Stelle-nek nagyon tetszett a kastély. Remusszal körbesétálták, közben pedig beszélgettek. A férfi nagyon jól bánt a gyerekekkel, Stelle-vel pedig könnyebb dolga volt, mint bárki mással.

- Miért nem szabad bemeni az erdőbe? – kérdezte Stelle, mikor a Tiltott rengetegnél jártak.

- Sok veszélyes állat él benne – magyarázta Remus.

- Szeretem az állatokat – mondta a lány komolyan.

- De ezek tényleg veszélyesek… mint az oroszlán vagy a tigrisek…

- Vagy mint a farkasok? – mosolygott maga elé Stelle.

Remus újfent elmosolyodott.

- Igen.

A lány és a férfi most a tó partjára értek. A kislány kérte Remust, hadd menjenek oda. A férfi beleegyezett, és lesétáltak egy csendes részre. Letelepedtek a fűbe. Ahogy Remus körülnézett, elöntötték a nem is oly’ régmúlt emlékei. Néhány napja ugyanezen a helyen ültek, és gyönyörködtek a tájban. Ahogy Remus ezekre az emlékeire gondolt, ábrándos mosoly ült ki arcára. Stelle akaratlanul is olyan helyet választott, amit egyszer már megtett. Ami neki kedves hely…

- Olyan furcsán nézel… - zökkentette ki Stelle hangja.

- Csak elgondolkoztam – felelte kedvesen a férfi.

- Sokat gondolkozol?

- Azt hiszem, igen… - sóhajtott Remus. Most különösen, tette hozzá gondolatban.

A férfi összeszedte magát, és próbált nem gyengének mutatkozni Stelle előtt.

- Stella… nem haragszol, ha megkérdezem, hány éves vagy?

- Nem haragszom. Nemrég múltam tíz – felelte a lány a távolba meredve.

Remus pedig őt nézte. Tíz éves, mindössze ilyen fiatal… Nem tudta megérteni, hogy lehetséges, hogy Stelle így megfiatalodott. Ő is, akárcsak mindenki más, egy ismeretlen bájital hatásának vélték a dolgot.

- Szeretsz itt lenni? – kérdezte Stelle, mire a férfi újból kizökkent elmélkedéséből.

- Igen. Nagyon szeretem a Roxfortot – felelte mosolyogva.

- Mesélsz nekem magadról? – Stelle érdeklődve pislogott Remusra, és várt. A férfi csak mosolygott rá, majd bólintott.

- Mondd el először, mit tudsz rólam, utána, ami érdekel… és amire tudok válaszolni, elmondom – felelte.

Stelle boldog mosollyal arcán bólintott, és lelkesen elmesélte Remusnak az egész Azkabani Fogoly-t. Onnantól kezdve, hogy Remus először megjelent a könyvben a vonaton, odáig, hogy elment a Roxfortból. A lány nem tudta pontosan minden részletét felidézni, annyi idősen Stella még nem olvasta ronggyá kedvenc könyvét. Elég felületes ismeretei voltak, de Remus magában a legapróbb részletig ki tudta egészíteni, még attól a ponttól is, mikor jövője, Stella érkezésének hála, más fordulatot vett.

- Nagyon rossz… amikor telihold van, nagyon fáj…? – kérdezte bátortalanul a lány, félve Remus esetleges haragjától. A férfi arcán egy halvány mosoly jelent meg.

- Hozzá lehet szokni.

- Milyen érzés, amikor farkas leszel?

- Nem tudnám mihez hasonlítani… - töprengett Remus. Látta Stelle arcán, hogy várja a folytatást, ezért halvány mosollyal hozzátette. – De eddig még mindig túléltem.

Stelle halkan nevetett.

- Te vagy a kedvenc szereplőm – mondta tárgyilagosan a férfinek. – Mert te olyan jó vagy.

- Oh, köszönöm – mosolygott Remus.

Egy ideig még mindketten a festői tájban gyönyörködtek. Stelle-n látszott, hogy órákig képes volna ellenni némán, a hatalmas hegyek és mély völgyek sokasága követlen közelében. Ilyen monumentális természeti csodákat még nem látott. Tíz éves kora ellenére több országban megfordult már, de sem Ausztriában, sem Kárpát-Ukrajnában nem voltak ekkora hegyek. És nem voltak hozzá ilyen közel. De most… minden, amit csak szeretett a lány, a szeme elé tárult. És ott volt vele Remus… a lány kicsi szívének mesehőse. Nagyon kedvelte a férfit, ámbár csak egyszer olvasta még a harmadik Harry Potter könyvet. Szerelmet viszont nem érzett iránta. Ahhoz még túlságosan idegen volt neki… és ő maga is fiatal volt még a szerelemhez…

- Hol van most a kedvesed?

