Éjjel hirtelen riadtam fel. Nem tudtam, miért. Lehet, hogy rosszat álmodtam... Éreztem, hogy kiver a hideg... szomjas voltam. Felkeltem és az ablakhoz mentem, hogy igyam egy pohár vizet. Elmélázva nézegettem a parkot az ablakból. A tó tükrén fényesen csillogott a telihold fénye, még a füvet is megvilágította. A Tiltott Rengeteg fáit halkan fújta a szél. Visszafeküdtem az ágyba, és hamarosan már aludtam is.

Másnap reggel korán ébredtem. Nem magamtól keltem, hanem Hermione ébresztett.

- Kelj fel, indulnunk kell!

Először fel sem fogtam, hol vagyok. Aztán rájöttem, hogy előző nap valahogy a Roxfortba kerültem. Felöltöztem és lementem a klubhelyiségbe. Hermione már várt rám, majd együtt mentünk le a Nagyterembe.

A reggeli  finom volt. Ahhoz képest, hogy nem szoktam reggelizni, jólesett. Hermione hozzám fordult.

- Első óra Legendás Lények Gondozása. Hagrid már egy ideje futóférgekkel idegesít... nem tud mást mondani csak futóférgek így, futóférgek úgy... mondjuk, Csikócsőr után én is ilyen állapotban lennék... Na tessék, ott van Piton!

- Hol?!

- Hát a tanári asztalnál ül! Kutya baja!

- Akkor jó...

Harry és Ron eddig némán hallgattak és ettek, de erre felkapták a fejüket.

- Mi az, hogy jó? Borzasztó! Nem tudunk tőle megszabadulni... Nálatok van, aki szereti?

- Hogyne! Többen, mint gondolnád... tesóm is majd' megőrül érte!

- Hát ez csoda... hogy képes szeretni?

- Nem olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát...

Harryék erre már nem szóltak semmit. Hamarosan felálltunk és elindultam életem első Roxfortos órájára. Kimentünk a kastélyból, egyenesen Hagrid kunyhójához. Az óriás már kinn állt a háza előtt. Tényleg hatalmas ember volt, és tele volt szőrrel. Elég mélabús arcot vágott.

- Sziasztok! A mai óra roppant izgalmas lesz, majd meglátjátok... a futóférgeket sajnos abba kellett hagyjuk, de...

Itt meg kellett álljon a mondatban, mert az egész osztály örömujjongásban tört ki.

- ...de helyette egy sokkal érdekesebb állatot fogok nektek bemutatni. A neve: knezlé. Ezek a kis állatok szőrösek, és szivárványszínű bundájuk van. Leginkább egy kutyára hasonlítanak... ja, és nagyon hűségesek a gazdájukhoz. Gyertek, nézzétek meg őket...

Azzal elindult a Tiltott Rengeteg felé, mi pedig követtük Nem kellett sokáig menni, nemsokára egy karámhoz értünk. Abban rengeteg kis kutyusforma knezlé volt. Egész órán játszottunk velük. Mikor indultunk vissza a kastélyba, megkérdeztem Hermionét, milyen óra lesz.

- Átváltoztatástan.

- Az a kedvenc órád, igaz?

- Honnan... ja, persze, el is felejtettem. Te mindent tudsz! - elnevette magát.

- Na, már csak az kéne... - mosolyogtam vissza.

Átváltoztatástanon leültem Hermione mellé az első padba. Hermione buzgón jegyzetelt az órán, én meg csak hallgattam McGalagonyt, aki az animágusokról beszél és láttam, ahogy átváltozott macskává.

- Mint azt bizonyára tudják, - mondta, miután visszaváltozott - az animágus transzformáció rendkívül veszélyes, ezért nem sokan szánják rá magukat. Tudnának nekem olyan embereket mondani, akik állatalakot tudnak ölteni? Weasley?

Ron sután megszólalt:

- A tanárnő.

Ezen mindenki elkezdett nevetni. McGalagony is csak mosolygott rajta egy kicsit.

- Hmm... Nem magamra gondoltam. Tehát: az animágusok legjellemzőbb...

Az óra további része is jól telt. Nagyon tetszett, hogy McGalagony az animágusokról beszélt... legalább én sem voltam annyira hülye... illetve nem éreztem magam annak.

Óra után McGalagony magához hívott.

- Csilla! Tanítás után menjen a könyvtárba. Dumbledore professzor várni fogja.

- Igen... Köszönöm, tanárnő.

Mikor kiértünk a tanteremből, Hermione rögtön megkérdezte, mit akart McGalagony.

