még Hieinél is gyorsabb! - szólt a vörös hajú, és máris lerohamozta a lányt. - Én Kuwabara vagyok! Örülök hogy megismertelek! Biztosan rossz lehet neked hogy egy új helyre kellett jönnöd, ahol senkit sem ismersz! Majd én segítek neked mindenben… - és már akarta volna kezdeni a flörtölést, ám Kurama megmentette a lányt.

- Kuwabara, csak nem csalod meg Yukinát?

- Oh, tényleg… Sajnálom Miyuki, de az én szívem már foglalt! Mi sohasem lehetünk egymásé! - majd Kuwabara arrébb állt.

- Oh ember… szegény én… - jegyezte meg Miyuki. - Köcc Kurama! - mosolygott, majd csípőre tett kézzel témát váltott. - Vissza térve az eredeti témához… Ti tudjátok, mi a csudáért kell segítenem nektek? Koenma szinte semmit sem mondott el, csak annyit, hogy majd akkor mesél, ha együtt leszünk.

- Mi sem tudunk semmit… De Koenma hangjából ítélve nagyon fontos lehet… - jegyezte meg Yusuke, ám ekkor az említett személy, és egy kék hajú lány jelent meg Miyuki mellett.

- Emlegetett szamár! - szólalt meg Miyuki - Megtudhatnánk, mi az a küldetés, ami ennyire bizalmas?

- Igen! Miért kell így titkolózni? - kérdezte Kuwabara.

- Én is örülök neked, viszont itt nem beszélhetek…

- Hjaj, Koenma-san! Ez már kezd idegesítő lenni… - jegyezte meg Miyuki.

- Sajnálom, Miyu, de itt tényleg nem beszélgethetünk! - szólt a lány - Ahogy mondtad, túl bizalmas ez az ügy.

- Akkor mégis hol beszélhetnénk? - kérdezte Yusuke.

- Gyertek hozzám! - szólt Miyuki. - Igaz, kis lakást kaptam, de elférünk!

Ezzel nem is ellenkeztek és máris indultak. A nap lemenőben volt már, és hűvösödni kezdett. A fény megnyújtotta az árnyékokat, s Miyuki sebhelyét is láthatóvá tette.

- Mi ez a homlokodon? - kérdezte Yusuke.

- Remek… mindenki kiszúrja… - morgolódott Miyuki. - Passz, nem emlékszem… Valószínűleg születésemtől fogva ott van… De nem hiszem hogy bármi jelentősége lenne…

Ekkor azonban a kék hajú lány váratlanul Miyukira ugrott.

- Jaj Miyu, olyan rég láttalak! Jó hogy újra együtt lehetünk!

- Hát igen Botan, a legutóbbi küldetésen találkoztunk… az meg vagy három hónapja volt!

- Mióta is dolgozol Koenmánál? - kérdezte Kurama.

- Hmm… Asszem most lesz hat éve…

- Mi??? Már tízéves korodban??? - kérdezte Kuwabara.

- Aha… - válaszolt Miyuki, mintha ez természetes lenne.

- Hogyhogy olyan hamar? - kérdezte Yusuke.

- Hát… - erre nem tudott mit válaszolni. Sokáig csak csöndben, maga elé bámulva sétált tovább, és kereste magában a választ, majd sóhajtva felnézett - Hosszú történet… Botan keresett fel, a tűz-eset után… Kicsit tudatlan voltam akkor… Csak a szüleimtől hallottam Koenmáról. De Botan felvilágosított, és megkért, hogy adjam meg minden adatomat újra, mivel az eddigiek eltűntek… - ekkor szünetet tartott, és Botan is komolyabb lett. Miyuki halkan folytatta, olyan halkan, hogy csak a szorosan mellette menő Kurama hallotta. - De valamiért csak pár dologra emlékeztem… - ekkor visszaváltott az eredeti hangszínre, így Yusukéék azt hitték, hogy csak magában beszélt a lány - Koenma-san megbízott bennem, és feladatokkal látott el… eleinte csak unalmas papír munkával, de végül fizikai dolgokban is segíthettem… Nyah, megérkeztünk! - fejezte be a lány, és egy valóban kis házikónál állt meg. Bementek, és belülről is kicsinek bizonyult a ház. Csak egy konyha, fürdőszoba és egy hálószoba volt benne… egy embernek éppen elég… de nem hétnek!