Remus a lánykára nézett. Hiszen előtte ül…

- Sajnos el kellett utazzon – felelte halkan.

- Szereted őt? – kérdezte halvány mosollyal Stella.

- Nagyon szeretem – mondta komolyan Remus.

- És akkor feleségül is vetted, igaz?

- Igen, feleségül vettem – Remus nem tudta levenni szemét Stelláról.

- Mázlista… - sóhajtott a lány. Remus majdnem elnevette magát, de aztán úgy döntött, nem nevet, nehogy Stella megharagudjon rá.

- Valóban? – kérdezte derűsen a férfi.

Stella komoly tekintettel bólintott, majd ő is elmosolyodott.

- Akkor is te vagy a kedvenc szereplőm – mondta, egyenesen Remus szemébe nézve. A férfi csak mosolygott. A kis Stelle hatalmas, barna szemeiben gyönyörködött, amíg a kislány szégyenlősen el nem kapta róla tekintetét. Majd megborzongott.

- Remus… én fázok… - szólt halk, vékonyka hangon.

A férfi összerezzent.

- Oh… kezd hűvösödni – kelt fel a fűből. – Gyere, menjünk vissza a kastélyba.

- Rendben – állt talpra Stelle is.

A férfi a kezét nyújtotta a lánynak, aki el is fogadta azt. Remus érezte, hogy milyen hideg a kis tenyere.

- Meg ne fázzál – mondta halkan Remus.

- Nem fogok – rázta a fejét Stella.

Visszatértek a Roxfortba. Remus felvezette Stelle-t a szobájukba. A kislány kíváncsian bámészkodott az otthonos kis helyiségben. Az íróasztalhoz futott, és feltérdelt a székre.

- De nagy rendetlenség… - jegyezte meg. Mielőtt Remus mentegetőzni kezdett volna, Stelle vigyorogva hozzátette.

- Olyan, mint nálunk otthon…

Remus halkan felnevetett. Az ágyhoz sétált, és leült a szélére, onnan figyelte kis felesége érdeklődő nézelődését.

- Az ott mi? – mutatott egy vékony favesszőre, ami az asztal végében hevert.

- Varázspálca – mosolygott Remus.

- A tiéd?

- Nem… az enyém nálam szokott lenni… - mondta. A biztonság kedvéért azért leellenőrizte, megvan-e a pálcája. Az a derékszíjába volt dugva.

- Akkor ez kié? – kíváncsiskodott tovább Stelle, vékony kis ujjai között forgatva a varázspálcát.

- A tie… a kedvesemé – javította ki gyorsan magát. – Csak óvatosan, nehogy valami baj legyen…

- Én nem is tudok varázsolni, sajnos… - húzta el csalódottan a száját a lányka, de azért letette a varázspálcát.

Remus halvány mosollyal nézett a lány kíváncsi, csillogó szemébe.

- És ez itt mi? – nyúlt egy fénykép után.

Remus elvette a mozgó, keretes fényképet, és megnézte, kik vannak rajta. A képen kis családja volt: a férfi átkarolta a vállánál Stellát, előttük pedig egy vidáman nevetgélő fiú állt. Alig lehetett idősebb nála az a Stelle, aki Remus előtt térdelt a széken, és aki türelmetlenül várta, hogy neki is megmutassák a fényképet. Remus átnyújtotta neki.

- Ezen a fényképen mi vagyunk – magyarázta. – Én, a kedvesem és a kisfiunk.

- Neked gyereked is van? – kérdezte őszinte csodálkozással Stelle.

- Igen… - mosolygott kedvesen Remus.

- Hogy hívják? – kíváncsiskodott a lány.

- Davidnek.

- És ő hány éves? – kérdezte Stelle, miközben újra a fényképet nézegette.

- Elmúlt tizenkettő – mondta Remus.

- Nagyobb, mint én – mosolygott a kislány.

- Egy kicsit – hagyta rá a férfi.

Stella újra a fényképre nézett.

- És ő ki? – mutatott a kedvesen mosolygó nőre.

- Ő… ő a feleségem – felelte Remus. Magában reménykedett, hogy Stella nem lesz kíváncsi a nevére. Kis felesége azonban túlságosan érdeklődő típus volt.

- Hogy hívják? – nézett fel Remusra.

- Marie – mondta ki Remus az első női nevet, ami eszébe jutott.

- Nagyon szép – mosolygott a lányka.

Újra elmerült a kép tanulmányozásába, majd kis idő múlva megszólalt.

- Úgy hasonlít valakire…

- Valóban?

