Stelle a könyvtárban ült, és olvasott egy könyvet a varázslényekről. Elég késő volt már, de nem bírta letenni a könyvet. A könyvtáros végzett a saját munkájával, mindent elrendezett, már csak rá várt. Mikor úgy érezte, itt az ideje elhessegetni a nőt, meg is tette, persze a lehető legudvariasabban.

- Oh, elnézést… - szabadkozott Stelle. – Nem lehetnek kivenni ezt a könyvet? Nagyon érdekes!

- Dehogynem – felelte a könyvtáros. Stelle odanyújtotta neki a varázslényes könyvet, és megvárta, míg a könyvtáros visszaadja neki.

- Tessék… két hét múlva hozza vissza, kérem.

- Köszönöm – vette magához Stelle a könyvet.

- Jó éjt, Mrs. Lupin.

- Önnek is. Viszlát!

Stelle végre elhagyta a könyvtárat, kezében kedves könyvével. Míg a szobájába ért, addig is olvasta, nem bírta megállni. Emiatt nem is nagyon figyelte, hova lép, csak ment a feje után. Mikor felnézett, azt vette észre, hogy teljesen rossz felé halad, a szobájuk nem erre van. Stelle gondterhelten próbálta meg kitalálni, merre van. A Roxfort túl nagy volt ahhoz, hogy egy ember minden részét ismerje. Talán csak a Tekergők ismerték a varázslóiskola majd’ minden zugát… Stelle egy számára teljesen ismeretlen folyosón sétált éppen. Egyre jobban aggódott, hogy fog innen visszajutni. Mikor már kezdett komolyabban bepánikolni, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Valahogy sikerült eljutnia a Nagyteremhez. Onnan pedig, úgy érezte, csukott szemmel is eltalál a harmadik emeletre, a szobájába. Hamarosan ismerős szoba előtt találta magát. Halkan benyitott. Remus már aludt, ahogy Roxfort legtöbb lakója is. Stelle megpróbált minél halkabban közlekedni a sötét szobában. Letette a varázslényekről szóló könyvtári könyvet az asztalra, ő maga pedig a fürdőszoba felé vette az irányt. Gyorsan megmosakodott, majd átöltözött, és ment lefeküdni.

Másnap reggel, mikor felébredt, férje már az íróasztalnál ült, és szorgosan írt valamit. Mikor Remus észrevette, hogy Stelle felébredt, halvány mosollyal köszöntötte.

- Jó reggelt.

- Neked is… Mit csinálsz?

- Nem volt jobb dolgom, gondoltam, dolgozatot javítok – felelte a férfi.

- Nem volt jobb dolgod? – nevetett Stelle. – Mellettem?

- Aludtál – mosolygott Remus.

- Már nem alszok.

- Észrevettem.

Stelle felült az ágyban. Látta, hogy az íróasztalon, a rengeteg papíron kívül, ott fekszik az ő könyve is. Rögtön el is vette.

- Mondd csak, nem tudsz te már eleget a varázslényekről? – érdeklődött Remus hunyorogva.

- Nem eleget – felelte a nő, és kinyitotta a könyvet ott, ahol előző nap félbehagyta.

Remus csak mosolygott rajta, és ő is folytatta dolgát, ahol abbahagyta. Így múlatták az időt körübelül egy óráig, utána Stelle felöltözött, és mindketten lementek a Nagyterembe reggelizni. Stelle most nem vitte magával a könyvet, nem akarta, hogy valami baja essen.

A délelőtt nagy része csendes munkával telt. Stelle is kénytelen volt a felhalmozódott, kijavítatlan dolgozatokhoz fogjon, így mire végeztek, már dél volt.

- Mindig csak eszünk… - méltatlankodott Stelle.

- Naponta háromszor – mosolygott Remus.

- Már amikor…

- Jah, aki az éjszakákat is számon tartja…

- Remus! – nevetett Stelle. Értette a finom célozgatást. A férfi is csak nevetett, és megölelte Stelle-t, majd megcsókolta. A nő boldogan viszonozta is a csókot.

- Mi lenne, ha most kihagynánk az ebédet? – kérdezte Stelle hunyorogva.

- Nekem mindegy… - vont vállat Remus.

- Akkor irány a kastély!

- Pontosan melyik részére gondolsz? – érdeklődött Remus.

- Megmutatom, hol tévedtem el tegnap éjjel…

- Mit kerestél te tegnap éjjel…?

- Semmit – vágta rá Stelle, majd vállat vont. – Eltévedtem. Szégyen…

- Nem nehéz a Roxfortban eltévedni – mosolygott Remus. Közben csak sétáltak, nem nézték, merre mennek.

- Nem hát – adott neki igazat Stelle. – Ha fele ekkora lenne, akkor is évekbe telne, míg minden zugot bejárnánk…

- Nekünk sikerült bejárjuk… hm… mennyi idő is kellett hozzá? – töprengett hangosan Remus.

- Ti négyen voltatok – mondta Stelle.

- Ha Sirius és James is egy-egy embernek számít… – nevetett Remus.

- Jah, hát nem lehet mindenki olyan higgadt, mint egyesek… - mondta Stelle. – Tényleg, megvan még a Tekergők térképe?

- Biztos Harrynél van – vont vállat Remus.

- Akkor ha eltévedünk, hogy jutunk vissza? – tettette az aggódót a nő.

- Ha nem tudtad volna, én csináltam azt a térképet…

- Milyen büszkék itt egyesek – vigyorodott el a nő.

- Minden okom megvan rá – mosolygott Remus. – Tehát, ha eltévednénk, akkor… majd megoldjuk valahogy – most már az ő szája is vigyora volt húzódva.

