Még napokkal később sem tudtam igazán felfogni, hogy Dóri lett a Roxfort bajnoka. Talán nem szabadott volna erre gondolnom Griffendéles létemre, de szinte biztosra vettem, hogy Cedric lesz az, akit a Tűz Serlege kiválaszt – hiszen a negyedik Harry Potter kötet szerint is ő lett a hivatalos bajnok. És ez alkalommal elméletileg semmi és senki nem befolyásolta a Serleget…

Azonban nemcsak én vélekedtem így; mások sem kifejezetten a húgomra gondoltak, mint egy sok-sok évszázados varázslóverseny iskolai képviselőjére. Csak nagyon kevesen ismertek minket igazából – az igazi kilétünk és különös, mágikus tulajdonságaink mindig is rejtve maradtak a legtöbb diák számára. Akik pedig ez idáig nem vettek rólunk tudomást, azok számára is egy csapásra is ismertté vált Dóri. Ez pedig nem mindig vezetett kedves beszélgetéshez…

- Elegem van, hogy mindenki csak szekálni tud emiatt a hülye verseny miatt! – fakadt ki egyik alkalommal este a klubhelyiségben.

Éppen az Átváltoztatástan házi dolgozatom próbáltam összeszenvedni, melyet McGalagony Professzor a kisebb emlősök tárgyakká transzformálásáról kért. Amikor azonban Dóri szinte sírva dobta le magát a mellettem lévő fotelbe, én is letettem a pennámat.

- Ki bántott már megint? – kérdeztem sóhajtva.

- Pár Mardekáros megint belém kötött…

- Nem lep meg – csóváltam a fejem. – Ne törődj velük, csak irigykednek rád – próbáltam őt nyugtatni.

- De miért pont engem kellett ennek a Tüzes Serlegnek, vagy minek húznia? – kérdezte már azóta sokezredjére.

- Azt hittem, te akartál szerepelni a Tusán – vontam fel a szemöldököm.

- De nem gondoltam, hogy ennyire kiszúrnak velem!

- Nyugodj meg, és tényleg ne törődj a Mardekárosokkal – mondtam még egyszer, majd a kezembe vettem a pennám. – Egyébként nézd a dolog jó oldalát: nem kell év végén vizsgáznod.

Ahogy sandán rávetettem a pillantásom, láttam, hogy a húgom halványan elmosolyodik. Így én is megnyugodtam valamelyest, de tudtam, hogy nem az volt az utolsó eset, hogy Dórit Mardekáros piszkálódások érik…

* * *

A húgomnak nem nagyon fűllött a foga az első próbára való felkészüléshez. Egy idő után márpedig igencsak sürgette őt az idő, hiszen alig három hét alatt kellett neki minden hasznosnak bizonyuló varázslatot a fejébe vernie – ez pedig még Hermionénak is nagy feladatt lett volna, nemhogy az én szegény, kétségbeesett húgomnak.

Bár nap mint nap aggódtam érte, és reméltem, hogy nem jut eszébe kiszedni belőlem bármit is az első próbáról, valahol a szívem mélyén szívesen segítettem volna őt minden pillanatban…

Dórinak azonban nem jutott eszébe, hogy én kívülről fújom az összes Harry Potter könyvet, és az abban történteket.

Egyik szerdán az utolsó óránk Átváltoztatástan volt; éppen a tankönyvemet és a pálcámat pakoltam el, amikor Dóri nagy levegőt vett, és megszólított.

- Figyu, Csillu… kéne egy kis segítség a felkészülésben.

- Hát… a hétvégén ráérek… - töprengtem el pakolás közben.

- De nekem lehetőleg máris kellene segíteni – közölte a húgom. – Jövő hét kedden itt az első próba!

- Most sajnos nem érek rá, megyünk ultrahangra…

- Minek? – hökkent meg Dóri.

- Megnézni, hogy nem lesz-e a kisbabának két feje vagy négy lába…

- Jah, értem…

Felpillantottam a pakolásból. A tanteremben már nem tartózkodott senki, csak a küszöbön várt már rám Remus. Mikor összetalálkozott pillantásunk, futólag rámosolyogtam, majd visszafordultam Dórihoz.