- Igen… - Stelle kis homlokán újra megjelentek a halvány ráncok. Olyan kedves, ahogy töri a fejét, gondolta derűsen Remus.

- Lehet itt valamit enni? – kérdezte halkan Stella.

- Persze… gyere velem.

Stella lemászott a székről, és együtt indultak le a konyhába. Alighogy Remus bezárta a szoba ajtaját, kicsengettek. Stelle felkapta a fejét a hangra. A folyosó nemsokára az órájukról kijövő diákok zsibongásától lett hangos. Remus önkéntelenül is saját tanterme felé fordult. Összeszorult a gyomra, mikor kinyílt az ajtó, és Piton távozott a teremből. A bájitaltanár nem vette észre őket, épp a másik irányba tartott. Stella viszont így is felismerni vélte a bájitaltanárt.

- Ő Piton professzor? – kérdezte érdeklődve, a távozó tanár után nézve.

- Igen, ő az – felelte Remus, majd sietve megfogta Stella kezét. – Gyere, menjünk…

Azonban alig indultak el, egy ismerős gyerekhang szólította meg Remust.

- Apa!

Remus megtorpant, és megfordult. Egy Stelle-nél alig magasabb, barna hajú, vidám fiú sietett feléjük, kezében könyveit és jegyzeteit tartva. A kis Stelle kerekre nyílt szemmel, leplezetlen kíváncsisággal figyelte hőn szeretett tanára fiát.

- Sziasztok – köszönt David. Mikor kedvesen Stellára nézett, a lány ijedten kapta le tekintetét a fiúról. David visszafordult apjához, de mielőtt bármit mondhatott volna, Remus megfogta a karját.

- Gyere egy percre – húzta maga felé a fiút. Stelle tétován ácsorgott a folyosó közepén, csak Remus hangjára kapta fel újra a fejét.

- Stella! Várj egy kicsit, kérlek – szólt Remus, majd újra Davidhez fordult.

- Apa, ki ez a lány? És miért nem voltál ma órán? És…

- Mindent el fogok mondani - vágott közbe a férfi. – Egy… kicsit később.

- Ki ez a lány? – nézett David újra az ablakon kibámészkodó Stellára.

- A neve Stella Cooper – felelte Remus.

- Stella? Mint anya? Tényleg, nem tudod, hol van anya? – jöttek a további kérdések. Remus sóhajtott.

- De, tudom… - Remus tekintete Stellára siklott, és megállapodott a lányon. David követte tekintetét, de nem értette, mit akar ezzel mondani Remus.

- Csak, mert az a hír járja, hogy nincs a Roxfortban – mondta David.

- David – kezdte halkan Remus. – Stella… nos…

- Igen? – nézett rá kérdő tekintettel a fiú.

- Ő az. Az anyád – bökte ki végül a férfi.

David még mindig értetlenül nézett hol rá, hol a lányra.

- Úgy érted, ez a kislány itt anya?

- Igen.

- Ez lehetetlen - mondta David egyszerűen.

- Nézd… tényleg elég hihetetlen dolog, egyelőre senki sem tudja pontosan, mi történhetett…

David ajkába harapott. Majd megrázta lassan a fejét.

- De… olyan kicsi, ő nem lehet anya…

- Ihatott valami bájitalt, aznap, amikor a Gyengélkedőre került. Emlékszel arra a napra?

- Persze.

- Tegnap este mentem őt meglátogatni – folytatta Remus, még mindig halkan. – Én sem akartam először elhinni, de ismerem Stelle-t, és… hidd el, ő az – fordult ismét a türelmetlenül, mégis némán várakozó lány felé.

- Merlinre…

- Még valami – szólt újra Remus. – Erről senkinek nem szabad tudnia. Legfőképpen Stellának nem. Érted?

- Igen, apa… de azért majd átmehetek este hozzátok? – kérdezte reménykedve. Remus egy pillanatig habozott, utána elmosolyodott.

- Gyere csak.

David boldogan elvigyorodott.

- Vacsora után felmegyek – mondta. – Most mennem kell órára, nem tudom, ki jön be anya helyett… remélem, nem Piton… - húzta el a száját.

- Nem hiszem – mosolygott Remus.

- Akkor jó – nyugodott meg David. – Szia, apa… Szia, Stella! – köszönt kicsit hangosabban, a lányra pillantva.

Stelle szégyenlősen lesütötte szemét, és halkan viszonozta a köszönést. Majd Remushoz ment újra.

- Aranyos fiú – szólalt meg Stelle, mikor már a lépcsőn sétáltak le.

- Igen – hagyta rá mosolyogva Remus.

Nem is esett köztük több szó addig, amíg le nem értek a konyhába.

 Következő