Brazíliában-Jöttünk, láttunk, győztünk!

A 2006-os év végén különleges túrára indult egyesületünk, az Il Ferro-Olimpia Női Futballklub felnőtt- és ifjúsági (U17) csapata. Adhemar Rocha Filho úr, az ismert tornaszervező menedzser és cége, a Visp turismo meghívására Brazíliába utaztunk, hogy részt vegyünk az Ubatuba Beach Cupon. De, kár is tagadni, utazásunkban közös szerelmünk, a futball mellett nagy szerepet kapott a turisztika, a számunkra teljesen ismeretlen, új világ felfedezése is.

A december 17-i, esti, budapesti elválás után még három órát töltöttünk a tranzitban, miután Prágából késve érkezett a Travel Service járata, és idő kellett, amíg felkészítik a transzatlanti repülésre. Bár a küldöttségünkben nagyon sok lány életében először ült repülőn, kijelenthetjük, hogy senki sem félt, senkinek sem volt semmi baja a felhők között – bár kétségtelen, hogy 16 órát egyhelyben ülni azért embert próbáló feladat. A Kanári-szigeteken ötórás repülés után szálltunk le: már az első leszállásnál 19 fokot mutatott a hőmérő, kezdhettünk készülni mi vár ránk. Átrepülve az egyenlítőt, északról megközelítve a dél-amerikai szubkontinenst, Fortalezában szálltunk le másodszor – itt már ki sem kellett jönnünk a gépből, de azért éreztük a 31 fokos meleget és a nagyon magas páratartalmat.

Otthoni idő szerint ¾ 10-kor, a brazil órák szerint ¾ 7-kor szálltunk le São Paulo nemzetközi repterén. Szerencsére egyetlen csomag sem veszett el, és viszonylag gyorsan fel tudtunk szállni az autóbuszokra, hogy vacsorázni induljunk.

Bár az előzetesen „beharangozotthoz” képest zene nem járt a vacsorához, nagyon jót ettünk, és ízelítőt kaptunk abból, hogy az étkezéssel semmi problémánk sem lesz. Marha és csirkehúst kaptunk, rengeteg salátával, gyümölccsel – az egyetlen „gond” talán az volt, hogy nem mindenki ismerte fel, mit eszik, vagy nem volt elég mersze kipróbálni a nyársra húzott, sült csirkeszívet, az angolosan, kissé véres steaket. A kevésbé bátrabbak még a salátákban, gyümölcsökben, krumpliban és rizsben is a hazai ízeket keresték.

A vacsora után szálláshelyünkre, a Palmeiras sporthoteljébe buszoztunk. Precízebb lenne úgy fogalmazni, hogy a sportolók átmeneti szállására, mert a színvonal bizony a hetvenes évek otthoni, kisvárosi kollégiumait idézte. A tisztasággal nem akadt gond – a rémhírekkel ellentétben egyetlen bogarat láttunk csak – de a szobák zsúfoltak voltak, a WC, a csap kevés, szekrény, polc egy szál sem. Mindezek ellenére jót aludtak a lányok, miután mindenki „dögfáradt” volt.

Reggelre mindenki átesett az akklimatizálódás nehézségén, már brazil időrendben és tempóban ébredtek, reggeliztek a csapat tagjai. Délelőtt megnéztük a New York-i Central Parkhoz hasonló Ibarapuena Parkot, ami azért is nagy élmény, mert ízelítőt kaptunk Dél-Amerika egzotikus madár- és növényvilágából. Ebéd után már a délutáni mérkőzésekre készültünk, hiszen mindkét csapatunk, a felnőtt és az U17 is pályára lépett a férfi futballban jó nevűnek számító São Caetano ellen, amelynek női alakulata sem rossz. A helyiek is mondták, vannak korosztályos válogatottaik, és mi magunk is találtunk São Caetano futballistát a legutóbbi, a nyári oroszországi junior vébén bronzérmes brazil válogatottban. A piros-kék csapat, amely tulajdonképpen egy egyetemi gárda, a Santa Anna egyetem gárdája is, valóban remek játékerőt képvisel. Játékosai atlétikusan olyan képzettek, úgy emelkednek például a fejeseknél, amilyet Magyarországon, az otthoni női fociban nem látni, remekül olvassák a játékot, keresik az egyéni megoldásokat: jellemző példa, hogy az előretörő balhátvéd sarokkal felemelve a labdát igyekezett átemelni Dzsoni fölött, más kérdés, hogy válogatott jobbhátvédünk abban a pillanatban eléállt és róla azért még a brazilok is lepattannak…

