Stelle még aludt, ám a Gyengélkedőn már többen is jelen voltak. Remus óráit Piton helyettesítette aznap, az Átváltoztatástan órák megtartására pedig Dumbledore McGalagony professzort kérte fel. Maga az igazgató is jelen volt aznap a kórteremben.

- Ne mondjon el neki többet a jövőjéről, csak amennyi feltétlenül szükséges – magyarázta az igazgató Remusnak.

A férfi bólintott, bár szíve szerint mindenről beszámolt volna Stellának, amit csak tudni szeretett volna. Dumbledore is észrevette arcán ezt a gyötrődést.

- Sajnálom, Remus – mondta halkan. – De így lesz a legjobb Stellának…

- Remélem, sikerül találni valami gyógymódot… - sóhajtott Remus.

- Megteszünk mindent – nyugtatta Dumbledore, majd Madam Pomfrey-hez fordult. – Ha felébred, vizsgálja meg, Poppy, kérem.

- Rendben.

- Minden jót… és sok szerencsét. Nekem most el kell mennem.

- Viszlát – köszönt Remus és Madam Pomfrey.

Mikor az igazgató elhagyta a Gyengélkedőt, Remus tekintete kis feleségére tévedt. Stella még az igazak álmát aludta.

- Ha gondolja, menjen nyugodtan, Remus, szólok, ha felébred…

- Köszönöm… de inkább maradnék, ha lehet.

- Rendben. Ha felébred, kérem, szóljon – azzal Madam Pomfrey elment a gyógyszeres szekrényhez pakolgatni.

Remus csendesen közelebb ment Stellához, és leült az ágya mellé. Szomorúan fürkészet a nyugodt, derűs arcot, és közben egyre másra fogalmazódtak meg fejében a kérdések. Vajon hogy fogadja majd mindazt, ami itt körülveszi? Eszébe jutott, hogy ismerkedtek meg. Ő tanár volt, Stella pedig egy véletlenül odacsöppent mugli lány. A helyzet mégis merőben más volt. Nem csak Stelle volt idősebb az előtte alvó lánynál, de ő maga is jóval fiatalabb volt. És… nem voltak összeházasodva. Nem volt még David… Most mindezzel szembesíteni kell. Remusnak ekkor eszébe jutott Dumbledore. Csak a legszükségesebbeket… A férfi gondterhelten sóhajtott és kezével támasztotta meg fejét. Szereti annyira Stellát, hogy még ilyen helyzetben se titkoljon el előtte semmit. Tudta azonban, hogy muszáj lesz… Stella nem tudhat róla, hogy ő a férje. Hogy van egy gyermekük… Nem tudhat semmi jövőbeli boldogságáról.

Remust a halk nyöszörgések térítették ki gondolkodásából. Felkapta a fejét, és látta, hogy Stelle ébredezik, nyújtózkodik. Remus halvány mosollyal figyelte őt.

Mikor Stelle felnyitotta szemét, és szétnézett, szembetalálta magát Remusszal. Szeméből azon nyomban eltűnt a fáradtság minden jele. Csodálkozva nézett a férfire, de már nem húzódott el tőle. Sőt, mikor látta a férfi kedves arcát, az ő szája is mosolyra húzódott.

- Jó reggelt – köszönt Remus.

- Magának is… Lupin professzor – köszönt vissza halkan.

Remus megmosolyogta szegényt a megszólításon, de nem kérhette, hogy tegezze. Nem volt szabad, csak ha magától nem tegezi…

- Hogy érzed magad? Minden rendben? – kérdezte inkább.

- Jól vagyok, köszönöm… csak nem tudom, hogy kerültem ide… - a lányon látszott, hogy zavarban van, nagyon halkan beszélt. Remus füle azonban érzékeny volt, minden szavát tisztán értette.

- Nos, mi… mi is szeretnénk ezt megtudni – mondta végül.

Stelle bólintott. Remus fel volt készülve, hogy kérdésekkel fogja őt elhalmozni, de nem így történt. Stelle keveset mesélt neki arról, milyen volt ilyen fiatalon. Tudta, hogy sokkal félénkebb volt, mint mikor megismerte, de azt nem gondolta, hogy ennyire.

Remus észbe kapott, hogy szólnia kell a javasasszonynak a lány ébrenlétéről.

- Egy pillanat, és visszajövök – kelt fel Stella mellől. Madam Pomfrey-hez ment a gyógyszeres szekrényhez.

- Felébredt? – kérdezte a nő, mielőtt Remus bármit mondhatott volna. A férfi bólintott.

- Segítsen – adott a nő Remus kezébe néhány gyógyszeres fiolát.

Stelle még mindig csak ült az ágyban, és érdeklődve nézett szét maga körül. Így, nappali megvilágításban jóval többet látott a gyengélkedőből, mint az este.

Remusék lepakolták a lány lábához a dolgokat. Madam Pomfrey megvizsgálta tetőtől talpig Stellát. A lány rémülten nézett minden furcsa, ismeretlen eszközre és bájitalt tartalmazó üvegcsére. Félt az orvosoktól, túl sok rossz élménye volt már velük kapcsolatban. Aki miatt mégis türtőztette magát, és szó nélkül megengedett minden vizsgálódást, az Remus volt. A férfi fogta a kezét végig, közben egyszerű kérdéseket tett fel a lánynak, amelyek többségét már tudta Stelláról.

- Mi a neved? – érdeklődött a férfi kedvesen.

- Stella Cooper – felelte a lány.

- Szép – mosolygott. Végre talált egy megjegyzést, amit ő is szívből mondott.

- Köszönöm. Neked… öh, önnek is – sütötte le szemét. Stella nem első alkalommal próbálta Remust letegezni, de mindig észbe kapott. A férfinek pedig nem volt szabad ezt megengednie.

