- Beszéltél Poppyval, Sirius? – kérdezte halkan Remus.

- Igen – felelte.

- Mondott valamit?

Sirius az előttük dúdolgató kis Stellára pillantott. Majd, fel sem nézve Remusra, halkan szólt.

- Aha…

Remus türelmetlenül várta, hogy barátja folytassa, de Sirius, úgy tűnt, nem mond többet. Sirius nem bírta tovább visszatartani kitörő nevetését.

- Igen, Remus! Megvan a megoldás!

Boldog hangjától zengett a folyosó, nem egy arra járó diák kapta fel rá a fejét. Stelle is megpördült tengelye körül.

- Minek örülsz, Sirius? – kérdezte kíváncsian.

- Neked – felelte vidáman a férfi.

- Nekem? – csodálkozott a lány. – Miért?

- Nem sokára meg fogod tudni.

A hármas elérte a lépcsőt. Felmentek egy emeletet, ott végigmentek a folyosón. Egy furcsa kőszörnynél álltak meg.

- Cukros tej – mondta ki Remus a jelszót. A szobor életre kelt, és utat engedett nekik a Dumbledore irodájába felvezető csigalépcsőhöz. Mikor felértek, Remus bekopogott. Kis idő múlva az ajtó kinyílt.

Úgy tűnt, az igazgató nem volt meglepve a kis hármas látogatásán. Hunyorogva nézett végig rajtuk, majd szívélyesen beinvitálta őket.

- Üljenek le – mutatott Dumbledore három székre, mely az íróasztala előtt helyezkedett el. Ő maga lassan megkerülte az asztalt, és leült a saját székére.

- Dumbledore professzor… - kezdte Remus, majd megállt a mondandóban, és a mellette csendesen ülő kislányra pillantott.

- Sejtem, miért kerestek fel, Remus – szólalt meg az igazgató, mielőtt a férfi folytatta volna. Szelíd tekintete szintén Stelle-n nyugodott, aki nagyon meg volt szeppenve, hogy a Roxfort igazgatója, Albus Dumbledore figyel rá.

- Igazgató úr! Én… nem tudok tovább titkolózni előtte… - mondta halkan Remus.

- Nincs is rá szükség – mondta Dumbledore.

- Akkor… elmondhatunk neki mindent?

- Amire csak kíváncsi… de amint elkészül Stellának az ellenszer… igen, Remus, találtunk rá ellenszert – tette hozzá mosolyogva a férfi arcát fürkészve. – Nos, mielőtt Stella megissza a bájitalt, végre kell hajtsunk rajta egy emlékezettörlő bűbájt.

- Oh… értem – mondta halkan Remus.

- Túl sokat tudott meg a világunkról, rólunk… ha nem töröljük ki az elmúlt két nap alatt szerzett emlékeket a fejéből, akkor azzal a jövő forog kockán.

- Akkor bármit el szabad neki mondani? – kérdezte Sirius.

- Igen.

- De mit… mit szabad elmondani? – kérdezte félénken Stelle.

- Gyere, menjünk vissza a szobámba – kelt fel Remus. – Ott elmondunk mindent.

- Viszlát, Dumbledore professzor! – köszönt el Sirius.

- Jó napot…

Elköszöntek, és a kis hármas kiment az igazgatói irodából. Stelle rögtön Remushoz fordult, és kíváncsian faggatni kezdte a férfit, mit fognak neki elmondani, miről is kell neki tudnia. Remus csak mosolygott.

- Ha visszaértünk, megtudsz mindent.

Stelle-nek egy kisebb örökkévalóságnak tűnt, mire elérték Remus szobájának ajtaját. Bementek, a férfi pedig bűbájjal lezárta az ajtót. Stella az ágyhoz sétált és lehuppant. Türelmetlenül, mégis némán várta, hogy beszéljenek. Sirius és Remus leültek mellé.

- Nos – fogott bele Remus. – Stelle. Nem tudom, mennyire fogod elhinni, amit most mondani fogok…

- Elhiszem –vágta rá a lány.

- Figyelj rám… - Remus sóhajtott. – Tudjuk, hogy kerültél ide. Igazából… el sem mentél.

- De nehéz kinyögni… - jegyezte meg Sirius vidoran.

- Neked sem lenne könnyebb – nézett fel Remus komolyan.

- Fogadjunk? – a fekete hajú férfi a lányhoz fordult. – Stella. Ez az ember itt a te férjed – mutatott Remusra.

