Kellemes, tavaszi nap köszöntött Roxfort lakóira. Hétvége volt, a diákok a szabadidejüket élvezték. Voltak, akik a parkban sétálgattak és beszélgettek, mások a házuk klubhelyiségében múlatták az időt játékkal, vagy tanulással.

A folyosó kihalt volt, csupán két ember sétált, kéz a kézben, a hetedik emeleti folyosón.

Remus és Stelle szótlanul ballagtak a Gyengélkedő felé. A lány szomorú tekintettel meredt maga elé, jóformán nem is figyelte, hova lép. Tudta jól, hogy nemsokára elveszik tőle az emlékeit. Mindezeket, amiket az elmúlt két nap alatt gyűjtögetett össze szeretett varázsvilágáról… Ugyanakkor tudta azt is, hogy újra felnőtté válik, és tulajdonképpen nem is megy el a „mesevilágból”. Ez a gondolat egy kicsit jobb kedvre derítette.

Stelle így tűnődött magában, észre sem vette, mikor megérkeztek a Gyengélkedőre.

Remus kinyitotta előtte az ajtót, és bementek.

A kórteremben a javasasszonyon kívül nem tartózkodott senki. Madam Pomfrey épp a gyógyszeres szekrényénél keresgélt valamit, amikor megpillantotta Remust és Stelle-t.

- Jó napot… - köszönt, majd visszatért a pakolászáshoz. – Nemsokára kész az ellenszer, addig várjanak.

Megragadott egy kisebb üveget, amiben szénfekete por volt. Majd elvitte magával egy kisebb asztalhoz, ahol már várt rá néhány dolog.

Stelle lehuppant az egyik ágy szélére. Remus is leült mellé. A lány felnézett, egyenesen a férfi szemébe.

- Remus… - kezdte halkan. – Fájni fog, amikor elveszed az emlékeimet?

- Nem, nem fog – Remus arcán halvány, szomorú mosoly jelent meg.

- Akkor jó – állapodott meg Stelle.

Egy kis ideig mindketten szótlanul figyelték Poppy tevékenységét. Egy kehelybe öntögetett kicsi fiolákból bájitalokat, gyógyszereket. A serlegben lévő kanál időről időre kavart egyet a készülődő ellenszeren.

- Hiányozni fogsz – sóhajtott fel mélyen Stelle.

Remus egyik kezével átölelte a lány derekát. Stelle hozzábújt, és két kézzel viszonozta az ölelést.

- Nemsokára újra találkozunk – nyugtatta Remus.

- Tudom… - bólintott Stelle. – De… azért jó volt itt lenni.

- Örülök neki – mosolygott Remus.

Bár megpróbálta nem mutatni a lány előtt, valójában izgatott volt. Hiányzott neki a felnőtt Stella. Szerette volna minél hamarabb viszontlátni… szorosan magához ölelni, csókolni… és szeretni…

Madam Pomfrey időközben elkészült a gyógyszerrel. Mikor az utolsó hozzávalókat is beletette abba a különleges bájitalba, amit Piton professzor készített.

- Miss Cooper… Lupin professzor… - szólt a nő nekik. Remus sóhajtott. Tudta, mi következik… lassan az övéhez nyúlt, és elővette varázspálcáját. Stelle némán figyelte.

- Igya meg, kérem, ezt – nyújtotta a lány felé Madam Pomfrey a serleget. A lány átvette, és belenézett. Egy pillanatra elfintorodott, ahogy beleszagolt a kellemetlen szagú főzetbe. Majd óvatosan ajkához emelte, és belekóstolt.

- Ennek nincs jó íze – húzta el a kis száját.

Madam Pomfrey és Remus azonban addig unszolta, míg rászánta magát, és kiitta az egészet. Egész testében beleborzongott, és a szörnyű íztől a hányinger kerülgette.

Az érzés hihetetlen gyorsasággal múlni kezdett. Sőt… a lány úgy érezte, minden kép, hang, mozdulat, érzés egy pillanat alatt eltűnt életéből. Ő maga álmosan bukott hátra az ágyba, s mire Remus kimondta rá a felejtő átkot, már mély álomba merült.

Sötét volt, mire felébredt. Stelle kába volt nagyon, de úgy érezte, egy cseppet sem tudna már aludni. Sőt, kezdett kényelmetlen lenni neki az ágy… nyújtózott egyet, és feltápászkodott.

Stella értetlenül nézett körbe a teremben. A Gyengélkedőn feküdt, ezt megállapította. De arról sejtelme sem volt, hogy kerülhetett oda…

Nem messze tőle, egy kis asztalnál ült Madam Pomfrey. Eddig félig-meddig ő is elszenderedett, de Stelle mocorgására felkapta a fejét. Néhány másodpercig szó nélkül fürkészte az ágyban ülő, és kérdő tekintettel rábámuló nőt. Majd úgy döntött, megszólítja.

- Ön… Mrs. Lupin?

Stelle még mindig értetlen volt. Talán nem ismeri fel őt Madam Pomfrey…?

- Igen.

A javasasszony fellélegzett, láthatólag megkönnyebbült.

- Elnézést, de… mit keresek itt? – kérdezte Stella.

- Nem emlékszik semmire? – kérdezett vissza Poppy.

- Hát… - Stelle töprengett, megpróbálta felidézni a legutolsó emlékét. – Éppen ebédeltünk, koccintottunk, és… és utána valami történt, azt hiszem. Talán elájultam…

- Igen… valami hasonló – hagyta rá a javasasszony.

- Elmehetek, Madam Pomfrey? – kérdezte Stelle, közben kibújt a takaró alól.

- Ha jól érzi magát, el.

Stelle felhúzta cipőjét, mely az ágya végében volt.

- Viszlát – búcsúzott, és elhagyta a kórtermet.

A folyosón néhol egy-egy fáklya világította meg az utat. Stelle egyenesen a szobájukhoz ment. Határozott mozdulattal nyúlt a kilincs után, és benyitott.

Remus eddig az íróasztal fölött görnyedt, és írt valamit. Most felkapta fejét, és az érkező felé fordult. Szája boldog mosolyra húzódott, ahogy meglátta Stelle-t. Felkelt, és a nőhöz sietett.

- Szia, Stelle – köszönt, majd forrón magához ölelte.

Stella egy kicsit csodálkozott, hogy miért viselkedik mindenki ilyen furcsán vele. De tagadhatatlanul jólesett neki Remus szerető érintése.

- Szia – köszönt vissza kicsit megkésve, majd ő is magához ölelte a férfit.

Remus nagyot sóhajtott. Behunyta szemét, és mosolygott… visszakapta szeretett feleségét. Újra itt van, vele…

Vége.