- Foglaljatok helyet, mindjárt jövök! - majd a lány a konyhába ment, a többiek meg a szobájában ültek le. Pár perc múlva Miyuki egy tálca teával jött be.

- Kértek teát?

Hiei kivételével mindenki bólintott. Miközben Miyuki töltött, Koenma kezdte is.

- Nyilván mindannyian kíváncsiak vagytok…

- Jó észrevétel… - szólt közbe Kuwabara.

- Khm… Ez a küldetés nagyon fontos! Nem csak a szellem világ, hanem a ti világotok sorsa is ezen függ!

- Mégis miről van szó? - kérdezte Miyuki, aki már végzet.

- Régen…  - kezdte Koenma - Húszezer évvel ez előtt az Angyal istennő, Celendya, és a démonok ura, Karmana örökös harcot folytattak… A csata nagyon hosszú volt… De végül a minket védő Celendya győzedelmeskedett, és Karmana lelkét egy szentély mögé zárta, a szentélynek a Yume and Kibo nevet adta…

- Yume and Kibo… - ismételte Miyuki. Valahonnan ismerős volt ez a név, talán a szüleitől hallotta? Nem tudta… - Az nem azt jelenti, hogy Álom és Remény?

- De… - válaszolt suttogva Botan.

- Karmana csatlósai, alattvalói mindent megtettek, hogy kiszabadítsák őt, és folytassák a harcot… ez sikerült is nekik… Celendya gyenge volt már, de mégis sikerült újra legyőznie Karmanát. Ám ekkor már öt olyan zárat emelt a szentély kapujára, amit csak az általa készített kristálygömbök oldanak fel. Ennek az öt kristálygömbnek különleges ereje van, mindegyik egy elemet foglal magába. Aki birtokolja ezt a tárgyat, az irányítani tudja azt az elemet… Celendya belehalt a zár készítésében, a kristálygömböket az ember világban, itt japánban szórta szét, majd rejtő, blokkoló varázsigét mondott rájuk, s a lelke beléjük költözött. Amikor ennek a csatának vége lett, elnevezték ezt a napot a Tűz Éjszakájának. Ám minden tízezredik évfordulón, októbertől számítva minden hónap első napján feloldódik egy kristálygömbről a varázslat, és megszerezhetővé válik… Ha a Tűz Éjszakáig minden kristálygömböt összegyűjtenek, Karmana újra szabad lehet… Ha ez a démonoknak sikerül, az emberi világ úgy semmisül meg, mint egy kártyavár!

Hirtelen csönd lett a szobában. Miyukinak annyira ismerős volt ez a történet… Talán már hallotta a szüleitől? És ez a Celendya…

- Szóval az a dolgunk, hogy mi találjuk meg előbb a kristálygömböket, és győzzük le Karmanát, ha esetleg kiszabadulna… - mondta Yusuke.

- Nem szabadulhat ki! - helyesbítette ki Koenma. - Az a feladat, hogy megtaláljátok a kristálygömböket, és elpusztítani minden démont, aki azt megakarja szerezni! Karmanát nem szabadíthatják ki!

- Jól van, nem kell aggódni! Menni fog, mint a karikacsapás! - mondta Yusuke.

- Yusuke, ez komoly dolog! - szólt Botan. Miyuki teljesen elveszett a gondolataiban. Honnan ismerős neki mindez?

- Októberben? Akkor még van egy hónapunk! - jegyezte meg Kuwabara.

- Igen, de jó, ha felkészültök! Nehéz küzdelem lesz! - mondta Botan.