- Mindjárt könnyebb… – morogta Remus, de legbelül megkönnyebbült. Stelle-re nézett, mit szól a hírhez. A lány szeme csodálkozva nyílt ki, és kérdő tekintettel nézett rá.

- Igen… tudod, ez egy kicsit bonyolult… de megpróbáljuk elmagyarázni – mondta Remus. – Körübelül tizenkét éve vagyunk házasok.

- Micsoda? – hitetlenkedett Stelle.

- Ittál valami bájitalt vagy egy hete - vette át a szót Sirius. – És visszafejlődtél tőle tíz évesre.

- De ha jól vettem ki Dumbledore professzor szavaiból, már készül az ellenszer – mosolygott Remus.

- És… akkor én felnőtt vagyok? – kérdezte halkan Stelle.

- Igen.

- És… te vagy a férjem… - nézett fel egy pillanatra Remusra a lány, de hamar le is vette róla a szemét.

Remus Siriusra pillantott, majd a mellette ülő Stellára.

- Én vagyok.

Stelle bólintott, és csendesen tovább tanulmányozta az ölében nyugtatott kis kezét. Remus esetlennek érezte magát, nem tudta, mit kellene most mondjon.

- Öhm… nekem van egy kis elintéznivalóm – kelt fel Sirius, és mielőtt bárki marasztalta volna, az ajtóhoz sietett. Feloldotta a bűbájt, majd kinyitotta. Remus némán figyelte őt. Sirius, mielőtt becsukta volna az ajtót, bíztatóan rámosolygott barátjára.

Remus és Stelle egyedül maradtak a szobában.

- Remus… - szólalt meg halkan Stelle. – Én… vagyis mi, szerettük egymást?

A férfi elmosolyodott. Kezét lassan a lány kezéhez vitte, és megfogta.

- Szerettük… - szólt szelíden. – És… még most is szeretjük.

Stelle felnézett. Tekintete csillogott, szája szélén mosoly bujkált.

- Én is szeretlek – Stelle hangjából melegség, és szeretet áradt. – De… nem tudom, hogy mi az a szerelem… Nem tudom, milyen érzés az…

- Tudni fogod – mosolygott halványan a férfi. – Úgy tudsz szeretni, ahogyan senki más.

- De hogyan ismerlek meg? – kérdezte kíváncsian Stelle.

- Húsz évesen kerültél ide, közénk – mesélte Remus. – Emlékszem, éppen vége volt az utolsó órámnak, és mentem vissza a szobámba. Akkoriban voltam annyi idős, amennyi azokban a híres-neves Harry Potter könyvekben. Akkor kezdtem a tanítást.

Stelle érdeklődve hallgatta Remust.

- Igazából – folytatta mosolyogva Remus. – Azt hiszem, amióta csak megláttalak, szeretlek. Volt egy kisebb… illetve komolyabb gond, ami majdnem elválasztott minket – gondolt vissza Hostinra. – De végül egymásra találtunk.

- Egymásra… oh… - Stelle érezte, hogy elönti a forróság. Nem volt olyan tudatlan, mint azt hitte volna bárki is… de ez nagyon zavarba hozta a lányt. Remus gyengéden simogatta a kézfejét.

Stelle olyat érzett, legbelül a lelkében, amit még soha. Vadul kalapált kis szíve. Remushoz fordult, arcát rég pír öntötte el. A lány feltérdelt, és közelebb húzódott Remushoz. Belül reszketett a gondolattól, de mégis valami láthatatlan erő vezérelte… érezte, hogy milyen gyönyörű, milyen csodálatos dolog lenne… megcsókolni Remust.

A lány arca félénken közelített Remuséhoz. A férfi rájött Stelle szándékára. Szívét jóleső érzés járta át, mikor a lány ajka az övéhez ért. Nem ellenkezett Stelle bátortalan, gyermeki mozdulatain… érezte azt a szeretetet, azt a gyengédséget, amit oly’ sokszor érzett a felnőtt Stellában…

Remus gyengéden átkarolta a lány derekát. Stelle-ből előtört egy gyönge sóhaj. Kezével átkarolta Remus nyakát. Ajkaik elváltak egymástól. A lány most szorosan, szeretőn magához ölelte Remust, aki viszonozta az ölelést.

- Remus… - szólalt meg Stelle egészen halkan.

- Igen?

A lány behunyta szemét, érezte, hogy egy forró könnycsepp gurul végig kipirult arcán. Mégis mosolygott… érezte, hogy milyen könnyű a kis lelke…

- Azt hiszem, már tudom, mi az a szerelem…

 Következő