- Csak azt mondta, hogy menjek délután a könyvtárba.

- Aha. Most... most szerintem a te kedvenc órád jön.

- Sötét Varázslatok Kivédése? - kérdeztem rögtön.

- Igen - mosolygott Hermione.

Harry felkapta a fejét.

- Erről jut eszembe. Mi az a nagy titok Lupinnal? Miért nem mondjátok el? Előbb-utóbb úgyis kiderülne, nem?

Erre Hermionéhoz fordultam.

- Figyel csak... Év végén úgyis megtudnák. Óra végén kérdezzük meg Lupint, elmondhatjuk-e.

- Felőlem...

Bementünk a terembe. Lupin még nem volt bent. Kíváncsi voltam a tankönyvükre, ezért elkértem Hermionétől. Láttam, hogy a mumusoktól a kákalagokig minden ki volt emelve, aztán semmi és a könyv legvégén a vérfarkasok. Ránéztem a mozgó képre, ami a szöveg mellett volt. Azon egy farkas volt és futott ide-oda. Én nem láttam rajta semmi eltérőt a közönséges farkastól, kivéve a szemét. A szeme... nem igazán tudom a közönséges farkas szemszínét, de gyanítottam, hogy nem vérvörös, mint ennek...

Nemsokára bejött Lupin. Tényleg elég rosszul nézett ki. Sápadt volt, gyenge és alig tudott járni. Átsuhant az agyamon, hogy tud így órát tartani?

A válasz nem váratott magára. Lupin mögött Sirius is bejött. A legtöbben már értesültek róla, hogy Sirius ártatlan, így nem annyira ijedtek meg, de azért látszott rajtuk, hogy még mindig nincsenek iránta... bizalommal.

Most Lupin szólt néhány szót.

- Gyerekek! A mai órát... a mai órát Sirius Black fogja megtartani. Én... nem érzem jól magam...

A többség reakciója egy lemondó sóhaj volt. Én viszont majdhogynem belemosolyogtam a levegőbe. Egyrészt annak örültem, hogy Siriust látom egyszer tanítani. De főleg azért, mert ebből arra következtettem, mennyire szeretik az eredeti tanárukat...

Sirius most belefogott.

- Nos... akkor, ha jól értesültem róla..., - itt Lupinra nézett, majd újra a diákokra - most kezdenétek a biceizé... bicegócokat. Ám a tanár úrral úgy döntöttünk, a mumusokat vesszük át újra. Talán jegyet is kaptok rá, még nem tudom. Nos, akkor... kéne egy mumus. Hol is van?

- A tanáriban. - mondta Lupin halványan mosolyogva.

- Ja, persze. Akkor gyertek utánam.

Sirius kivezetett minket a teremből. Tíz perc múlva meg is találta a tanárit. Úgy mozgott a Roxfortban, mintha évek óta minden nap járná a folyosóit. A tanáriba érve egy remegő szekrényt pillantottunk meg.

- Akkor hát, tudjátok, mit kell tenni. Hadd lássam. Mindenki álljon hátrébb. Legyen az első mondjuk... Neville Longbottom. - mondta Sirius vigyorogva.

Eszembe jutott, Neville előtt kivé változik a mumus. Átfutott az agyamon, vajon Sirius miért akarja mindenáron Pitont látni... Aztán beugrott, hogy egy mumust nevetségessé kell tenni, ami Neville-nél annyit jelentett, hogy beöltözteti Pitont női ruhába. Most mindenki feszült figyelemmel, vigyorral az arcán figyelte Neville-t, aki időközben a szekrényhez lépett.

- Egy, kettő, három... - Sirius a pálcáját a szekrényre szegezte. Az ajtó kitárult és kilépett a szekrényből Piton. Úgy nézett ki, mint az igazi Piton és fenyegetően nézett Neville-re.

- Comikulissimus! - kiáltott Neville.

Néhány másodperccel később Piton ott állt a terem közepén zöld női ruhában, keselyűvel a fején, piros táskával a karján. Mindenki nevetett, még Sirius is. Ezután mindenki kipróbálta a mumust. Mindenki elbánt vele. Végül Sirius állt a mumus elé. Az egy pillanatra eltűnt, majd...

Egy ideig nem jelent meg semmi. Pár másodperc múlva azonban néhány csőszerűség jelent meg, egymással párhuzamosan, függőlegesen. Mintha... mintha cellarácsok lettek volna. Ahogy belegondoltam, valóban valami olyasmit lehet sejteni az ötödik könyvből, hogy Sirius gyűlöli a bezártságot. Most felemelte a pálcáját és megszólalt.