Sajnos maga a pálya inkább libalegelőnek számított, mint focipályának, a Szegedi Amazonok általunk sokat szapult Postás-pályája ehhez képest a Stade de France. De, nem ez számított a legfőbb negatívumnak: bár ifijeinknek U17-es ellenfelet ígértek, Orsi csapata is felnőttek ellen játszott és gyakran bizony csak nyomozta a labdát. Dorka, Barbi és a többi „fújókás” alig kapott levegőt, volt úgy, hogy sprint közben kellett leállni és konstatálni, ez bizony nem Európa. Féltettük a felnőtteket is a körülmények miatt, de a nagyok remekül helytálltak. Váradi Gigi góljával az utolsó percig 1-0-ra vezettünk, akkor viszont Csenge kemény, de tiszta szerelése nyomán a helyi játékvezető befújt egy olyan tizenegyest, amit csak „hazai játékvezetők” fújnak be, utolsó percekben, ha számít a presztizs. A végig jól védő Bognár Edinának majdnem szerencséje volt, a büntető a kapufát találta el – pechünkre onnan a túlkapufára, majd a hálóba pattant a labda. Fájlaltuk az elszalasztott győzelmet, de mindez nem zavarta meg a lányokat abban, hogy pillanatok alatt barátságba kerüljenek a vendéglátó játékosokkal, akik közül többen is mondták, ők itt csak „vendégjátékosok”, erre a meccsre hívták őket... E-mail címek cserélődtek, és a vezetőkkel megállapodtunk a további, rendszeres kapcsolatról is, amelynek a „vége” akár játékoscsere is lehet.

São Paulóból ennyi jutott nekünk, sajnos a nagyvárosba tervezett program – kígyófarm, szafari park, indián piac, Morumbi stadion, de főként a magyar bencések által alapított és vezetett Szent Imre kollégium, a „milliomosok iskolája” – megtekintése a két nappal későbbi indulás áldozatául esett.

Kedden reggel autóbusztúrával indult a nap, átköltöztünk Ubatubára, a futballtorna helyszínére. São Paulo és Ubatuba távolsága 190 kilométer, de ezt „brazil tempóban” tettük meg, délután lett már, mire megérkeztünk. A lányok elhelyezésével nem volt gond, a csoport többi tagjának szállása érdekében viszont a sarkunkra kellett állni, eltelt pár óra, mire minden kiegyenesedett. Az olimpiás lányokat mindez nem zavarta, - számunkra – történelmi tettet hajtottak végre: december 19-én, rekkenő hőségben, fürdőruhában fociztak az óceán partján.

Sötétedni kezdett, mire elfoglaltuk a szállást, amely a Palmeiras sportkollégiumával ellentétben remeknek bizonyult: frissen felújított apartmanház, mintegy száz méterre az óceántól.

Szerdán reggel korán kellett kelni, a brazilok siettettek, hogy reggel 8-kor kezdődik a torna megnyitója – nem voltunk annyira naivak, hogy elhiggyük, de azért mentünk.

Mire kiértünk a stadionba, volt vagy harminc fok. Az időjárási viszonyok ismeretében kifogástalan minőségű pálya, épített kőlelátók, csupakő öltöző fogadott – valamint az előkészületeket fél kilenckor megkezdő munkások. Ne szaporítsuk a szót, volt vagy tíz, mire elkezdődött a ceremónia és a hőmérő is felülről verte a negyvenet. Mire játszani kezdtünk, úgy tizenegy után, már 60 fok volt a pályán – rögzítsük gyorsan, megúsztuk baj nélkül. Felnőtt csapatunk (Bognár Edina – Ferbert Anna, Schuh Edina, Lantos Csenge – Kovács Amanda, Küllői Anna – Halász Réka, Gáspár Éva, Papp Dorina – Staar Gabi, Váradi Ági; csere: Török Szimi, Surányi Erika, Dénes Dorka, Gleich Barbara, Váradi Szandi) az ubatubai területi válogatott ellen lépett pályára, és bár Staar Gabi góljával a meccs hajrájáig vezetett, a végén 2-1-re kikapott. Rengeteg helyzetünk volt, egyéni hibákból kaptuk a gólokat, de tulajdonképpen a rettenetes meleg gyűrt le bennünket. Orsi csapatának, az U17-eseknek (Majnik Vivi – Sáfrányos Zsófi, Gleich Barbara, Dudás Adri – Kovács Zsanett – Nyerges Fruzsina, Németh Bea, Kovács Szilvi – Váradi Szandi – Kositzky Réka, Dénes Dorka; csere: Molnár Eszter, Halász Réka, Horváth Zsani) még nehezebb dolga volt, mert még feljebb kúszott a hőmérőben a higany. Délben futballoztak, ez az az időpont, amikor elvileg a strandról is be kéne zargatni mindenkit. Nem jól, hanem hősiesen játszottak a csajok, és Váradi Szandi góljával győztek 1-0-ra a hasonló korúakból álló ubatubai területi válogatott ellen.

