A következő néhány hétben úgy-ahogy sikerült belerázódnunk a tanulásba. Az első egy-két héten még nem, vagy csak alig kaptunk valamiből komolyabb házi feladatot. Utána persze minden tanár kénytelen volt rászokatni minket a tanulásra - ez alól még Remus sem tehetett kivételt, bármilyen szépen is kértem volna ilyen téren.

- Ha még rád sem hallgat, akkor senkire… - morogta egyszer Dóri, mikor közöltem velük, hogy Remus nem akarja lerövidíteni a két tekercses házi dolgozatot, amit a főbenjáró átkokról kért.

- Nem olyan iszonyú nehéz anyag ez – csóváltam a fejem. – Egy tekercsnyit még fejből is össze tudok hozni.

- Hát, ha két kilométeres betűkkel írok, akkor én is…

Mindemellett a többi órára is igencsak kellett tanulni. Az én ’szívem csücske’ továbbra is a Bájitaltan óra maradt, amiből egyelőre bukásra álltam.

- Miss. Cooper… - kezdte az egyik órán mézes-mázos hangon Piton. Tudtam, hogy ezúttal sem számíthatok dicséretre, ezért sóhajtottam, és vártam az ítéletet.

- Tájékoztatásul közlöm, hogy a patkányagyvelő nem ugyanaz az egéragyvelővel. Érdekes módon ezt az apróságot magán kívül mindenki a fejébe tudta vésni…

Ez persze csak féligazság volt, igenis tudtam olyasvalakikről, akik szintén tévesztették a két alapanyagot. De Pitont ez a legkevésbé sem érdekelte.

- Tíz pont a Griffendéltől. És természetesen elégtelen – közölte Piton, majd továbbsétált.

Bár már egy ideje megszoktam, hogy Piton majd’ minden órai munkámat egyessel jutalmazza, mégsem tudtam hamar túltenni magam rajta. Annál is inkább, mivel ez volt az egyetlen tantárgy, ahol nem voltam legalább egy jó szintjén.

Mindennek a tetejében az időjárás is kezdett túlságosan rossz arculatot venni. Igaz, nálunk sem épp az október volt a legverőfényesebb hónap, de mindenképp enyhébb és esőmentesebb lehetett, mint Angliában.

Egyik délután a klubhelyiségben ültem, és próbáltam összehozni valamit az Imperius átokról. Egyik kezemben a tankönyvem fogtam, másikban a pennám, és szorgalmasan írogattam a hasznosnak bizonyuló dolgokat, amikor hirtelen valami a vállamra tette a kezét. Olyan váratlanul ért, hogy ijedten összerezzentem, és még a lúdtollpenna is kiesett a kezemből.

- Ne félj, csak én vagyok – nevetett a húgom.

- Neked mániád, hogy mindig halálra rémisztesz? – bosszankodtam.

- Bocsi… Gyere már fel egy kicsit, mert… ööö, segítened kéne.

Felvontam egyik szemöldökömet, és kérdőn néztem rá.

- Nyugi, nem a bájitaltan háziban – vigyorodott el. – Gyere már!

- Jó, megyek…

Felkeltem, és követtem őt a hálószobákba vezető lépcsőn. Furcsálltam, hogy Dóri a fiúk hálószobája felé vezet, de szó nélkül követtem. Végül megállt Harryék szobájának ajtaja előtt, és elvigyorodott.

- Csak utánad – tessékelt maga elé.

Gyanútlanul lenyomtam a kilincset, és benyitottam – ekkor ért a nap első meglepetése.

- Boldog születésnapot! – kántálta a helyiségben összegyűlt kicsiny csapat, mely a három jóbarátból állt.

Boldog mosoly terült szét az arcomon. Erre igazán nem számítottam…

- Menj már beljebb, én is be szeretnék férni – lökdösött hátulról Dóri.

- Gyere, van egy kis meglepetésünk neked – ragadott karon izgatottan Hermione.