- Comikulissimus!

A rácsok eltűntek, helyén a földre hullott néhány szál ropi...

- A mai órának vége. Ügyesek voltatok. A következő órán már Lupin professzorral lesztek, ő majd biztosan kioszt néhány jutalompontot. Sziasztok.

Megkerestem Hermionét.

- Nos... akkor keressük meg Lupint és kérdezzük meg tőle.

- Mit is?

- Hát... khm... tudod, azt.

- Jaaa! Várj, csak elpakolok...

Pár perc múlva visszaindultunk a tanterembe. Az ajtó félig nyitva volt. Bekopogtunk.

- Szabad!

Bementünk. A tanteremben ott ült Lupin a tanári székben. Sirius is bent volt, ő az asztal tetején ült.

- Á, gyertek csak...

- Tanár úr, kérdezni szeretnénk valamit... - Hermione egy pillanatra Siriusra nézett.

- Ööö... Hermione... ne aggódj, Sirius tud róla - világosítottam fel.

Sirius vigyorogva fordult felénk.

- Miről tudok?

- Hogy... na mindegy. Tanár úr! - fordultam Lupin felé. - Azon gondolkoztam, hogy nem mondhatnánk-e el Harryéknek... pontosabban csak Harrynek és Ronnak..., hogy mi maga. Úgyis megtudnák... - tettem hozzá gyorsan.

Mielőtt Lupin válaszolhatott volna, Hermione megszólalt.

- Mindig kérdezik tőlünk, mit titkolunk és már nagyon unjuk... és tényleg megtudnák, csak egy kicsit később.

- És megértenék. - fűztem hozzá.

Lupin szelíden mosolygott.

- Nem bánom... de csak kíméletesen.

Elvigyorodtam.

- A könyvnél biztos kíméletesebb lesz...

Most Sirius is bekapcsolódott.

- Miért, hogy tudták meg? A mumusból?

- Áh, azt kristálygömbnek nézték. Hermione mondta el... de egyáltalán nem volt kíméletes. - emlékeztem vissza a könyvre mosolyogva.

- Mindig tudtam, hogy nagyon okos és előbb-utóbb rájön... - mosolygott Lupin. - Nos, ideje indulnotok a következő órátokra...

- Igen. Viszlát!

- Sziasztok!

Az ajtóban eszembe jutott a mumus.

- Sirius! Kérdezhetek valamit?

- Nyugodtan.

- Te... igaz, te a bezártságtól félsz?

Sirius arcáról lehervadt a mosoly.

- Hát, tudod... igen. - mondta végül.

- Meg tudlak érteni... azok után...

Sirius csak maga elé nézett búskomor arccal. Egy kicsit megbántam, hogy szóbahoztam a dolgot.

- Ó, hogy eltelt az idő, mennünk kell.

- Oh, tényleg... ne haragudj, Sirius, csak kíváncsi voltam...

- Semmi baj. Sziasztok! - mostmár ő is mosolygott.

Azzal kimentünk a teremből.

- Ez jó óra volt. - jegyeztem meg.

- Aha. De ez semmi volt ahhoz képest, ahogy Lupin szokta tartani...

- Hát, elhiszem. - mosolyogtam.

Most valami erős korgó hangot hallottam, és ezzel egy időben a gyomrom tájékán éreztem valami semmivel sem összetéveszthető érzést: az éhséget.

- Hermione! Mikor lesz ebéd?

- Hú! Jó, hogy mondod! Most van ebédszünet! Harryék már biztos várnak...

Lekullogtunk a Nagyterembe. A legtöbb gyerek már ült az asztaloknál és ettek. Harry és Ron a Griffendél- asztalnál ültek és ettek. Leültünk melléjük.

- Hát ti hol voltatok? - kérdezték egyszerre.

- Lupinnál. Elmondhatjuk nektek, mi van vele.

- Tényleg? És mi?

- Csöndesebben! Majd ebéd után megmondjuk.

Harry és Ron alig győzték kivárni, hogy befejezzük az ebédet. Miután kimentünk az ebédlőből, Bezárkóztunk az első üres terembe. Ott Harry elkezdett faggatni minket.

- Na, ki vele. Mi baja van Lupinnak?

Hermione megszólalt.

- De előbb ígérjétek meg, hogy nem mondjátok el senkinek.

- Jó, persze... Na?

- Emlékeztek a mumusra? Hogy mivé változott előtte?

- Hát... ööö... sápadt izé... golyóvá, nem?

- Neeeem. Holddá.

Harry és Ron nem értette.

- És?!