A meccseket követő ebéd után a délután a pihenésé, a nyaralásé lett. Megkezdődött a „shoppingolás”, már viszkettek a realok a lányok zsebében, ami azt is jelenti, jó napja lett a karkötő, póló, baseball sapka és fülbevaló árusoknak. És ami legalább ennyire fontos, a délutáni eső ellenére belevetettük magunkat az óceán hullámaiba!

Elképesztően szép helyen vagyunk! Valószínűtlenül kék a tenger, fodrozódik a víz, gyönyörű emberek hemzsegnek a parton. Miután csütörtökön csak este lesz meccsünk – helyi idő szerint negyedkilenckor és fél tízkor, ami otthon már negyed 12 és éjjel fél egy – a délelőttöt a strandolásra, a fürdésre, a röplabdára szántuk. Kata vett, pontosabban vetetett magának egy „ráfekvős” szörfdeszkát, ezzel fantasztikus érzés rávetődni a hullámokra. Szinte mindenki kipróbálta, mint ahogy mindenki belekóstolt a fürdésbe, a napsütésbe, sőt a többség néhány szívószálon keresztüli óvatos szippantás erejéig a caipirinhába is – örömmel számolunk be arról is, hogy minden jól sült el és az óvatosságnak köszönhetően nem csak a gyomorproblémákat, de a fájdalmas leégést is elkerültük.

Két nap alatt, sőt tizenkét óra alatt három mérkőzést nyert meg a két csapatunk! Csütörtökön este az U17-esek és a felnőttek is pályára léptek Caraguatatubában (10-1 és 2-1), majd a minimális alvás után a nagyokkal az első „hivatalos” ellenféllel, az Ubatubával is újra megmérkőztünk: ezúttal nem volt akkora meleg, sikerült is megőrizni az első félidőben szerzett előnyt (3-1). Mindez azt jelenti, az Ubatuba Beach Cupon szereplő felnőtt csapatunk a nyitómeccs veresége után saját kezébe vette sorsát. Amennyiben győzni tudnak a lányok szombaton este Caraguatatubában, a délelőtti brazil házimeccs eredményétől függetlenül megnyerik a kupát.

Bár csak tíz napot töltünk Dél-Amerikában, Brazília kegyes hozzánk: igyekszik a nyár valamennyi arcát megmutatni. A rekkenő hőség után a magas páratartalommal és az özönvízszerű esővel kellett megbirkózni – hogy ne is említsük az égi áldás után érkező szúnyograjokat.

Caraguatatuba stadionja jó karban levő létesítmény, villanyfénnyel, épített, masszív lelátókkal, és újra csak csupakő öltözőkkel. Lassan alkalmazkodunk a helyi mentalitáshoz, már fel sem tűnt, hogy negyedkilencre értünk a stadionba – akkor, amikor kezdeni kellett volna. A brazilokat ez nem nagyon zavarta, mondták, akkor kezdünk háromnegyed óra múlva.

A lányok rettentően készültek a meccsre, és a külsőségekben is igyekeztek „megadni a módját”: végigénekelték az utat a meccsre hangoló dalainkból és ki is festették az arcukat piros-fehér-zöldre.

Nem valószínű, hogy ettől a helyiek U17-es csapata roppant módon megrémült – annál inkább a játékunktól: Kovács Szilvi, vagyis ahogy mi hívjuk, Tuti kezdte a gólgyártást, bő húsz méterről füstölgő bombát küldött a léc alá. Tuti gólja jel lett a támadásra, a lányok (Majnik Vivi – Nyerges Fruzsi, Gleich Barbi, Dudás Adri – Kovács Zsanett – Halász Réka, Németh Bea, Kovács Szilvi – Kositzky Réka, Váradi Szandi, Dénes Dorka; csere: Molnár Eszter, Sáfrányos Zsófi, Horváth Zsani, Somoskői Dalma) meg sem álltak tízig. Dénes Dorka lőtt négyet, Kovács Szilvi, Váradi „Mókus”, Kositzky Réka, azaz „Sicki” pedig kettőt-kettőt.
Az egyetlen gólt úgy kaptuk, hogy a támadók által a földre vitt – pedig nem egyszerű feladat! - Molnár „Tigris” Eszter már vagy fél perce feküdt, mire a hálóba került a labda.
Tíz gólnál nem sokat számít az egy kapott, mégis érdemes említeni, mert jellemző szinte valamennyi meccsünkre, hogy a játékvezetők igyekeznek „tudni a dolgukat” – néha nem csodálkoznánk, ha ugyanolyan mezt vennének, mint a hazai csapat.
A fölényes győzelem után a nagyok jöttek – mi tagadás, győzelmi kényszerrel. Attila ennek megfelelően háromcsatáros játékot választott (ahogy kérte, a nagyoknál a kezdő tizenegybe jelölt Barbi és Mókus lejött a szünetben az ifimeccsen) és a „kicsik” közül az említettek mellett Dorka és Zsanett is „maradt még egy kicsit”.
A sötétkék mezben feszítő Caraguatatuba ránk ijesztet az első percekben, Viccike (Majnik Vivi) két nagy labdába is belekapaszkodott, azután fokozatosan átvettük a játék irányítását. A látottak alapján meglepetés, de tény: a hazaiak szereztek előnyt, igaz „szokás szerint” nem kis bírói segédlettel – Gleich Barbit iponnal vitték a földre, miközben védekezni igyekezett. Mielőtt azonban nagyon megijedhettünk volna, nagyon elsült Schuh Edina lába. Kulcsjátékosunk lövését harmincvalahány méterről zsinóron húzták a léc alá.

