- Hú, Csilla, ez tényleg klassz volt!

- Kösz, Harry. 

Felmentünk a Griffendél-toronyba. A fiúk a saját szobájukba mentek, míg mi a lányok hálótermébe. Még nem aludt senki, csak a házijukat csinálták. Hermione úgy döntött, ő is a leckének áll neki. Én nem tudtam neki segíteni, de állítása szerint nem volt rá szüksége. Igazából tudom, mit akartam... Újra érezni, hogy nem emberien gondolkodsz, azt a bizsergést minden tagomban. Újra át akartam változni kutyává. Lementem a parkba. Úgy tettem, mintha csak sétálnék, ám amikor nem látott senki, újra koncentráltam rá, hogy kutya legyek. És tényleg az lettem. Nagyon örültem, hogy újra sikerült. Futottam néhány kört a fák körül, majd lekutyagoltam a tópartra. Hanyattvágódtam a fűben, és néztem a csillagos eget. Egyszerre csak egy ismerős hang ütötte meg a fülem. 

- Hát te mit keresel itt?

Megismertem Sirius hangját. Nem mozdultam meg, úgy ugattam magam elé.

- A csillagokat nézem.

- Ja! Azokat én is szeretem nézegetni.

Meghökkentem. Azt hittem, kutya vagyok, de ő mégis megértett. Most hasrafordultam és magam elé néztem. Tényleg Sirius volt az... kutyaként. Ahá! Hát ezért értett meg! 

- Igazából olyan... jó érzés, ha átváltozol... szabadnak érzed magad.

- Ó, nekem nem kell mondanod. Pontosan tudom, milyen az. - mondta nevetve.

- Nem mondod -  ugattam viccesen.

Sirius leült mellém a földre, és ő is az égre nézett. Egy ideig némán néztük a csillagokat. Egyszer csak Sirius visszaváltozott. Olyan hirtelen, hogy egy kicsit megijedtem. Majd lepillantott és jelezte, hogy beszélni szeretne hozzám, így én is "visszaváltoztam".

- Mi a baj? - kérdeztem.

- Szeretnék kérdezni tőled valamit.

- Hallgatlak.

- Szereted Remust? 

Ugrott egyet a szívem, mint mindig akkoriban, ha valaki kimondta a nevét, vagy egyszerűen csak rágondoltam.

- Persze, hogy szeretem. Őt nem lehet nem szeretni. Nagyon jó ember, és jó tanár is, meg...

- Nem, nem! Én nem úgy értettem. Úgy gondoltam, szereted-e őt.

- Mármint, hogy...

- Hát, hogy... szereted-e? Úgy. 

Mostmár a gyomrom is görcsbe rándult. Hát... nem mondom, aranyos és kedves meg minden... Igazából még magam sem tudtam.

- Nézd. Remus nagyon jólelkű, aranyos... Nincs még egy ilyen ember, mint ő, de... hát...

Sirius sejtelmesen mosolygott, mire én elfordítottam a tekintetem.

- Nekem elmondhatod!

- Nem, tényleg... vagyis... na jó. Igazából én magam sem tudom. Talán.

- Értem én, ne aggódj...

- Miért kell neked mindig rosszra gondolni? - önkéntelenül is elmosolyodtam.

- Én nem gondoltam semmit. - mondta ártatlan arccal.

Más témára akartam váltani. 

- Tudtad, hogy van rólad csillag elnevezve?

- Persze, de nem rólam van elnevezve, én is innen kaptam a nevem, a csillag után. - mosolygott.

- Ja! Hát... nagyon szép neved van.

Sirius megsimogatta a fejem.

- Szóval tetszik a nevem.

- Hát... mit tagadjam. Olyan egyedi és aranyos... Meg Remusnak is... - mondtam, inkább csak magamnak, elgondolkozva.

- Szóval ő is tetszik. - vigyorodott el Sirius.

- Neked aztán éles a füled! - nevettem.

- Nem csak a fülem... 

Sirius most furcsán nézett rám. Félig mosolygott és a számat pásztázta. Egyre közelebb hajolt hozzám. Átkarolta a vállamat. Ahogy hozzámért, megborzongtam. Egyszerre megértettem, mire készül és a gondolatra nagy izgalom lett úrrá rajtam. Húsz éves korom ellenére azelőtt még soha nem csókolt meg senki.

Mindketten behunytuk a szemünket. És egyszer csak éreztem, hogy Sirius szája az enyémhez ér.