- A teliholdtól fél a legjobban. Tudjátok, ő... ő egy vérfarkas.

Harryéknek tágra nyílt a szemük:

- MI??? VÉRFARKAS???

Most én következtem.

- Gyerekkorában megharapta egy. Az iskolában senki sem tudott róla, csak a tanárok és a barátai: Sirius, James és Peter... meg később Piton is megtudta.

- James? Apa?? Hogyhogy...

- Osztálytársak voltak. Lupin teliholdkor mindig a Fúriafűz alá ment. Építettek neki egy alagutat, ami felvezet a Szellemszállásra.

Harryék csodálkozva néztek ránk.

- És hogyhogy nem bántotta apáékat?

- Úgy, hogy ők akkor nem emberként voltak vele... Siriusról már tudjátok, hogy animágus. Az volt Peter és James is. Peter patkány volt, James meg szarvas.

- Azta... nem is tudtam.

Hermione most a két fiúhoz fordult.

- De ez titok. Senki nem tudhat róla...

- Oké, persze...

Azzal kimentünk a teremből. Délután csak dupla bájitalóra volt. Már nagyon vártam. Piton az órán nagyon undok volt, Harryt mindig letorkolta minden apróságért.

- Potter!! Hogyhogy ez halványpiros?? Hát, ilyet... ennek teljesen pirosnak kell lennie. Tíz pont a Griffendéltől.

Megpróbáltam elfolytani egy nevetést, egyrészt, mert nem illett volna nevessek, hogy Piton levont a Griffendéltől 10 pontot, de főleg azért, mert bele sem mertem gondolni, hogy ezek után én mit kapnék Pitontól, ha kiröhögném. Szerencsére nem vette észre. A két óra után után Harryék morcosan, de elvezettek a könyvtárba. Dumbledore és Sirius vártak rám. Az asztalon már sok könyv volt kikészítve.

- Eddig még nem találtuk meg a megoldást. De keressük. Nézzétek át a könyveket, mi meg hozunk még párat a tiltott részlegből is.

Azzal elmentek. Nekiültünk olvasni. Tulajdonképpen nem igazán kötöttek le a betűk, a képek sokkal izgalmasabbak voltak. Nem szoktam hozzá, hogy mozognak. Kábé 3 óra könyvtározás után Sirius és Dumbledore fáradtan leültek mellénk.

- Találtatok valamit?

- Semmit. A muglikat mindig csak megemlítik, mintha nem is léteznének...

- Pedig vannak... - bölcselkedett Ron.

- Mindjárt sejtettem...- mondtam magam elé.

Harry elnevette magát. Sirius más témára tért.

- Milyen volt az első napod a Roxfortban?

Mosolyogtam.

- Klassz. Nagyon jó hely, már értem, miért szeret mindenki itt lenni.

Dumbledore felállt.

- Nekem mennem kell. Holnap majd újra megnézzük.

- Viszlát!

- Sziasztok!

Sirius a távozó Dumbledore után nézett, majd felém fordult.

- Na, hogy fogadták?

- Hát, elég jól. Harry inkább Jamesre volt kíváncsi. De nem ijedtek meg, ne aggódj.

Harry csak nézett.

- Mitől nem ijedtem meg?

- Remustól - mondta Sirius.

- Ja! Miért kéne féljünk tőle? Amíg nem harap meg, nincs vele semmi bajom...

- Ezt örömmel hallom. Tudod, hányszor mondták már szegénynek, hogy ilyen meg olyan fenevad? Rosszul esik neki...

- Oh, szegény...

Nem igazán figyeltem rájuk. Volt valami, amit tudni szerettem volna, de eddig nem nagyon volt alkalmam megérdeklődni.

- Sirius! Mondd csak... Nem tudod, mit szólna hozzá... Remus... ha...tegezném?

- Semmit. - mosolygott Sirius. - Már ő is gondolt rá.

- Tényleg? Akkor...

- Tudod mit? Próbáld ki... A szobájában van... gyertek...

Elindultunk a harmadik emeletre. Sirius bekopogott Lupinhoz.

- Szia. Csak mi vagyunk. - mondta.

- Épp dolgozatot javítok. Mindjárt kész vagyok. Addig üljetek le... Sziasztok.

- Jó napot!

- Jó napot, tanár úr!

- Öhm... szia Remus!

Ez utóbbi voltam én. Remus nem nézett fel, de láttam, hogy mosolyog.

- Szia Csilla.

Siriusra vigyorogtam. Ő rámkacsintott.

- Megmondtam, ugye... - suttogta.

Leültünk az ágyra és a székekre. Remus pár perc múlva felállt és odejött hozzánk.

