Sötét volt, mikor Stelle magához tért. Kinyitotta a szemét, és felült. Egy sötét szobában találta magát, maga körül rengeteg fehér lepedős ágy sorakozott. A helységben egyetlen szál gyertya fénye adta a gyér fényt. A helység másik végében egy egyszerű, barna asztalnál egy fehér ruhás nő ült. Fejét karjára hajtotta és úgy tűnt, alszik. Stelle tágranyílt szemmel, rémülten nézett körbe a számára ismeretlen helységben. Nem tudta egyszerűen elképzelni, hol lehet… hiszen egyik pillanatban otthon feküdt az ágyában, és írta a házi feladatát. Most pedig, egy… kórteremhez hasonló helyen fekszik. Remegő kézzel takarózott ki, és szállt le az ágyról. Mielőtt azonban innen tovább jutott volna, kinyílt a szoba ajtaja. Stella dermedten állt, rémült pillantása egy férfiére esett. Stelle szemében a félelmet csodálkozás váltotta fel. Szíve mélyén tudta, hogy kivel áll szemben, de az esze nem akarta felfogni. A férfi is hasonló csodálkozással tekintett vissza rá, majd megkönnyebbült sóhaj bukott ki belőle, és elmosolyodott. Stelle nem merte megszólítani. Érezte, hogy egész teste reszket, ahogy könyvbeli hősére néz.

- Stelle, de jó, hogy felébredtél – szólította meg a férfi. Hangja kellemesen lágy, mégis rekedtes volt. Stelle lassan rázta a fejét, és hátrébb lépett a jótékony, sötét, árnyékos sarokba húzódott.

- Ki maga? – bukott ki belőle a kérdés.
Hangjában nyoma sem volt a későbbi nőiességnek, határozottságnak. Az most lányos, és túlságosan gyerekes volt… és persze rémület csengett benne. A férfi megtorpant, és meglepetten nézett az ijedt teremtésre. Végül a javasasszonyhoz lépett, és gyengéden rázni kezdte a vállát.

- Madam Pomfrey – szólította meg a szuszogó nőt.

Poppy felébredt, és álmosan nézett fel a férfire.

- Mi történt, Remus? – kérdezte álmosan.

- Stelle-vel valami nincs rendben… olyan, mintha nem ismerne fel.

A javasasszony felkelt, és megfordult. Látta, hogy Stelle nincs az ágyában, de rövid idő alatt megakadt rajta tekintete.

- Mrs. Lupin? – szólította meg a fiatal lányt.

Stelle szíve nagyot dobbant. Mint mindig, ha meghallotta kedvenc szereplője nevét. Na, de mi az, hogy Mrs.?

- A nevem… Stella Cooper – mondta félénken a lány, és próbált volna hátrébb húzódni, de persze nem sikerült belemélyedjen a falba.

Poppy és Remus értetlenül, aggódva néztek rá. Közelebb léptek. Stelle ajka megremegett, és becsukta szemét félelmében.

- Merlinre… - hallotta Remus döbbent hangját a közelben.

- Ne… ne bántson – kérlelte rémülten.

- Soha nem bántanálak – Remus gyengéden megfogta Stelle reszkető, hideg kezét.
A lányban forróság áradt szét az érintésére, érezte, hogy nincs veszélyben. Látta, hogy a férfi halványan mosolyog rá, az ő szája is szende mosolyra húzódott tőle. Annál jobban megijedt, mikor a férfi ajkához közelített.

- Remus – szólította meg Madam Pomfrey.

Stelle csodálkozva meredt a férfire.

- Remus? Maga… Remus Lupin? – hebegte tágranyílt szemmel.

- Én vagyok. Stelle, mi történt veled? – kérdezte, szemébe újra aggodalom ült ki.

A lány azonban csak csillogó szemmel fürkészte a férfit, majd szemlesütve a földre szegezte tekintetét.

- Poppy, mi történt Stellával? – kérdezte egyre aggodalmasabban Remus a javasasszonyt.

- Jöjjön, van egy sejtésem… - ragadta kézen a nő, és távolabb húzódtak, hogy Stelle ne hallja őket.

- Látta, milyen fiatal? Jó, ha annyi idős most, mint David…

- Látom, Remus – vágott közbe Poppy. – Hallgasson meg.

Remus türelmetlenül várta, mit akar mondani neki a nő.

- Emlékszik, pár napja, mikor az ebédnél elájult Stella?

- Igen – ráncolta a homlokát Remus.

- Szerintem valami bájitalt ihatott – mondta Poppy homlokráncolva. – Ami megfiatalította a testét… és a lelkét.

- De hát ilyet még nem találtak fel – suttogta Remus döbbenten.

- Ami azt illeti, van egy… - kezdte Poppy, majd elharapta a mondatot.

- Van egy… egy micsoda?

- Van egy bájital, ami megfiatalítja az embert, de csak fizikailag – magyarázta. – Stella emlékezetében viszont a jelek szerint kitörlődtek az emlékek…

A lány, míg a két felnőtt gondterhelten beszélgetett, az ablakhoz merészkedett, és kinézett. Csodálkozó, gyermeki tekintete mindent jól megnézett magának a sötétben. Odahaza, a sík magyar Alföldön, ahol élt, nem voltak hegyek, itt viszont egymást érték a magasabbnál magasabb, komor hegyóriások. Egy sötét erdő terült el nem messze a kastélytól. Vagy legalábbis annak gondolta az épületet, ahol volt…

- Akkor mi lehet a baja? – kérdezte Remus, magára erőltetett nyugalommal.

- Nem tudom – sóhajtott Madam Pomfrey. – De most késő van. Feküdjünk le, holnap pedig alaposabban megvizsgálom Stellát. Rendben?

- Rendben – bólintott beletörődően a férfi, és Stelle-re nézett.

A lány még mindig az ablakpárkánynál ácsorgott és szomorúan nézett ki a sötétbe. Ekkor felpillantott az égre, és elkerekedett a szeme. Pillantása összetalálkozott Remuséval, és a férfi látta a csodálkozással vegyes aggodalmat a hatalmas, barna szempárban. Halványan elmosolyodott.

- Ne félj, még nincs telihold – nyugtatta.

- Oh… értem.

Remus megbabonázva meredt rá. Arcán szelíd mosoly ült, ahogy végignézett a gyermeken. Aki később az ő felesége lesz… illetve már az. A férfi megrázta fejét. Elköszönt az ott lévőktől, és távozott. Az ajtóban még egyszer Stellára nézett, aki ismét visszatért az ég és a Hold nézegetéséhez. Madam Pomfrey Stelle-hez sétált.

- Mrs.… vagyis Stella! Jöjjön, kérem, velem.

- Ez a hely a Roxfort? – kérdezte a lány.

- Igen – bólintott a javasasszony. – De most késő van, feküdjön le… holnap pedig meglátjuk, mit tehetünk.

Stella bólintott, és visszament az ágyába. Betakarózott, és viszonylag rövid időn belül elaludt. Madam Pomfrey is a szobájába ment, és ő is nyugovóra tért.

 Következő