Olyan kellemes bizsergés lett rajtam úrrá, amit még soha nem éreztem. Olyan boldogság öntött el, ami még soha azelőtt. Pár percig voltunk együtt. Azt kívántam, bárcsak sohasem érne véget... Bárcsak örökké tartana... Ám egyszerre, bármilyen furcsa is, hogy ilyenkor gondolkodom, eszembe jutott valaki. Valaki, aki talán... sőt! biztosan... De akkor mit csinálok én most?

Hirtelen kihúztam magam Sirius karjaiból. Szegény nagyon zavarban volt. 

- Oh... én.... ne haragudj... Tényleg, bocsáss meg, én nem... csak...

- Nem a te hibád. Az enyém. - mondtam halkan.

- Te Remust szereted. Tudom. Most már biztos. 

Ránéztem. Legnagyobb döbbenetemre mosolygott. Nem szóltam semmit. Ez a csók döbbentett rá az érzelmeimre. Pár éve, mikor még csak a könyvben léteztek, fülig szerelmes voltam Remusba, de ahogy felnőttem, eltűnt ez a szenvedély. Ám most rájöttem, hogy nem múlt el, sőt, ha lehet, ezután még fokozódott.  Ezt habozva, de elmeséltem Siriusnak is.

- Értem. Tudod, én... én tényleg szeretlek. Van benned valami, ami miatt nagyon megtetszettél. De nem vagyok vak. Látom, hogy őt szereted... Ja! Egyébként ő is szeret. - mosolygott.

Először fel sem fogtam, amit mondott, de aztán mikor észhez tértem, nem akartam hinni a fülemnek.

- Tessék? Hogy Remus... szeret? Te jó ég! Honnan veszed ezt?

Sirius kitartóan mosolygott.

- Tudod, amióta szabad vagyok, sokat beszélgetünk egymással. Őbelőle is harapófogóval húztam ki, de sikerült megtudnom, hogy amikor... tegnap reggel óta...  meglátott, és beléd szeretett. 

Nem szóltam semmit, csak hanyattvágtam magam. Behunytam a szemem. Nem mertem elhinni, amit Sirius mesélt. Ez egy álom... egy csodálatos álom... Istenem, hát szeret...

Jó erősen koncentrálni próbáltam egy fekete kutyára, de nem volt elég erős. Mindig Remuson járt a fejem. Végül felkeltem a fűből. Sirius ugyanígy tett. 

- Én most... felmegyek a... a Griffendél-toronyba. - mondtam ábrándos tekintettel.

Együtt indultunk fel a kastélyba. Útközben egy szó sem esett köztünk. Sirius talán látta rajtam, hogy egészen máshol jár az eszem...

Csak akkor ocsúdtam fel, amikor a harmadikra értünk. Ott elbúcsúztunk egymástól, aztán egyedül mentem fel a Griffendél-toronyba. Mondtam a jelszót, mire a Kövér Dáma portréja beengedett. Felmentem a lányokhoz.  

- Sziasztok.

- Szia!

Hermione odajött hozzám.

- Na végre, hogy itt vagy... Nincs semmi bajod? Hol voltál?

- Mi? Ja. Siriusszal a parkban.

Hermione homlokráncolva nézett.

- Mi van veled? Mit csináltatok?

- Végre rájöttem, hova húz a szívem - mondtam neki boldogan.

- Tessék?! 

Egy kicsit összeszedtem magam.

- Ne haragudj. Képzeld, Sirius megcsókolt...

- Komolyan?!

- Igen. Olyan jólesett. Amíg... amíg RÁ gondoltam. Akkor... Hermione, én... szerelmes vagyok.

- Gratulálok. Akkor mostantól végképp nem fogjuk tudni, melyikőtök melyik...

Most én értetlenkedtem egy sort.

- Hogyhogy?

- Hát... mindketten fekete kutyává változtok és ráadásul nagyon hasonlítotok egymásra...

- Dehát én nem is Siriusról beszéltem - mosolyodtam el.

Hermione csodálkozva nézett. 

- Nem? Akkor kit szeretsz olyan nagy buzgósággal?

- Remust.

- Remust?! Akarom mondani, Lupin professzort?

- Igen.

- Te jó ég! És ő tud róla?

- Sirius azt mondta, ő is szeret - mondtam boldogan. 

Hermione a fejét csóválta, közben mosolygott.

- És még én vagyok szerencsés... - mondta maga elé.

Erre már nem tudtam mit mondani. Inkább lefeküdtem az ágyamba. Nagyon sokáig nem bírtam elaludni, csak gondolkoztam. Már mindenki aludt, amikor lassan álomba merültem.

Másnap reggel fáradtan és kialvatlanul ébredtem arra, hogy Hermione fel-alá rohangál a szobában. A táskája a kezében volt és a könyveit zsúfolta bele.

- Ébresztő! Tíz perc múlva kezdődik az első óra!