Az ablakhoz vonszolt, majd Ron és Harry ünnepélyes mozdulatokkal a levegőbe markoltak, majd lerántották Harry láthatatlanná tévő köpenyét valamiről.

- Bocsi, nem volt ennyi csomagolópapírunk… - mentegetőztek vigyorogva, amikor látták, mennyire ledöbbentem az ajándéktól.

Az pedig nem volt más, mint egy bölcső. Egy egyszerű, de szép, virágmintás fafaragásokkal díszített, gesztenyebarna bölcső…

- Ez gyönyörű! – mondtam meghatottan. – Nem is tudom, mit mondjak…

- Köszönd meg – nevetett Dóri.

- Nagyon… Köszönöm mindnyájatoknak – mosolyogtam boldogan.

Addigi huszonegy évem alatt talán az akkori szülinapom volt a legszebb. Nagyon meglepett, hogy ilyen nagy ajándékkal leptek meg – de kétségkívül hihetetlenül boldoggá tettek vele.

- Gondoltunk, besegítünk a gyerekholmik vásárlásában – magyarázta Harry.

- Tényleg nagyon kedves tőletek – mosolyogtam.

- Mi már csak ilyen kedves népség vagyunk – szerénykedett Dóri.

- Hát igen… de hogy tudtátok ti ide feltűnés nélkül felcipelni? – pillantottam a bölcsőre.

Harry és Ron összevigyorgott, majd hozzám fordultak.

- Úgy, ez egy különleges bölcső – magyarázta Harry. – Beletelt néhány órába, mire rájöttünk a roxmortsi postán, hogyan kell, de végülis össze tudtuk zsugorítani. Van rajta valahol az egyik mintájánál egy gombszerűség…

Meg is mutatta, hogyan lehet összeszerelni a kis bútort.

- Nagyon praktikus – nevettem, amikor ismét visszanyerte a normális méretét.

- Főleg, ha leköltözködsz Lupin professzorhoz – tette hozzá Dóri.

- Hát ezt meg honnan tudjátok? – lepődtem meg.

Bár készültem nekik elmondani a hírt, hogy amint betöltöm a huszonegyedik évem, Remus szobájába fogok költözni, de mindeddig nem találtam rá jó pillanatot.

- A madarak csiripelték… Szerinted nem készültünk jó előre a szülinapodra? – kérdezett vissza a húgom.

- Tudjuk már egy ideje – mosolygott Hermione.

- Pont azért választottunk ilyen bölcsőt – mondta Harry. – Hogy könnyebb legyen feltűnésmentesen végigszállítani a folyosókon.

- Kösz – néztem rájuk hálásan.

Bár már magában is nagyon boldoggá tett ez az ajándék, a nap másik hatalmas születésnapi meglepetése még hátravolt. Vacsora után, mikor a többi diák visszatért a klubhelyiségébe, Remus lépett oda hozzám, arcán leplezetlen boldog mosoly ült.

- Te meg minek örülsz ennyire? – érdeklődtem ártatlan tekintettel.

- Annak, hogy láthatlak – felelte Remus, kissé izgatottan. – Gyere velem!

Elmosolyodtam, és felkeltem az asztaltól. Követtem őt fel a lépcsőkön, egyenesen a harmadik emeleti szobájáig.

- Ó, tudod, mit kaptam Harryéktől… - kezdtem volna bele a lelkes mesélésbe, de Remus az ajkamhoz emelte ujjait, így elhallgattam.

Már a mosolya is különleges volt, kicsit talán ünnepélyesnek éreztem. Mikor bementünk a szobába, olyan hevesen kapott ajkaim után, hogy kezdett foglalkoztatni a gondolat, nem ivott-e valami erős hatású szerelmi bájitalt.

- Remus… - nyögtem bele a szenvedélyes csókba. Kétségem sem volt afelől, hogy jólesik-e ez a vadsága, de azt még nem egészen értettem, mi is váltja ki belőle mindezt.