Egy-eggyel fordultunk, de éreztük, nyerni fogunk. Beállt Dorka, ettől lendületesebb lett a bal oldal, sőt ilyen támadásból szereztük meg a vezetést is. Ballábas csatárunk leverekedte magát az alapvonalig, onnan centerezett és Váradi Szandi okos gólt rúgott a tizenegyes pont környékéről. A lányok (Majnik Vivi – Ferbert Dzsoni, Gleich Barbi, Lantos Csenge – Küllői Anna, Schuh Edina – Török Szimi, Papp Dorina – Gáspár Évi, Váradi Szandi, Váradi Gigi; csere: Dénes Dorka, Kovács Zsanett, Staar Gabi, Surányi Erika, Monori Márta) érezték a győzelem lehetőségét, hittük, hogy az nem csúszhat ki a kezünkből. A játékvezető, meg hitte, hogy neki mindent lehet: látványos, hazai tizenhatoson belüli kezezés nyomán nézett tüntetően másfelé, majd amikor ettől vérszemet kapva a brazil védő még egy jó nagyot Szandi alá rúgott, már kénytelen volt büntetőt ítélni. Török Szimi azonnal jelentkezett rúgónak, azután azzal a lendülettel a kapufára is bikázta a labdát. Nem lett 3-1, de végül elég volt a kettő is: egyre jobban fáradó csapatunk kivédekezte az utolsó perceket.
Hazafelé – éjjel egy körül jártunk – még egy megpróbáltatás várt a csapatra. Autóbuszunk sofőrje Ayrton Senna reinkarnációjának tekintette magát, ennek megfelelő sebességet választott. Hál’ Istennek rendben hazaértünk, de volt, aki csak kettő, fél három körül aludt el.

Pedig reggel korán kellett kelni, délelőtt fél tízkor játszottuk a torna újabb meccsét.
Szerencsére nem volt annyira meleg, viszonylag jó körülmények között focizhattunk – ha nem számítjuk, hogy már mindenki ólomlábakon jár. Váradi Gigi kisebb húzódása miatt ismét változtatni kellett a felálláson, ezúttal a Bognár Edina – Ferbert Anna, Gleich Barbara, Lantos Csenge (Küllői Anna) – Kovács Amanda (Kovács Zsanett), Schuh Edina – Török Szimonetta, Papp Dorina – Staar Gabi (Váradi Szandi), Gáspár Évi (Halász Réka), Dénes Dorka (Kovács Szilvi) összeállítású csapat játszott.

Azt nem mondjuk, hogy nagyon jól, de nagy szívvel, hősiesen! A nagyot küzdő Schuh Edina mellett Gáspár „Nyipi” bizonyult a nap hősének: Dzsoni szöglete nyomán felhőfejessel (Brazíliában a pára alaposan lenyomja a felhőket…) szerezte meg a vezetést, ügyes testcsellel engedte át a labdát Török Sziminek a második gólnál (igaz, én úgy láttam, lyukat rúgott…) és remek szóló végén lőtte a harmadikat. Itt már nincs kifogás, esetleg annyi említhető, hogy Edinától „férfiasan tökéletes”, negyven méteres passzt kapott. De, a viccet félretéve, Évi remek volt, hibátlan támadás-befejezésekkel hozta a meccset. Győztünk, és az sem számított, hogy az idegesebbek majdnem meglincselték a bírót – ugyanazt a „sporit”, aki São Paulóban is elvette a győzelmünket. A kivetődő Bognár Edina tisztán szerezte meg a labdát, a csatár újévi malacokat zavarba ejtő visítással esett át rajta – 11-es, és az sem számított, hogy az asszisztens maga is jót nevetett az ítéleten. Ezzel lett 3-1, de tényleg mindegy az az egy gól – lényeg a győzelem, no meg az, hogy a csajok „ezredszer” is megmutatták, ha kell, nagy küzdők.

