A vacsora volt az első alkalom, hogy Stelle együtt láthatta Roxfort minden házának minden tanulóját, és a tanárokat. Bár a diákok furcsállták, hogy egy kisgyerek ül a tanári asztalnál, ráadásul „beteg” Átváltoztatástan tanárnőjük, Stella Lupin helyén, de kezdeti csodálkozásuk lassan alábbhagyott, és inkább vidáman cseverésztek, és vacsoráztak.

Stelle alig evett pár falatot. Állítása szerint nem volt étvágya, de valójában honvágya volt. Egy valóra vált álomnak érezte, hogy Roxfortban lehet, és kedvenc tanára, Lupin professzor kedves, szerető figyelmét élvezhette, de mindezek ellenére Stella hazavágyott magyarországi, debreceni otthonába.

- Nem vagy éhes? – kérdezte Remus, aki egy ideje csak figyelte a kislányt, hogy turkál az előtte lévő ételben.

- Jóllaktam, köszönöm – Stella eltolta maga elől a tányért. Kezét keresztbe fonta maga előtt, az asztalra tette, fejét kezére hajtotta. Így figyelte a csevegő, fekete taláros diákokat.

- Szeretnél felmenni a szobába?

Stella bólintott. Remus felkelt, a lány követte. Elhagyták a Nagytermet, és némán lépcsőztek fel az emeletre. Már a harmadik emeleten jártak, amikor Stella megszólalt.

- Mikor mehetek haza?

Remus szomorúan nézett a lányra. Stellának régen ott volt az otthona, ahol neki: nyáron Greenwich-ben, a szüleitől örökölt kis faházában éltek, tanítási időben pedig az otthonuk maga volt a Roxfort. Stella azonban mindezt nem tudta.

- Nem tudom – felelte halkan, de legalább őszintén a férfi. Stelle értette, és bólintott.

- Nagyon szeretek itt lenni – mondta halványan mosolyogva. – De hiányzik anya, apa és a kis testvéreim.

- Elhiszem – Remus leguggolt, és gyengéden átfogta a lány derekát. – Holnap beszélek Dumbledore professzorral, reméljük, ő fog tudni segíteni.

Stella tétován emelte kezét Remus arcához. A férfi mosolyogva hagyta. Stelle vékony kis ujjaival megsimogatta arcát.

Remus behunyta a szemét. Érezte, hogy testét elönti a forróság. Stelle elvette a kezét Remus arcától.

- Köszönöm – mondta, arcán újra gyermeki mosoly jelent meg.

- Nincs mit – mosolygott vissza rá a férfi. – Gyere, menjünk… ha jól sejtem, ma este még lesz egy látogatónk…

- Tényleg? – csillant fel Stelle szeme. – Ki?

- Majd meglátod…

Elérték a szobájukat. Remus kinyitotta az ajtót, és beinvitálta Stellát. Begyújtotta a kis kandallót, ami nemcsak meleggel, hanem fénnyel is beterítette a szobát. Stella csendesen leült az ágyra, és figyelte, mit csinál Remus.

A férfi a szekrényhez lépett. Levette magáról talárját, és ráhajtotta a szekrényke ajtajára. Majd az asztalhoz lépett, és kezébe vett egy megsárgult papírlapot. Tanulmányozni kezdte, egészen belemerült.

- Mit olvasol? – kérdezte egy idő után Stelle.

- Megnéztem az órarendem – felelte Remus. Leült Stelle mellé az ágyra.

- Megmutatod nekem is?

- Persze.

Remus odanyújtotta Stelle-nek a papírt. A lány egy ideig értetlenül forgatta a kezében, míg rájött, hogy kell tartani. Elolvasni viszont nem tudta Remus írását.

- Mi van ide írva? – kérdezte.

- Ez a holnapi napom – mutatott Remus a „péntek” feliratú oszlopra. – Délelőtt lesz két órám, és délután még kettő.

- Órád? – kapta fel a fejét Stelle. – De jó! Én is bemehetek megnézni? Ígérem, nem fogok rosszalkodni!

- Oh, azt sejtem – mosolygott Remus. – Nos, szerintem semmi akadálya, hogy benn legyél, Stella.

- Hurrá! – rikkantott vidáman a lány. Remus is elnevette magát. Szíve nagyot dobbant, mikor Stelle szeretőn átölelte, és puszit nyomott az arcára. Remus sóhajtott, és mosolyogva ölelte magához a lányt.

- Nem szeretnél megfürdeni? – kérdezte kis idő múlva Remus. Stella úgy tűnt, zavarban van.

- De… de nincs nálam semmi pizsama, és törölköző…

- Oh, az nem gond – mosolygott a férfi. – Majd én adok – azzal felkelt, és újra a barna szekrényhez lépett. Stelle érdeklődve figyelte Remus határozott mozdulatait, ahogy egy fehér töröközőt vett elő.

- Amíg fürdesz, keresek valami ruhát is – mondta. Stelle felkelt, és átvette Remustól a törölközőt.

- Köszönöm – mondta halkan.

Remus egy halvány mosollyal biccentett.