Nem is nagyon érdekelt akkor. Olyan érzésem volt, mintha Remus engem is felruházna ezzel a szenvedélyével, s így én is hevesen reagáltam mozdulataira.

S visszagondolva, úgy éreztem, nála szebb születésnapi ajándékot akkor nehezen kaphattam volna…

***

Az októberi hónap azonban tartogatott számunkra jóval kellemetlenebb dolgokat is.

Rögtön a születésnapom utáni éjszaka érte Remust az átváltozás…

- Piszokság… nem engedte, hogy vele menjek – duzzogtam a lányok hálószobájában, és sóvárogva fürkésztem a telihold fényes karimáját.

Rajtam kívül csak Dóri és Hermione voltak a szobában.

- Ne feledd, hogy gyermeket vársz – emlékeztetett Hermione.

- Nem felejtettem el… de mi köze a babának ehhez? – értetlenkedtem.

- Ha átalakulsz animágus alakodba, azzal nagyban veszélyeztetnéd a gyereket – mondta komolyan a lány.

- Oh, vagy úgy…

- Jobb lesz, ha most lefekszünk, holnap hosszú napunk lesz – jegyezte meg Dóri, ahogy a kezében tartott órarendet fürkészte.

Ebben mindketten igazat adtunk neki, s hamarosan már ágyban fekve találtuk magunkat. A lányok halk és egyenletes szuszogásából egy idő elteltével arra következtettem, hogy sikerült elaludjanak. Én viszont még egy darabig másra sem tudtam gondolni, mint Remusra… Csak késő éjszaka sikerült álomba merülnöm, s így meglehetősen fáradtan és nyűgösen keltem fel reggel, Dóri ébresztésére.

Ahogy az idő egyre csak haladt előre a Roxfortban, rájöttem, hogy az előző tanévben bekövetkezett érkezésem és az, hogy fenekestül felforgattam jópár ember életét, nem zár ki olyan híres-neves eseményeket, mint a varázslóiskolában megrendezésre kerülő Trimágus Tusa.

Dumbledore már 29-én este a vacsoránál felhívta a diákok és tanárok figyelmét arra, hogy másnap a kora esti órákra várhatóak a Durmstrang és a Beauxbatons iskola vendégei. Mindenkin egyszeriben izgatottság és lelkesedés lett úrrá, s a másnapi órákon a tanárok nagy része meg sem próbált rávenni minket, hogy koncentráljunk, vagy tanuljunk.

Persze ez alól Piton kivételt képezett, hiszen a bájitaltanár még a keddi dupla bájitaltan órán közölte a negyedikes Griffendélesekkel, hogy pénteken szúrópróbaszerűen meg fog mérgezni egy-két diákot, hogy a csoport által elkészített ellenszereket le tudja rajta tesztelni.

Pechére a pénteki utolsó óráról minden roxforti diákot elengedtek, mondván, legyen időnk felkészülni a külföldi vendégek fogadására.

- Kár… pedig már kifejezetten számítottam rá, hogy lenyom a torkomon egy kis ciánt - merengtem el, miközben a bájitaltan cuccaimat pakoltam el.

- Nem hiszem, hogy a te állapotodban lett volna ehhez engedélye…

- Ugyan már, Hermione! - korholta Ron. - Mióta kell Pitonnak engedély ahhoz, hogy kiszúrjon velünk?

- Egyébként nem tudom, észrevettétek-e, de végig engem pásztázott… - jegyezte meg Harry. - Lefogadom, hogy én voltam a kiszemelt áldozata.

- Maguknak külön kérvényt kell benyújtanom, hogy hagyják el a tantermet? - csendült fel a tanár nem éppen kellemes hangja. - Tíz pont a Griffendéltől, és most tűnés.