- Kérdezd meg Hermionét, hogy nem segítene-e neked – ajánlottam.

- Úgyis sok a dolga, mindig csak tanul… - húzta el a száját.

- Harrynek is segített a könyvben…

- Ahá! Szóval Harrynek… - Dóri furcsán elvigyorodott. – Ezt te honnan tudod?

- Olvastam a negyedik könyvben… - valószínűleg túlságosan máshol járhatott az eszem éppen, mert csak ekkor ugrott be, hogy elárultam magam. – Ajaj…

- Figyelj csak… Egész véletlenül nem tudod, mi lesz az első próbán…? – kérdezte Dóri angyali mosollyal.

- Véletlenül tudom, de most mennem kell a Szent Mungóba… - tereltem el a témát, majd gyorsan a vállamra kaptam a táskámat. – Minden jót, és gyakorolj szorgalmasan!

Azzal mielőtt újabb kérdéssel bombázhatott volna, gyorsan Remushoz siettem, és szinte erőszakkal kitoszigáltam a folyosóra.

- Szia… ne kérdezz semmit, csak menjünk – pusmogtam halkan.

- Csillu, legalább azt mondd el, milyen bűbájt…?

Volt egy olyan sejtésem, hogy kedvenc tanárunk nem igazán érti, miért rángatom őt egyre sürgetőbben a folyosón, de még talán azt sem, miért nem hallom meg Dóri szavait.

Mindenesetre nem kérdezett semmit, legalábbis addig, amíg el nem értük a szobáját.

- Bocs, hogy majdnem kitéptem a talárod… - néztem rá bűnbánó arccal.

- Mondd, miért siettünk ennyire? – kérdezte Remus.

- Véletlenül elejtettem Dórinak, hogy tudok a próbákról a könyvek miatt… - vakargattam meg a tarkóm.

- Értem…

- Persze szeretnék neki segíteni – tettem hozzá. – De… azért ha elárulnék neki mindent, az csalás lenne…

- Akkor taníts neki olyan varázslatokat, amiket tud használni a próbán – tanácsolta.

- Hát, ez sem egy rossz megoldás – ismertem el. - De csak ha visszatértünk, most induljunk! - karoltam belé izgatottan.

Kabátot vettünk, majd miután kérésemre Remus meggyőződött róla, hogy Dóri nem ólálkodik az ajtónál, elindultunk a Roxfort kastély határain kívülre, hogy onnan hoppanáljunk a Szent Mungó Ispotályba.

* * *

- Invito váza!

- Már csak egy kicsit kell csiszolj a hangsúlyon – jegyeztem meg szombaton késő este, amikor Dóri és én még mindig a Szükség Szobájában gyakoroltuk a különféle bűbájokat.

- De ez nekem már órán sem ment – nyafogott. – Miért kell egyáltalán ennyire erőltetni ezt a hülye Invitos varázslatot?

- Azt hittem, nyerni szeretnél a Tusán – vontam vállat. – Egyébként ha nem is rögtön az első próbán, a harmadikon majd jól fog jönni ez is!

- Ha egyáltalán megérem…

- Ne legyél ilyen pesszimista… - csóváltam a fejem, de hirtelen eszembe jutott valami. Hiszen Dóri nem egy átlagos boszorkány!

- Emlékszel még arra – kezdtem izgatottan. –, amikor tavaly állatokká tudtunk változni?

- Egenn… Állítólag tilos csinálni – bólintott.

- Gyakorlatilag a diákokon kívül mindenki tud róla, hogy animágus tulajdonságaink vannak. De ha álcázásból magadra fordítod a pálcád, aztán átváltozol…

- Nem árulnád el nekem, hogy mi a fenének kell az egész iskola előtt párduccá válnom? – érdeklődött a húgom.

- Mert akkor nehezebben tud elkapni a sárkány.