- Igen… Jah, kértek még teát? - kérdezte Miyuki. Botan, Kurama és Koenma bólintott.

- Egyébként… mi van a szüleiddel? Ők hol vannak? - kérdezte Kurama. Miyuki kezében megállt a teás kanna… Majd válaszolt.

- Hazudtam az iskolában. Nincsenek szüleim. Meghaltak... - Miyuki arca mosolygós maradt. Pedig magát is zavarta az ügy. Sötét volt körülötte, hogy mikor, mitől haltak meg a szülei. Amikor emlékezni próbált, csak hatalmas tűz, és rémisztő démonok tértek a fejébe. El kellett fogadnia, hogy tízéves kora óta, nem emlékszik a gyerekkorára, de maga sem tudja, miért.

- Sajnálom… - szólt Kurama, de a lány csak legyintet, és próbált témát váltani.

- Mégis csak van egy hónapunk. Addig szeretnélek titeket jobban megismerkedni… ez rád is vonatkozik kisprücsök! - mondta és Hieire nézett, akit teljesen kiidegelt a „kisprücsök” megnevezéssel.

- Te engem ne szólíts így! Egy pillanat alatt végezhetnék veled!

- Ugyan már csak viccelődtem! Tudjuk, hogy nem a méret a lényeg!

- Azt mondtam hagyd abba!

- Azt hiszem… - szólt Botan - Ezek már most nem kedvelik egymást…

- Szerintem csak Hiei nem kedveli őt, Miyu inkább élvezettel hecceli… - jegyezte meg Kurama. Nem tudta, miért becézte már most, de tetszett neki

- Gyerekek, hagyjátok abba! - szólt Koenma.

- Nem vagyunk gyerekek! - mondták egyszerre, ezen mindenki nevetett.

- It’s not funny! - jegyezte meg Miyuki, amiből nem sokat értettek.

- Botan, nekünk most mennünk kell! - szólt Koenma, Botan pedig bólintott.

- Máris? Botan maradj még egy kicsit!! - kérlelte Miyuki.

- Sajnos nem lehet Miyu, még sok dolgunk van! - szólt Botan.

- Majd ha valamit megtudunk, hogy kik jönnek a kristálygömbökért, akkor értesítünk titeket!

- Rendben! - mondták egyszerre, és ahogy jöttek, úgy mentek el.

- Nekünk is mennünk kell! - állt föl Yusuke és Kuwabara is fölpattant.

- Nee, ti is? Mit fogok én egyedül csinálni?

- Majd kitalálsz valamit! - mondta Hiei és máris az ajtó felé vette az irányt. Miyuki illedelmes volt, és kikísérte őket, észre sem vette hogy Kurama a szobájában maradt.

- Azt hittem te is elmentél! - mondta csodálkozva.

- Nem, én még egy kicsit maradok! - válaszolt mosolyogva, és Miyuki is elmosolyodott.

- Akkor viszont ülj fel az ágyra, most már több hely van! - mondta, és Kurama engedelmeskedettJ Egymás mellett ültek, és beszélgettek… Egymásról és a közeledő harcról is, de a végén visszakanyarodtak egymásra. Kicsi ágy volt, így elég szorosan ültek, Miyuki minél közelebb volt Kuramához, úgy érezte hogy egyre jobban melege van, és hogy izgul. Minden szavát olyan nagy odafigyeléssel mondta ki, nehogy valamiben hibát vétsen, próbált tökéletesnek tűnni, de minél jobban erre törekedett, annál jobban elvesztette a fonalat a saját mondanivalójában, és annál többször dadogott… Ilyenkor csak nevettek, s már megfeledkeztek az időről is. Kurama is melegséget érzett, és ahogy a lány szemeibe nézett, úgy érezte egy életre el tudna merülni bennük. Nem akarta elveszteni ezt az érzést, örökre magáévá akarta tenni, és közel, közel lenni a lányhoz. Ekkor már bebizonyosodott, hogy mindketten éreznek egymás iránt valamit…