- Mondd csak, honnan jöttél?

- Magyarországból – felelte büszke arccal a lány. Remus jól tudta, Stelle mindig is büszke volt magyarságára.

- Az nagyon szép ország – mondta komolyan.

- Te jártál már ott? – csodálkozott Stelle, észre sem véve, hogy nem magázta Remust.

- Igen, nem is egyszer… - Remus szívesen folytatta volna. Hányszor, de hányszor eljutott már oda, pont az ő révén!

Stelle tekintete sugárzott a büszkeségtől.

- Stella – szólította meg Remus a lányt. – Elárulod, honnan ismersz engem? – kérdezte mosolyogva. Erre is tudta a lány válaszát.

- Hát… - kezdte töprengve Stella. – Tudja, tanár úr… elmondom, de nem biztos, hogy el tetszik hinni…

- El fogom.

Stelle-n látszott, keresi a megfelelő választ. Halkan feljajdult, Madam Pomfrey most a reflexeit vizsgálta a lábfején.

- Olvastam Lupin professzorról – felelte végül. – Egy könyvben… és erről a helyről is – nézett körbe a helységben. – A Roxfortról… Harryékről…

- Biztosan nagyon érdekes lehetett – mosolygott a férfi.

- Az a kedvenc könyvem! – lelkesedett Stelle vidáman. – Már végig elolvastam – húzta ki magát büszkén. – Most kezdtem volna a negyedik könyvet…

- Értem – Remus figyelmesen hallgatta Stelle-t. Ismerte életének ezt a részét, mégsem csupán udvariasságból hallgatta a lányt. Szerette volna visszakapni a régi Stellát, szerette volna, ha a kislány, az ő drága, szerető felesége felnő, és újra a karjaiban tarthatná. Nagyon hiányzott neki; az a pár nap, amikor Stelle eszméletlenül feküdt a Gyengélkedőn, maga volt a pokol a férfi számára. Rosszabb volt neki szerelme hiánya, mintha hét holdtöltét élt volna meg egymás után.

Remus szomorúan sóhajtott. Hiányzott neki Stella.

- Mi a baj, Lupin professzor? – kérdezte gyermeki hangján Stella.

- Tudod… hiányzik a kedvesem – felelte a férfi.

- Ó – nézett rá nagy szemekkel a lány. Majd tekintetét levette róla, és töprengve nézett maga elé. Remus arcára újra mosolyt csalt.

- Min töröd a fejed? – érdeklődött.

- A könyvben nem olvastam arról, hogy neked van kedvesed… - mondta a lány, nem annyira Remusnak, inkább maga elé. Mint aki csak hangosan gondolkodik.

- Oh… - Remusnak ismét ki kellett valamit találnia az igazság helyett. Már megint. – Biztosan csak nem olvastad elég figyelmesen a könyvet.

- Hm… lehet. Juj, de az is milyen meglepetés volt, amikor Hermione mondta, hogy a professzor úr vérfarkas – mesélte újra lelkesen a kislány. – Pedig sokszor ki tudtam volna találni. Bizony! – nézett ismét büszkén Remusra, aki nem állta meg, hogy ne mosolyogjon.

- Nagyon okos vagy – dicsérte meg, és megsimogatta arcát. Bőre selymes, puha volt. Remusnak megdobbant a szíve, alig tudta csak visszatartani sóhaját.

- Szép a kezed – Stelle mostmár nyugodt szívvel tegezte Remust. Megfogta két kezével Remus csuklóját, és azt fürkészte. – Hosszúak az ujjaid…

Remus érezte, elönti a forróság. Megfogta Stelle kezét; teljesen befedte a lány kis kezét.

- A tied is szép – mondta Remus.

- Nos, a vizsgálatokkal készen vagyok – jött vissza Madam Pomfrey, aki egy ideje elment a szekrényhez előkeresni valamit. Remus gyengéden elvette kezét kis feleségétől, és a javasasszonyhoz fordult. Szótlanul várta, mit mond a nő. Poppy gondterhelt arcából semmi jóra nem következtetett, mégis türelmesen várta, hogy a nő maga mondja el Stelle-ről hozott orvosi véleményét.

- A lánynak… tulajdonképpen semmi baja. – jelentette ki Madam Pomfrey.

- Semmi baja? – nézett rá csodálkozva Remus, majd pillantása újra Stelle-re esett. A lány kérdőn nézett hol rá, hol Madam Pomfreyre.

- Legalábbis annak nincs jele, hogy… valóban ivott volna valami olyasmit…

- Elnézést… - szólt közbe bátortalanul Stelle. – Most mit szeretnének megtudni rólam? – kérdezte.

A két felnőtt egymásra nézett. Tudták, hogy nem szabad túl sokat mondjanak a lánynak. Stelle kíváncsian várta válaszukat.

- Hogy nem vagy-e beteg – szólt végül Remus. Nem nézett a szemébe, nem tudott Stelle-nek még gyermek alakjában sem hazudni. A lány azonban nem ismerte még annyira őt, hogy rájött volna, mikor titkolózik, vagy nem mond igazat a férfi.

- Jól vagyok – bizonygatta Stelle.

- Igen, mostmár mi is tudjuk – mondta a javasasszony, majd Remushoz fordult. – Ha gondolja, elmehetnek… vezesse körbe egy kicsit… és vigye ki a szabad levegőre. Jót fog tenni neki – tette hozzá halvány mosollyal.

- Rendben. Gyere, Stella – nyújtotta kezét a lány felé, aki boldog mosollyal fogadta azt.

- Nagyon vigyázzon rá – szólt Remusra még, mielőtt elmentek.

Remus nem szólt, csak bólintott, és magában mosolygott: erre nem is kellett volna kérnie őt…

 Következő