***

A kora esti órákra az időjárás nem akart kedvezni nekünk; csípős, hideg szél fújt, és mire a távolból feltűnt a Beauxbatons delegáció hintaja, a legtöbb diák vacogva, dideregve próbálta leheletükkel melegíteni kezüket.

- Ezek is tudják, mikor kell megérkezni - dünnyögtem. - Nem is tudtam, hogy ilyen hidegek errefelé az őszi hónapok…

- Egy kicsit északabbra fekszik Anglia, mint Magyarország - mondta a mellettünk sétálgató felügyelőtanár, aki nem volt más, mint Remus.

- Vettem észre…

- Nézzétek, mekkora lovak! - sikkantottak az alsóbb éves lányok a Beauxbatons hintó előtt nyugtalanul toporgó állatokra mutogatva.

A kocsiból hamarosan egy világoskék taláros magas, nyurga fiú ugrott le, majd kis ideig matatott valamit, és egy lépcsősort hajtott le.

Érdeklődve figyeltem hol a méltóságteljesen leszálló Madame Maxime-ra, néha pedig a körülöttem álló diákok reakcióit figyeltem mosolyogva. Sokan még csak meg sem mertek szólalni, noha azelőtt rengetegen meglehetősen lelkesen panaszkodtak, hogy mennyire fáznak.

A termetes igazgatónő egyenesen Dumbledore-hoz sétált, és erősen artikulálva az angolt beszélgetésbe elegyedett vele.

- Jól érzed magad? – kérdezte tőlem Remus.

- Még jól… szerencsére nemsokára megjönnek Karkarovék is… - tettem hozzá vacogva.

És valóban, alighogy ezt kijelentettem, már kezdett is a roxforti tó jéghideg vize örvényleni, s mire a tanulók felocsúdtak volna döbbenetükből, a vízből egy hatalmas hajó emelkedett ki.

Szerencsére nemsokára beparancsoltak mindenkit a nagyterembe, így elkerülhettük a nagyobb fagyási sérüléseket.

- Remélem, hamar vége lesz ma a vacsorának… - jegyeztem meg fáradtan, és még mindig dideregve. Ez utóbbit azért lehetett szokatlannak venni, mert már tíz perce álltunk Remusszal a nagyterem bejáratánál, és segítettem neki beterelgetni a diákokat.

- Biztos vagy benne, hogy jól vagy? - kérdezte egy árnyalatnyi aggodalommal hangjában.

- Aha… csak már szívesen találkoznék az ágyammal… - dünnyögtem. - Annál már csak egy dologra vágyom jobban… a te ágyadra - vigyorodtam el.

Persze a vacsorán mindkettőnknek részt kellett még vennie, hiszen ez alkalommal volt lehetőségünk megismerkedni a külföldi diákokkal. Az utolsó tanulók után mi is bementünk, és elfoglaltuk helyünket.

- Hello - üdvözöltem a körülöttem ülőket. - Mi újság?

- Ron most sopánkodik, hogy nem hozott magával pennát… - felelte Hermione kissé elhúzott szájjal.

- Azért, mert te nem rajongasz a kviddicsért meg a játékosokért, még mások szerethetik - korholta le Ron mérgesen. - Képzeld, Victor Krum is itt van, a Durmstrangosokkal érkezett! - újságolta a hírt nekem is.

- Tudok róla - mosolyodtam el sokatmondóan.

- Te tudtad, hogy ide fog jönni Krum?! - Ron olyan vehemenciával esett nekem, hogy azon csodálkoztam, hogy csak alig páran figyeltek felénk. - És ezt eddig miért nem mondtad?

- Nem kérdezted… Egyébként meg azt hiszem, a legjobb, ha nem mondok el nektek semmit a Trimágus Tusával kapcsolatban - tettem hozzá. - Legalább ennyi meglepetés maradjon nektek ebben az évben…

Bár Harry és Ron ennek ellenére megpróbált kicsikarni belőlem információkat, főleg Victor Krumról, de nem voltam hajlandó mondani semmit, így hamar feladták a próbálkozást, és együttes erővel figyelték a Mardekárosokhoz telepedett Durmstrangos fiút.