- Örülök, hogy végre eszedbe jutott tegezni. Mostanában nem sok mindenki tegez...

- Nekem is furcsa volt magázni téged. - bukott ki belőlem. - Apropó, jól vagy már?

- Persze. Csak ilyenkor szokott még egy kicsit fájni a karom vagy a fejem vagy mikor mim... Elmondtátok már Harryéknek?

- Igen, már tudják.

- És mit szóltak hozzá? Gondolom, megijedtetek - fordult most Harryék felé.

- Nem, tanár úr, tényleg nem.

- Ennek örülök. És találtatok már valamit, hogy hogy jutsz haza? - fordult ismét felém.

- Még nem. De mára már épp eleget ültünk a könyvtárban.

- Majd holnap újra megpróbáljátok.

- Aha... majd holnap...

- Mi a baj?

Egy kicsit elgondolkoztam, de Remus hangja visszatérített a valóságba.

- Hát... nem mondanátok el, hogy lehet valaki animágus?

Sirius felkapta a fejét.

- Az nagyon nehéz dolog...

- Nem próbálhatnám meg? Tudom, hogy az több év, meg minden, meg, hogy én mugli vagyok... de ki tudja, talán nekem máris sikerülne valamit összehozni. - mondtam mosolyogva, de igazából én magam sem bíztam benne, hogy bármit is mutatni tudok.

- Nem is tudom... elég veszélyes...

- Légyszi...

- Na jó. A lényege az egésznek, hogy egy állatra kell gondolni. Egyetlen állatra kell nagyon erősen gondolnod. Semmi másra ne koncentrálj, csak arra az állatra. Ha ez sikerül...

És átváltozott nagy, fekete kutyává. Ugatott kettőt, majd visszaváltozott.

- Íme. Visszafelé ugyanaz, csak emberre gondolsz.

- Ez nem is olyan nehéz...

- Úgy gondolod? Na próbáld ki... de légy óvatos.

Gondolkoztam, mivé is változzak. Mmmm... megvan. Jó erősen koncentráltam egy... egy kutyára. Úgy gondoltam, egy olyan fekete kutyára gondolok, mint Sirius. Olyan erősen koncentráltam, hogy mire kinyitottam a szemem, már mindenkit lentről láttam. Alacsonyabb voltam, pedig éreztem, hogy nem estem el, álltam... méghozzá négy lábon! Nagyon megdöbbentem, de ugyanakkor boldog voltam. Örömömben fel akartam kiáltani, de csak ugatni tudtam. Természetesen értettem magam, de ezzel egyedül voltam. A többiek döbbenten néztek le rám.

- Ez... ez lehetetlen... Hogy tudtad megcsinálni?

Ugattam, de persze nem értették. Remus most megszólalt.

- Sirius... beszélj vele!

Sirius pár másodperc múlva magához tért megrökönyödéséből. Bólintott és átváltozott kutyává.

- Hogy csináltad? - kérdezte hitetlenkedve immár kutyaként.

- Nem tudom... egyszerűen csak koncentráltam... tök jó! Úgy nézek ki, mint te... majdnem.

- Hát, igen. Nagyon jól csináltad. Nekünk ez három évünkbe telt. Ügyes vagy.

- Kösz.

- Sirius, nem változnátok át? - kérdezte Remus.

- De, azonnal. - hallottam Siriust. - Figyelj! Gondold azt, hogy önmagad vagy és akkor visszaváltozol. Várj, megmutatom...

Sirius néhány másodpercen belül újra ember lett.

- Te jössz. - mondta emberi hangon.

Ugattam egyet. Magamra gondoltam, hogy ember vagyok, ami végülis nem volt olyan nehéz... Visszaváltoztam. Most a többiek is megértettek.

- Olyan jó volt! És Siriust is értettem! - újságoltam boldogan.

- Hát, mi meg nem értettünk. De azt most sem értem, hogy csináltad. - ámuldozott Harry.

- Én sem. Hidd el...

Remus most felém fordult.

- Ezt ne nagyon mondd el senkinek, mert... mert ez így illegális. Te is tudod.

- Jó, persze.

- Nos, ideje mennünk. - jelentette be Hermione.

- Igen... és köszönöm, Sirius.

- Nincs mit... - mondta jókedvűen.

Remus rá is szólt.

- Eszedbe ne jusson valami...

- Ugyan, hova gondolsz... - vigyorgott Sirius.

- Túl jól ismerlek. - csóválta a fejét Remus.

Mosolyogva néztük őket, majd elbúcsúztunk és kimentünk a szobából.

Következő