Ebéd után – a menüvel nem tudunk hibázni, minden nap ugyanazt esszük, néha ebédre és vacsorára is, hol van már az első vacsora, amelyen azt hittük, ez nem csak futball-, de evőtúra is lesz… – pihentek a lányok, utána pedig általános vásárlás kezdődött. Szerintem annyi karkötőt vettünk már, hogy mind a tizenötmillió magyarnak jut…

Jól érzik magukat a lányok, és ami a legfontosabb, mindenki egészséges – viszont az is igaz, hogy senkit sem kell noszogatni a csendespihenőre. Érdekesek a reakcióik, Kovács Zsani mondta például, hogy ő szebb Brazíliára számított – de elfogadta, hogy az ország, a harsogó zöld színek, az óceán valószínűtlen kékje csodálatos, amit ő „nem szépnek” lát, az a szegénységnek olyan foka, amivel Pesten, vagy otthon Szigetbecsén hál’ Istennek nem találkozik.

A szegénységet láttuk, a nyomort nem. Általában elmondhatjuk, amitől féltünk otthon, abból nem lett bajunk: ha betartjuk a „szabályokat”, nincs gond a közbiztonsággal, nem lógnak rajtunk kéregetők, és nincs gáz a higiéniával sem.

A higiéniáról jut eszembe: derekasan mossák a holmijukat a lányok, csak azzal birkóznak meg nehezen, hogy mire valami éppen megszáradna, újra jön a zápor, és csatakosra ázik minden. Van néhány lelkes – Váradi Ágival az élen – akik ágyba hozzák a többieknek a reggelit: a csapatszellemre, a békességre nem lehet panasz.
Minderre talán a legjobb példa: öt testvérpár van velünk, és eddig még egyik duóban sem ölte meg senki a másikat.

Az Il Ferro-Olimpia NFK csapata a szombaton (december 23.), helyi idő szerint este tíz óra után kezdődött mérkőzésen legyőzte a Caraguatatuba gárdáját (6-1!) és megnyerte az Ubatuba Beach Cupot, sőt meghívást kapott a következő kiírásra is.

A messziről jött, vagy éppen messze levő ember azt mond, amit akar – de valóban remekül játszottak a lányok. Ezúttal nehéz lenne bárkit is egyénileg kiemelni, mindenki szívét-lelkét beleadva futballozott, hogy győzzünk, hogy Hollandia és Svájc után Brazíliában is nemzetközi tornát nyerjen az Olimpia: és nem utolsó sorban, hogy sikerrel ajándékozzuk meg Attilát, az edzőnket, 41. születésnapján.

A legutóbbi híradás, és a meccs között eltelt egy nap az ajándékvásárlás, a mérkőzésre hangolódás, és némi hivatalos kötelezettségek teljesítése jegyében telt el. Pénteken este, vacsora után, az újra csak ömlő eső dacára felfedeztük Ubatuba még nem ismert belvárosát, ismét ipari mennyiségű karkötőt, képeslapot, pólót, órát és nádpálinkát vettek a lányok – utóbbit természetesen haza, ajándékba.

Este későn volt takarodó, viszont aki lefeküdt, azt már nem kellett ringatni, aludt mindenki, mint a mormota.

Nem is volt hivatalos ébresztő, legalábbis a lányoknak. Minket, vezetőket viszont Deborah, az egyik brazil kísérő (azt nem mondhatjuk, hogy tolmács, miután a többséghez hasonlóan ő is csak portugálul beszél) ébresztett, aki reggel fél kilenckor megpróbálkozott azt az üzenetet közvetíteni, hogy ne este, hanem délelőtt tízkor játsszanak a lányok. Meg sem próbáltam elmagyarázni, hogy, ha tényleg játszanánk, már most a tőlünk 50 kilométerre fekvő Caraguatatubában kéne lenni, ráadásul abba nehezen egyeznék bele, hogy a kiírástól eltérően a két brazil csapat még utánunk játsszon: rövid impossible-lel feleltem, amivel – legnagyobb meglepetésre – el is rendeződött a kérdés.

Délelőttre a lányoknak ismét szabadságot adtunk, és szerettünk volna néhány szép, óceán parti csapatképet készíteni – a terveket elmosta a menetrend szerint szakadó eső. Nekem és Attilának még egy feladatunk akadt délelőttre – találkoznunk kellett a felhívásunkra velünk utazott turistákkal, megértetni velük, hogy az őket ért esetleges hátrányok nem a futballcsapatunk hibájából, hanem a brazil(os) szervezésből adódnak.

Állandó telefonkapcsolatban álltunk, így ők is sok mindent megértettek a helyzetünkből – reggel kilenctől délután kettőig próbáltuk szervezni, hogy megtegyük a 8 kilométeres utat. Mentünk volna már akár taxival is – ha tudjuk legalább a címet.