Szerencsére a vacsora nem tartott a végtelenségig, és miután Dumbledore bemutatta Ludo Bumfoltot és Barty Kuport, mint a Trimágus Tusa két bíráját, valamint a diákok szeme elé tárta a Tűz Serlegét, hamarosan utunkra engedett minket.

Másnap szerencsére nem kellett órákra menni, így sokáig tudtam aludni. Amikor felébredtem, nagy meglepetésemre mindenki a szemben lévő ágyon ült, és csendesen beszélgettek. Amikor felültem, Dóri elvigyorodott.

- Már attól féltem, téli álmot alszol - jegyezte meg kedvesen.

- Neked is jó reggelt… - ásítottam egy nagyot. - Ti meg hogy tudtatok ide feljönni? - néztem nagy szemekkel az ágyon ücsörgő két fiúra.

- A lábunkon - vigyorgott Ron.

- Egyébként… a láthatatlanná tévő köpeny sok mindenre jó - lebegtette meg Harry a köpenyét.

- Jah, tényleg… - pislogtam még két hatalmasat. – Miről beszélgettetek?

- Arról, hogy vajon mikor szoksz le már végre a horkolásról - Na igen, Dórit sohasem kellett félteni kedves megjegyzések terén…

- Dumbledore professzor a reggelinél elmondta, hogy ma estig lehet nevezni a Trimágus tusára azoknak, akik már betöltötték a tizenhetedik évüket – tájékoztatott Hermione.

- És éppen azt beszéltük, hogy mi lenne, ha kijátszanánk a korhatárvonalat, és mi is megpróbálnánk nevezni – vigyorgott szélesen a vörös hajú fiú.

- Hát az nem fog menni – ráztam a fejem, még mielőtt Hermione elkezdte volna ezért a megjegyzéséért leszidni a fiút. – Különben is, az a verseny kész életveszély, nem kellene szándékosan kockáztatni az életeteket…

- És mi lenne, ha én neveznék? – vetette fel Dóri. – Én már elmúltam tizenhét éves…

- Igen! Tényleg, menjél te…

- Még mit nem – méltatlankodtam. – Aztán ha megéget egy sárkány, vihetnek a Szent Mungóba, én meg jól kikapok anyától…

- Sárkány?! – figyelt fel rögtön a véletlenül elejtett szóra a két fiú.

Mivel nem tudtam letagadni, amit mondtam, elismertem, hogy az első próbának köze lesz a sárkányokhoz, majd megkértem a fiúkat, hogy menjenek ki egy kicsit, amíg felöltözök. Miután ez megtörtént, elköszöntem a kis társaságtól, és magukra hagytam őket, hogy tovább találgathassanak a tusával kapcsolatban.

***

- Mit szólsz ehhez a Trimágus tusához?

- Szerintem érdekes lesz…

- Kishúgom is így gondolja, a fejébe vette, hogy benevez ő is… - mormogtam bele az összegubancolt kispárnába. – De szerintem veszélyes…

- Ne féltsd őt, nem lenne komolyabb baja – nyugtatgatott Remus.

- Különben is, ahhoz előbb őt kellene kisorsolja a serleg, hogy elkezdjek aggódni, igaz? – mosolyodtam el végre. Kezem lassan kicsúsztattam a takaró alól, és kitakartam magam. – Olyan furcsa érzés… még saját magamat is sokszor gyereknek érzem, és nemsokára anya leszek – merengtem el domború hasamat simogatva.

Ahogy kezemet magamon tartottam, egy belülről jövő, hirtelen ért rúgást éreztem.

- Áh, megrúgott! – sikkantottam fel, majd elnevettem magam. – Tedd ide a kezed, hátha téged is megrugdos egy kicsit!