Ez volt az egyetlen – de legnagyobb jelentőségű – információ, amit sikerült még régebben kiszivárogtassak nekik, így már volt elég ideje megemészteni, hogy egy tíz méteres, életveszélyes döggel kell megküzdjön – ám azt nem mondtam el, miért…

- Csak anyát sajnálom… - dünnyögte Dóri.

- Anyát? Miért, őt is meghívtad nézőközönségnek, vagy mi? – hökkentem meg.

- Nem… de elképzelem, ahogy megkapja a halálhíremről való üzenetedet…

- Nyugodj meg, nem hagyom, hogy kisebb sérüléseken kívül bármi komoly bajod essen.

- Kösz, ez kedves… - morogta.

- Most pedig gyakorolj tovább! – adtam ki a segítő parancsot.

- Nem lehetne inkább majd holnap? – érdeklődött a húgom egy nagy ásítás keretében.

Az órámra néztem, és megszeppenten megállapítottam, hogy elmúlt éjfél is.

- Rendben… akkor holnap még gyakoroljuk ezt, meg még egy pár másik varázslatot is – nyugodtam bele.

- De lehetőleg ne hajnali kilenckor kezdjük az edzést, ha lehet – morogta álmosan Dóri.

- Majd hajnali fél tízkor – egyeztem bele.

Lassan mindent szépen visszapakoltunk a helyére, majd elhagytuk a Szükség Szobáját. Ahogy haladtunk a lépcsősoron, fentről léptek zajára lettünk figyelmesek. Gyorsan megragadtam Dóri karját, és némán magunkra mondtam egy láthatatlanító bűbájt. Ezt még akkor lestem ki az egyik tankönyvből, mikor nyáron unaloműzés céljából néha belelapozgattam Remus használt tankönyveibe.

- Szóval sárkányok lesznek a próbán… gondoltam, hogy tele lesz életveszéllyel ez a tusa.

- Igen, féltjük is a diákokat – értett egyet az egyikük, akinek a hangjában természetesen egy pillanat alatt felismertem Remust.

- Felesleges… a Durmstrang és a Beauxbatons diákjaiért legalábbis – tette hozzá a másik felénk közeledő alak, Sirius. – Talán Dóriért szabad.

- Biztosan jól fog menni neki is, Stelle készíti fel napok óta…

- Ki az a Stelle? – kérdezett vissza Sirius, mire arcomon rögtön huncut mosoly jelent meg.

- Csilla – segítette ki Remus.

- Szóval már el is becézted? – nevetett a fekete hajú férfi.

Éreztem, hogy mellettem Dóri is próbálja visszafojtani a kuncogását.

- Igen… De ő kért meg, hogy szólítsam így.

- Aha, már értem… tehát visszatérve, mivel lehetne kikerülni a sárkányokat?

Reméltem, hogy Remus nem fogja neki elárulni, s nem is rimánkodtam magamban hiába.

- Erre mindenki kíváncsi lesz. Már nem sok idő van hátra, és megtudjuk – nyugtatta Siriust.

- Áh, miért nem vezették be már a mi időnkben ezt a Tusát! – sopánkodott Sirius, de hangjuk egyre távolabbról csengett, míg végül teljesen elhalkult a beszélgetésük…

* * *

Reggel mikor felébredtem, már hét ágra sütött a nap, ismét kellemes időt varázsolva a kora őszbe. Mikor fel akartam ülni, éreztem, hogy valami lefogja a bal kezemet, s mikor óvatosan odapislantottam, láttam, hogy Remus fekszik mellettem, s karjával még álmában is fogja a kezem. Halványan elmosolyodtam, és úgy döntöttem, megvárom, míg felébred, nem akartam felkelteni…

Ekkor hasított a fejembe a gondolat: hogy kerültem én oda…? És hogyhogy Remus mellettem van? Nem emlékeztem, hogy kerültem vissza a szobánkba.

Azt viszont tudtam, hogy amint felkel, összeszedem magam, és megkeresem Dórit, hogy tovább segítsek neki a Tusában való felkészülésre...