Végül átjutottunk, tisztáztuk a helyzetet, sőt megbeszéltük, mindenki jön este a döntőre, hogy szurkoljon a magyar tornagyőzelemért. Adott lett volna, hogy a saját buszukkal jöjjenek, de annak – hivatalosan – nem volt engedélye a negyven valahány kilométeres útra. Nem gáz, megbeszéltem Adhemar úrral, hogy ¾ 7-re a csapat busza értük megy, és velünk jönnek a caraguatatubai stadionba.

Ennek később azért lett jelentősége, mert a csapat rendben, 6-kor elment vacsorázni, 6.35-re végzett, hogy az ígéretünket betartva, menjünk a turistákért. Igen ám, de az egyik brazil kísérő kitalálta, várjuk meg a bírókat, 7-re jönnek… Már ekkor hörögtem, de Attila hívta a turistákat – a döntő előtt nem húzunk ujjat a bírókkal. Hét után tíz perccel indultunk a vacsorától – a negyedkilenckor kezdődő U17-es meccs miatt öt perc alatt kellett volna megtenni az ötven kilométeres utat… – mire a brazil kísérő közölte: nem megyünk a turistákért, nem megyünk az RTL-es stábért. Bekeményítettem és közöltem, ha nem megyünk értük, nem játsszuk le a döntőt és nagyon nagy botrányt csapunk.

Nem akarom húzni az időt, értük mentünk, de ott újabb, egyórás (!) vita következett, amit végül a gordiuszi csomót átvágva sikerült megoldanom. Adtam 200 dollárt (ez kb. 40 000 forint) a másik busz sofőrjének, akinek így már azonnal lett engedélye, és vihette a turistákat Caraguatatubába.

A kis (?) intermezzót főként azért írtam le, hogy látni lehessen, néha az amúgy elég jó idegeink is úgy pengtek Brazíliában, mint a gitárhúrok. Annyi „haszna” azért volt az estének, hogy a lányok úgy léptek pályára, mint akik vért ittak…

Különösen azután, hogy a stadionba érve közölték, elment az idő, az U17-es meccset nem játsszuk le. Emeltebb hangon közöltem, igaz, hogy este tíz van, de ezek a gyerekek azért jöttek ide Európából, hogy futballozzanak. És nem miattuk késtünk. Szó szót követett, végül azt mondták, jó, játsszunk, de cseréljük meg a két meccset. Belementem, pedig már akkor nyilvánvaló volt, hogy hazudnak megint… (Az utolsó estére kicsit variált a két edző az összeállítással. Attila kérésére Dorka és Szandi csak a nagyoknál játszott volna, Barbi és Kovács Zsani pedig egy-egy félidőt lett volna pályán az U17-ben, egymást váltva a középhátvéd poszton. Monori Márti, Dalma és a tulajdonképpen U15-ös Garami Vivi pedig az ifiknél kapott volna nagyobb játéklehetőséget. Ezért is lett volna fontos, hogy mindkét csapatunk pályára léphessen.)

Este tíz bőven elmúlt már, mire elkezdődött a döntő. A brazil szervezők szerint győzelem kellett volna a tornagyőzelmünkhöz – megnéztük a versenykiírást, láttuk, a döntetlen is elég, de nem szóltunk a lányoknak.

Nem is kellett számolgatni, mentek, mint a mérgezett egerek. A Puskás Ferenc emlékére egyperces gyászszünettel kezdődő meccsen Váradi Szandi gyors gólját a combját fájlaló, de a játékot mégis vállaló Váradi Ági megtoldotta kettővel – hamar elhúzott a Bognár Edina (Majnik Vivi) – Ferbert Anna, Gleich Barbara, Lantos Csenge – Küllői Anna, Schuh Edina (Korcsogh Orsolya) – Török Szimonetta, Váradi Szandi (Kovács Amanda), Papp Dorina – Gáspár Évi (Staar Gabi), Váradi Ági (Dénes Dorka) összeállításban játszó Olimpia. Gigi második gólja azért is érdekes, mert az ő kérésére Dorka az első perctől kezdve melegített, azután a gólja után Attila azonnal le akarta cserélni – de olyan gyorsan rúgott még egyet, hogy nem volt a két gól között idő a cserére. A szünetre négy-nullával fordultunk, miután az ezúttal is jól játszó Schuh Edina is beköszönt, majd a második félidőre még két gól maradt. Előbb Dénes Dorka passzolt szemfüles gólt a hazaiak hálójába, majd Gleich Barbi értékesített egy büntetőt.

Barbi tizenegyese, már a második volt a meccsen, előtte a Caraguatatuba is lőhetett egyet. Ez is „vicces” ítélet volt, de 5-0-nál senki sem foglalkozott vele. Mindenesetre tény, felnőtt csapatunk öt meccsen öt gólt kapott Brazíliában, abból hármat tizenegyesből – és mind a három tizenegyes a mérkőzés hajrájára esett.