Kicsit megborzongtam, amikor Remus keze a hasamhoz ért; izgatottan várakoztunk, hogy a baba megint mozduljon meg. Nem is kellett sokáig várnunk…

- Megmozdult… - mondta meghatottan.

Jó érzés volt őt így látni, tudtam, hogy milyen melegség járja át a lelkét, mennyire örül a kisbabának.

- Ha nem lenne a baba, talán én is nevezhettem volna a versenyen – gondolkoztam hangosan.

- Te magad mondtad, hogy veszélyes.

- Igen, de a nyereményt őrá fordíthatnánk… - simogattam meg a hasam.

- Találunk más módot is, hogy megvegyük a kisbabának minden szükséges dolgot – nyugtatott Remus.

-Tudom… neked elhiszem – mosolyodtam el, és szeretőn közelebb bújtam hozzá.

***

Aznapra a sors tartogatott még számunkra meglepetéseket.

Remus és én délután elszenderedtünk egymás karjaiban, s csak estére ébredtünk fel. Sietve összekaptuk magunkat, és mentünk le a Nagyterembe. Egyikünk sem akart lemaradni arról, amikor a Trimágus Tusa kiválasztja a három bajnokot.

Éppen időben érkeztünk meg. Leültünk a helyünkre, és nem sokkal utána Dumbledore felkelt az igazgatói székből, és elcsendesítette a beszélgető társaságot.

- Szeretném megkérni a tisztes társaságot, hogy akinek a nevét a Tűz Serlege kidobja, az fáradjon be ezen az ajtón át a szomszéd helyiségbe – magyarázta az igazgató, a tanári asztaltól nem messze nyíló ajtóra mutatva.

- Tyű, odanézzetek! – suttogták többen is izgatottan, a serleg felé mutatva. A tárgy mindaddig békésen ontotta magából a kék lángokat, ám akkor a színe vörösre változott. Dumbledore kinyújtotta a kezét, és megvárta, míg egy pergamendarabot kidob a serleg.

- A Beauxbatons bajnoka Fleur Delacour – olvasta fel Dumbledore az első nevet.

A világoskék talárban ülő Beauxbatons-osok éljenezve tapsolták meg a szőke hajú lányt, aki felkelt, és a diákok tekintetétől kísérve a kijelölt helyiségbe vonult.

Bár tudtam, hogy ki lesz a Tűz Serlege második választottja, mégis érdeklődve hallgattam, amint az igazgató felolvassa Viktor Krum nevét.

- Igeeeen! Ezaz! – rikkantott fel örömujjongva a velünk szemben ülő Ron. Nem volt ezzel egyedül; nagyon sok diák tett ugyanígy, beleértve az egész Durmstrang delegációt, élén a vezetőjükkel, Karkarov professzorral.

- Vajon ki lesz a Roxfort bajnoka? – kérdezték körülöttünk többen is.

- Azt beszélik, a legesélyesebb a Hugrabugos Cedric Diggory…

Ilyen szövegfoszlányokat sikerült hallgatnom magam körül. Mosolyogva fordultam ismét a tanári asztal előtt álló Dumbledore felé, akinek a Tűz Serlege ismét kiadott egy pergmendarabot, majd vörös lángjai szépen elcsendesedtek, végül teljesen lenyugodtak.

- Olvassa már… remélem, Angelina fog nyerni, legyen egy Griffendéles… - szurkoltak feszült izgalommal a Griffendél asztalnál.

A papírdarabon álló név azonban nem a lányé volt. Amikor Dumbledore professzor felolvasta, egy pillanatig azt hittem, nem jól hallok…

Csak akkor tértem magamhoz a döbbenetből, amikor a mellettem ülő Dóri lassan, kissé megszeppenve felkelt a padról, és a Roxfort kinevezett bajnokaként elindult az igazgató által kijelölt terem felé.

 Következő