- Gyere, megmutatom a fürdőszobát.

A hálószobából közvetlenül nyílt a fürdőszoba. Nem volt valami nagy, mindössze egy zuhanyfülkéből, egy mosdókagylóból és egy mellékhelyiségből állt.

- Boldogulsz egyedül? – kérdezte Stelle-től a férfi. A lányka lassan, de határozottan bólintott. – Akkor nem is zavarlak… ha készen vagy, szólj, és hozok neked valami ruhát is, rendben?

- Igen.

Remus kiment, behúzta az ajtót. Leült az ágyra, és mélyet sóhajtott, fejét kezébe temette. Így ült egy darabig. Összerezzent, mikor meghallotta a hirtelen lezúduló víz hangját. Felkelt, és újra a szekrényhez lépett, keresni valami alvóruhát Stelle-nek. Ingek, váltás talárok, pólók, pulóverek voltak egymáson összehajtva, vagy felakasztva a kis fogasokra. Remus kivette Stella egyik egyszínű, kék pólóját. Felnőtt kedvesének is bő volt a ruha, egy tízéves lánynak végképp a térdéig leért.

- Ez megfelel – gondolta Remus halvány mosollyal.

Letette a székre a pólót. Ráérősen elővette varázspálcáját, és néhány suhintással megágyazott. Majd ő is keresni kezdte a saját törölközőjét. Mikor megtalálta, letette Stelle átmeneti alvóruhájára. Levette pulóverét, és már az ingujja gombjaival bajlódott, mikor halkan kopogtattak az ajtón.

- Szia, David – köszöntötte fiát mosolyogva, mikor kinyitotta az ajtót.

- Szia, apa. Bejöhetek?

Remus bólintott, és kitárta az ajtót.

- Anya… illetve Stelle hol van?

- Zuhanyzik – felelte Remus, közben folytatta a gombolkozást.

- Aha… apa, holnap már jössz tanítani, igaz? – kérdezte témát váltva David.

- Igen… - felelte elgondolkozva Remus. – És azt hiszem, beviszem Stelle-t is az órákra.

- Komolyan? – csodálkozott a fiú.

- Igen. Szerintem tetszeni fog neki – mosolygott Remus. – Emlékszel azokra a könyvekre, amiből anya olvasott fel neked esténként, mikor kisebb voltál?

- Azokra a Harry Potteres történetekre gondolsz?

- Igen. Stella most azt hiszi, hogy mi csak könyvszereplők vagyunk – magyarázta halkan Remus. – Gyermekkorában ismerte meg az egész varázsvilágot egy könyvből…

- És te voltál a kedvenc szereplője? – vigyorgott David.

- Úgy tűnik, még most is az vagyok – mosolygott Remus. – De nem szabad neki túl sokat elárulnunk… Főként azt nem, hogy ő az édesanyád, én pedig a férje vagyok…

- Pedig biztos tetszene neki – vont vállat David.

- Valószínűleg – hagyta rá Remus. – De túl fiatal még ahhoz, hogy megértse, mi zajlik körülötte valójában.

- Szóval játsszuk azt, hogy mi csak egy könyvben létezünk? – kérdezte végül David.

- Te még ott sem – somolygott Remus.

- Ja, igen, mert nincs benne anya, és így nem sikerült összehozni… – vigyorgott a fiú kajánul.

Remus csak a fejét csóválta. Majd maga elé nézett, úgy tűnt, figyel valamire.

- Szerintem készen van – szólalt meg. Valóban, a zuhany egy ideje elállt. Remus felkelt, és az asztalhoz lépett. Felvette a kék pólót, és az ajtóhoz lépett. Halkan bekopogott.

- Stella! – szólt be. – Bemehetek?

- Igen – szólt ki egy lányhang.

- Nem találtam jobb ruhát, remélem, ez jó lesz – mondta kedvesen Remus, és felnézett Stelle-re. A lány vállig érő fekete haja csuromvizes volt, kis testét teljesen körbeérte a hatalmas, fehér törülköző. A lány arcán enyhe pír jelent meg, ahogy Remus fürkésző tekintetével találta szembe magát. A férfi felocsúdott, és kiment a fürdőszobából. Lehuppant az ágyra.

- Na? – kérdezte David.

- Odaadtam neki. Ha jól sejtem, most öltözik – Remus fáradtan sóhajtott, és hátradőlt az ágyban. David mosolyogva nézett apjára.

- Fáradt vagy?

- Egy kicsit – felelte Remus halvány mosollyal.

- Aludj – ajánlotta David.

- Nem lehet – jött a válasz egy sóhaj kíséretében. – Mindjárt indulnom kell…

- Hova mész? – csodálkozott a fiú.

- Szellemszállásra.

David egy pillanatig értetlenül nézett Remusra, majd megértette, miért kell elmennie apjának.

- És anyára ki vigyáz addig? – kérdezte végül.

- Megvárom, amíg elalszik – ült fel Remus. – A hold úgyis csak később jön fel.

- Aha… vigyázz magadra.