De, ez most tényleg nem osztott, nem szorzott. A tornagyőzelmet ünnepeltük, legfeljebb U17-eseink örömébe rondított bele, hogy a házigazdák közölték, az ő ificsapatuk már hazament…

Mi sem tehettünk mást, hazamentünk, hogy a gyors takarodó után Karácsony napjára ébredve, Rio de Janeiróba induljunk.

Az ubatubai torna megnyerése után egyetlen „feladata” maradt a csapatnak: hogy jól érezze magát Rio de Janeiróban. December 24-én nem keltünk túl korán, és a csomagolás sem ment gyorsan – de így sem gondoltuk, hogy a tíz, negyedtizenegyes indulással majdnem este 11 lesz, mire a riói szállodába érünk. A Rio de Janeiro Ubatuba távolság ugyanis nincs 400 kilométer.

Sajnos kifogtuk a sárteke legböszmébb (nem kicsit, nagyon) sofőrjét, aki laza 200-250 kilométeres kerülővel nyitott. Rio helyett São Paulóba indult, azután, amikor rájött a bajra, vissza kellett fordulnia. Nekünk is sikerült aprózni kicsit, bevettük magunkat, és bő órán át ki sem jöttünk egy karácsonyi lázban dühöngő szupermarketből. Ipari mennyiségű italt, ételt, és ajándékot vettünk, de talán még ez sem magyarázat arra, meddig rostokoltunk ott.

A vásárlás végeztével végre a carioca főváros felé vettük az irányt, de ez még mindig nem jelentette azt, hogy simán eljutottunk a célállomásra. Megállították a buszunkat az autópálya-rendőrök, akik szerint csúnya volt a busz rendszámtáblája – 500 real bánta, aminek egy részéért mi nyúltunk a zsebbe.

Ez sem lett volna drága, hogy legalább este nyolcra Rióba, a Hotel Majesticbe érjünk és az előzetesen kitalált, kidolgozott forgatókönyv szerint karácsonyozhassunk – ám böszme sofőrünk másként gondolta. Három és fél órát keringtünk Rióban, mire megtaláltuk a Copacabanát, majd újabb felet, mire a strandtól háromsaroknyira levő szállodát… Minden hasonlat sántít kicsit, de ez olyan volt, mintha valaki Budapestre jönne, és képtelen lenne eltalálni a Parlamenthez.

A legutóbbi két nap megpróbáltatásai kissé soknak bizonyultak, a lányok többsége kidőlt, de még így is volt, akinek maradt ereje megnézni a szálloda tetején, a 16. emeleten levő medencét, a hozzávaló panorámát és a Smirnoff-gyár büszkeségét, a jéghideg, lime-os caipirinhát – ami ízre sokkal jobb, mint az eredeti.

December 25-én, Karácsony első ünnepén kilencre hirdettünk ébresztőt – volt azért olyan, akit sikerült negyedtízkor felébreszteni – a többség még tovább aludt. Pedig, fontos program várt ránk, a Copacabanára készültünk a kicsi hazai fenyőfánkkal, és az ajándékokkal.

Semmi túlzás sincs abban, hogy életre szóló élmény a lányoknak, ahogy a morajló óceántól néhány méterre, negyven fok fölötti melegben együtt karácsonyoztak. Papp Dorina alkalmasint mindnyájuk nevében mondta bele a Fókusz stábjának mikrofonjába: igaz, hogy otthon a család, igaz, hogy már hiányzanak a hazaiak, de ez a Karácsony, itt az óceán partján, a csapattal, semmi máshoz sem hasonlítható, hátborzongató, bizsergető érzés.

Terveztünk némi strandfocit is – azonnal akadt olyan helyi különítmény, aki szíves-örömest kihívta volna a lányokat egy meccsre -, de annyira forró volt a homok, hogy rálépni is alig lehetett, nem, hogy focizni rajta.

Felmentünk a szállodába az őrült hőség elől, de a fürdésről nem maradtunk le: a csapat beköltözött a medencébe. Volt olyan bátor, aki úgy gondolta, ő nem fürdik – ők napozóágyastul repültek a vízbe.

A tökéletes vacsora után újra a partra indultunk, nem akartuk kihagyni azt, hogy a strandfutball őshazájában, a Copacabanán játszhassanak az Il Ferro-Olimpia NFK lányai.

A hazai női futballt ismerők számára nem poén, inkább fájdalmas, hogy a parton több néző előtt játszottunk, mint itthon egy egész bajnokságban. Mondani sem kell, ettől vérszemet kaptak a csajok – ketten is akkora rúgást kaptak a barátságos esti focipartin, hogy majdnem komoly sérülés lett a vége.