- Dehát még... ó, már ennyi az idő?! - néztem a karórámra. Úgy éreztem, nem aludtam semmit. De azért megpróbáltam sietni és öltözködni kezdtem. Azt a talárt vettem fel, amit Remus varázsolt nekem, még... Ekkor görcsbe rándult a gyomrom.

- Hermione! Mi az első óra?

- Bájitaltan. 

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem akartam Remus elé kerülni. Amilyennek Siriust ismertem, biztos voltam benne, hogy beszámolt neki a tegnapi beszélgetésünkről. Ám valahogy még nem éreztem magam elég bátornak ahhoz, hogy beszéljek Remusszal. Felöltöztem és rohantunk is a pinceterembe. Piton professzort nem úgy ismertem meg a könyvben, mint aki szeret bárkit is a Mardekáros diákjain kívül, ám az eszembe nem jutott volna, hogy engem is ki tud pécézni magának.

- Hát te? Talán tanulni jöttél? Vagy csak nézed a diákok munkáit? Irigykedsz, hogy ők varázsolni is tudnak... bár ezt még én sem vettem észre... - nézett egy pillanatra a Harry mellet ülő duci fiúra, Neville Longbottomra.

Nem válaszoltam. Nyugodt maradtam. Úgy gondoltam, nem tud olyat tenni, amivel kihozna a sodromból. Tévedtem.

- Levonok harminc pontot a Griffendéltől, mert így többen vannak veled.

- De tanár úr, én nem is csinálok semmit! Hiába vagyunk többen, ha...

- Nem kérdeztem a véleményed! És maradj csendben az órámon, érted?

Piton úgy nézett rám, mintha elevenen meg akarna ölni. 

Az óra további része sem volt kellemesebb. Engem szerencsére nem firtatott tovább, de néha azért még rámpillantott. Ilyenkor utálatot láttam a szemében. De bármilyen gonoszkodó is Piton, a szeme nagyon szép volt, elismertem. Szinte igézően szép. Fekete...

Az óra folyamán főleg Harryhez és Neville-hez fordult oda. Persze mindkettőt leszidta és fejenként tíz pontot volt le tőlük. Harrytől azért, mert a bájitala, amit készített, nem volt szirupsűrű, csak... folyós. Neville-nek meg meg sem indokolta, miért. Mikor végre kicsöngettek, szinte futottunk ki a teremből. 

- Mi baja lehet veled? - kérdezte Harry és Ron. Hermionét nem láttam sehol.

- Gőzöm sincs. Milyen óra lesz?

- Bűbájtan, utána Sötét Varázslatok Kivédése. És mára ennyi óránk van. Ez az egyetlen nap, amikor ennyivel megússzuk.

- Aha... - nyögtem ki nagy nehezen.

Ugyanis ezzel eszembe jutott Remus. Miért kell pont ma Sötét Varázslatok Kivédése legyen? 

Egész Bűbájtan órán Remusra gondoltam. Az óra túl hamar véget ért, és én egyre remegőbb gyomorral mentem Harryékkel a Sötét Varázslatok Kivédése tanterem felé. Remus hamar jött. Ezen az órán egy új szörnyecskét mutatott be, a Guzmót. Olyan aranyos volt, hogy egy pillanatra minden félelmemről és aggályomról megfelejtkeztem. Az óra vége előtt negyed órával kiengedte az osztályt. Már mentem volna kifelé, amikor megszólított. 

- Csilla! Szeretnék beszélni veled.

Most újra a torkomban éreztem a szívem, és a kezem is elkezdett remegni.

- Igen? - kérdeztem a lehető legnyugodtabb hangon.

Remus becsukta a tanterem ajtaját.

- Sirius mesélt nekem a tegnapi beszélgetésetekről. - mondta mosolyogva.

- Tényleg?

- Bizony. Olyan lelkes volt, mindent szóról szóra elmesélt. Mondta, hogy megcsókolt, de te... 

Itt megakadt, de kitaláltam, mit akar nekem mondani. Halványan elmosolyodtam, és Remus szemébe néztem. Szép világosbarna szeme volt, mely most fényesen csillogott.

- Felteszem, neked is elmondta, hogy... mit érzek... – folytatta remegő hangon.

Nagyon lassan bólintottam. Egy percig csak egymást néztük, de aztán éreztem, hogy nem maradhatok tovább.

- Mennem kell, ne haragudj... - motyogtam összeszorult torokkal, és kirohantam a teremből.

Nem néztem hátra, csak futottam a folyosón, amíg el nem értem egy lányvécét. Berohantam és nagyon sokáig nem tudtam abbahagyni a sírást... Egyszerűen kitört belőlem...

Következő