Remus halványan mosolygott, és bólintott. A fürdőszoba ajtó kinyílt, és Stella lépett ki a párás helyiségből. Haja, bár megtörölgette, ahogy csak tudta, még mindig vizes volt. Magára vette a Remustól kapott kék pólót, ami leért a lány térdéig.

- Egy kicsit nagy rám – mosolygott a lány. Mikor észrevette, hogy David is a szobában van, ijedted torpant meg, és megszeppenve nézett a fiúra.

- Szia, Stelle – köszönt David. Stella elmotyogott egy sziát.

- Gyere ide nyugodtan – hívta Remus mosolyogva. A lány közelebb merészkedett hozzájuk. Tekintetét Davidre szegezte mindvégig, és leplezetlen kíváncsisággal méregette.

A fiú nem tudta, mit kérdezzen tőle, miről beszélgessen a lánnyal. Úgy érezte, mindent tud az anyjáról…

- Te melyik házba jársz? – kérdezte Stelle.

- A Griffendélbe – mondta David.

- Az a legjobb ház. Még jó, hogy nem Mardekáros vagy…

- Egyetértek – vigyorgott David. – Csak apa meg ne tudja…

- Amíg nem mondtok róluk rosszat, addig nem szólok – somolygott Remus.

- Akkor majd írunk róluk rosszat – nevetett a fiú.

- Ne bántsátok őket.

- Oké… Stella, van kedved sétálni?

- Sétálni? – kapta fel újra a fejét Remus megdöbbenve.

- Még szabad, nem? - kérdezte ártatlanul a fiú.

- De igen, de…

- Menjünk! – egyezett bele boldog mosollyal Stelle. – Szabad? – pislogott Remusra.

- Kérlek! Visszajövünk, mielőtt elmész… - kezdte David.

- Elmész? – görbült le a kislány szája. Remus akaratlanul elmosolyodott.

- Ne félj, csak… csak ma estére.

- Miért?

- Azért, mert muszáj. Itt nem maradhatok, amíg… telihold van – bökte ki végül a férfi.

Stelle arca felragyogott.

- Telihold? De szuper! – aztán eszébe jutott, Remusra nézve ez mit jelent. – Oh, vagyis… szegény professzor úr…

David megeresztett egy vigyort, de Remus sem állta meg mosolygás nélkül.

- Rendben, menjetek – engedte el a két gyereket. – De vigyázzatok, egy óra múlva kijárási tilalom lesz – figyelmeztette őket.

- Itt leszünk – szólt még vissza David az ajtóból. Majd Stellával együtt elmentek sétálni. Remus mosolyogva csóválta a fejét. Az ajtóhoz lépett, és becsukta a két gyerek után.

Nem telt bele sok idő, és kopogtattak. A férfi ajtót nyitott.

- Jó estét, Lupin – köszönt hűvösen az előtte álló Perselus Piton. A bájitaltanár kezében egy serleget tartott, melyből finom füst szállingózott fel.

- Neked is, Perselus – Remus átvette a farkasölőfű-főzetet. Piton kurtán biccentett, és távozott. Remus az asztalhoz vitte a főzetet, és letette. Előkeresett egy régebbi, szakadtabb talárt, és letette a szék háttámlájára. Majd a serleghez nyúlt, és óvatosan beleszagolt. Remus kissé elhúzta a száját, de szájához emelte a serleget, és kiitta. A következő teliholdig utoljára…

Remus körübelül egy órát várt a két gyerekre. Mikor nem halaszthatta tovább az indulást, magára kapta talárját, és indult a Szellemszállásra. Azonban ahogy a kilincshez nyúlt, az ajtó kinyílt, és a két nevetgélő gyerekkel találta szembe magát.

- Még éppen idejében – szólt Remus halvány mosollyal.

- Már mész is? – hökkent meg David.

- Ó, neee… - nézett fel rá bánatos arccal Stella.

- Muszáj – sóhajtott Remus. – David, a lehető leghamarabb menj vissza a Griffendél-toronyba – mondta, majd Stellához fordult. – Ne haragudj, hogy nem tudok itt lenni… egyedül fogsz tudni boldogulni?

- Persze – bólintott komolyan Stella.

- Akkor én megyek… - indult el David a folyosón. – Jók legyetek…

- Szia, David – köszönt Stelle és Remus szinte egyszerre. David elvigyorodott, és sietve ment vissza a hálókörletébe. Remus most a lányhoz fordult.

- Maradj a szobában, amíg nem jövök – kérte halkan. – Sietek vissza.

- Rendben – bólintott Stelle.

- Szia… jó éjt!

- Remus! – szólt utána a lány az ajtóból.

- Igen? – fordult vissza a férfi.

Stelle végignézett Remuson. Abban a szakadt ruhában, ami rajta volt, különösen emlékeztette őt arra a férfire, akiről kedvenc könyvében olvasott. A lány elmosolyodott.

- Vigyázz magadra.

- Megpróbálok – mosolygott halványan a férfi. Majd megfordult, és sietve távozott.

Stella egy pár másodpercig némán nézett utána, majd észbekapott, és visszament a kis szobába.

Következő