Hazafelé, a szállodához vezető 3-400 méteres úton azután belefutottunk utunk egyetlen komoly incidensébe: Monori Márti válláról egy helyi utcai munkavállaló letépte a táskát, benne a fényképezőgéppel. Lantos Csenge szegény próbálta a papucsával préselni a fiatalkorú elkövetőt – de győzött a rutin, a kölyök elcikázott a zsákmánnyal.

Utolsó brazíliai éjszakánk után Karácsony másnapját – ami Brazíliában már nem ünnep – a városnézésre, Rio de Janeiro három kiemelkedő nevezetessége, a Maracana stadion, a Cukorsüveg-hegy és a Megváltó Krisztus szobrának megtekintésére szántuk.

A világ talán leghíresebb stadionjában, a Maracanában kezdtük a túrát. 20 real leszurkolása után bárki belátogathat az öltözőkbe, ki a gyepre – pontosabban a leterített és elkerített műfű szőnyegre – a lelátókra: mi is ezt tettük. Az összbenyomás vegyes, mert, mi tagadás, a Maracana nagyon rossz, mondhatjuk lepusztult állapotban van. Fakó, kiégett a gyep, az öltöző óriási, de sivár, a stadion komfortjában messze elmarad az ezredforduló tájékán épített pazar arénáktól – de azért mégis csak a Maracana. A kisugárzása, az atmoszférája csodálatos – kicsit olyan, mintha Gábor Zsazsával találkozna az ember. Hiába tudjuk, hogy eljárt felette az idő, hogy a jelen fitos sztárjai ma kívánatosabbak, mint ő, nem lehet szabadulni a varázsától.

Ebben a stadionban omlott össze kétszázezer brazil, amikor az 1950-es vb legfontosabb meccsén a seleçao kikapott Uruguaytól és elbukta az aranyat, itt lőtte Pelé az ezredik gólját, pályára lépett itt a futball történetének szinte valamennyi világklasszisa – a Maracana nélkül a futball nem lenne az, ami.

A lányok is megilletődötten lépkedtek a szent falak között és csináltunk is egy csapatképet a tűzforró levegőjű katlan közepén. Utána a csapat megrohamozta az ajándékboltok, ahol az elsőket – Dorkát és Barbit – magyarul köszöntötte a roppant kedves eladólány. Fiataljaink sem voltak restek, további szavakra tanították új barátnőjüket, aki a többieket már azzal fogadta: „Udvozollek, Braziliaban!” Később a kamerákba belekiabált még egy „Hajra Olimpiat!” is, majd visszakászálódtunk a buszra, indultunk a Cukorsüveg-hegyre.

Aki maga nem volt ott, annak leírhatatlan a látvány, ami a drótkötélpálya tetején, de akár félúton, az első cukorsüvegnél elénk tárult. Igyekszünk majd bőven feltölteni képeket, az előzetes megállapodások szerint több tv műsor készül az utunkról – a kép talán képes visszaadni a látványt. Rio két csúcspontja közül a Cukorsüvegen voltunk először, nehéz is eldönteni, melyik lenyűgözőbb: az, vagy a Megváltó Krisztus szobra.

Talán az utóbbira szavaznék, de csak azért, mert a csodálatos panorámát ott még kiegészíti a hatvan méter magas, mégis légiesen könnyednek tűnő, a karjait óvón kitáró szoboralak – mindannyian úgy éreztük, ott és akkor egy pillanatra megállt az idő.

Aztán persze nem bántuk, hogy valójában nem állt meg, mert kezdett sötétedni, ideje volt lejönni a hegyről. A Corcovado Rio egyik legveszélyesebb része, a velünk együtt utazó turistacsoport pár nappal korábban kénytelen volt a földre feküdni a két helyi banda által vívott géppisztoly (!) párbaj miatt. De, nekünk is a lelkünkre kötötték, ne hagyjunk útközben kamerát látható helyen, ne próbáljunk egyénileg feljutni a hegyre, bízzuk magunkat a helyi taxisokra, akik szemmel láthatóan derekas „adófizetők” – ha ezt az adót nem is a központi költségvetés szedi be.

Az óvatossági szabályokat betartva épségben, gond nélkül visszatértünk a buszhoz, majd a szállodába, ahol búcsúzóul még nagyon jót ettünk. Este tizenegykor indultunk a reptérre, és a napokon át a televízióból ránk ömlő sztrájkhírek ellenére – igaz egy órás késéssel – rendben felszállt a gépünk.

Hazaindultunk, de a szívünk egy darabja – az átélt nehézségek, az európai embert gyakran az őrületbe kergető körülmények ellenére is – Brazíliában maradt.

Hisszük, hogy lesz alkalmunk visszatérni érte!