- Te nagyokos…

- Te sértegetsz – jegyezte meg kedvesen Remus.

- Eszemben sincs – puszilta meg Stelle.

Időközben eljutottak a gyengélkedőtől kezdve mindenféle helyre, de eltévedniük nem sikerült. Végül útjuk a parkba vezetett.

- Pechem volt tegnap – jegyezte meg Stelle. – vagy csak szerencsét hoztál most, azért nem tévedtünk el…

- Stelle… miért akarsz te minden áron eltévedni? – tette fel a kérdést Remus.

- Nem tudom… csak érdekes helyzet lenne, ha te se tudnád, merre járunk.

- Majd legközelebb biztos sikerülni fog – mosolygott a férfi.

- Ma este? – kérdezte óvatosan Stelle.

- Hm… nagyon lefárasztjuk magunkat, egy nap kétszer is bejárjuk a kastélyt…

- Bizony – vigyorgott Stelle gonoszul. – Aztán éjszakára nem marad erőd…

- Stelle! – nevetett Remus.

- Tessék? – kérdezte ártatlanul pislogva a nő.

- Te kezdesz egyre pimaszabb lenni – jegyezte meg Remus.

- Ahogy öregszik az ember, halnak el az agysejtjei…

- Attól tartok, más mentséget kell találnod, mert te még fiatal vagy.

- Pontosítsunk: csak szeretnék fiatal lenni – mosolygott a nő, de azért jólestek neki Remus előbbi szavai. A férfi újra megcsókolta Stelle-t.

- Olyan jó, hogy te még ilyen pimaszul is szeretsz – suttogta Stelle.

- Mindenhogy szeretlek – mondta Remus nemes egyszerűséggel.

A pár időközben eljutott a tóhoz is. Találtak is maguknak egy csendes helyet, ahova le tudtak kuporodni. Így gyönyörködtek az eléjük táruló látványban… és egymásban.

Esteledett, mikor felkeltek, és visszaindultak a kastélyba.

- Most már éhes vagyok – jegyezte meg Stelle, ahogy korgó gyomrára tette kezét.

- Azt hiszem, én is - mondta Remus is.

- Szerinted mi lesz vacsorára?

- Mindegy, mert úgysem lesz olyan, mintha te főzted volna…

- Hm… most azon gondolkozom, hogy ezt vegyem bóknak, vagy sértődjek meg – mosolygott Stelle.

- Előbbi – puszilta meg Remus gyengéden a nő arcát.

- Szóval nem főzök olyan ehetetlenül? – kérdezte Stelle elpirulva.

- Csak egy kicsit… - vigyorgott a férfi.

Stelle felnevezett, és eljátszotta a megsértődöttet. Karját keresztbe fonta maga előtt, és durcás képet vágott.

- Az az érzésem, ki kell engeszteljelek… - mosolygott Remus.

- Zseniális megérzéseid vannak – bólintott Stelle, majd újra elfordult.

- Nem hiába vagyok én vadállat… - szerénykedett Remus.

Stelle prüszkölve felnevetett.

- Büszke lehetsz rá, drágám – csóválta a fejét vigyorogva.

- Annyira nem vagyok rá büszke… - vont vállat.

- Miért vonzódok én a magadfajta varázslényekhez…? – töprengett hangosan, széles mosollyal arcán Stelle.

- Azt hittem, csak hozzám vonzódsz – nevetett Remus.

- Azt te nem tudhatod – mosolygott sejtelmesen a nő, majd ő is elnevette magát. – Ne félj, nincs még egy ilyen… ilyen…

- Szörnyű? – segítette ki Remus.

- Dehogy! Nincs még egy ilyen kedves… szelíd vérfarkas, mint te, a világon. Már Piton is megmondta… - emlékezett vissza Stelle gyermekkori kedvenc könyvére.

- Perselus azt csak gúnyból mondta, nem?

- De, de a lényegen nem változtat – vont vállat vigyorogva a nő.

Remus csak mosolygott, és a fejét csóválta. Elérték a Roxfortot. Nem mentek vissza a szobájukba, rögtön a Nagyterem felé vették az irányt. Már rengetegen voltak a helységben, de szerencsére nem ők voltak az utolsó érkezők. Leültek a tanári asztalhoz, a helyükre, és megvacsoráztak. Evés után jókedvűen sétáltak vissza szobájukba.

- Holnap vasárnap – jegyezte meg Stelle, és próbált elnyomni egy fáradt, jóízű ásítást.

- Hogy miket nem tudsz…

- Ugye! Én vagyok a mindent tudó Stelle Lupin – húzta ki magát a nő.

- Mindent tudó kisasszony épp csak a Roxfortot nem ismeri… - jegyezte meg Remus derűsen.

- Senki sem lehet tökéletes – vont vállat Stelle mosolyogva.

- Nem is szeretnélek, ha tökéletes lennél.

- Az baj, mert ha sikerül kiismernem az egész kastélyt, akkor már tökéletessé válok – Stelle hátradőlt az ágyban és elégedetten mosolygott. Remus közelebb lopódzott hozzá. Fölé hajolt és finom csókot lehelt a nő félig nyitott ajkara. Stelle elkapta Remust a nyakánál, és gyengéden magához húzta őt.

- Mellesleg asszony vagyok… – mosolygott a nő.

- Valóban? Nem is tudtam, hogy férjnél van – hunyorgott Remus.

- El sem hinné, ki az én drága férjem! – puszilta meg Stelle Remust.

- Hm… ötletem sincs. Árulja el, asszonyom, ki az a szerencsés.

- Hát te – Stelle most Remus orrát vette célba, és nyomott arra is egy puszit.

- Ezzel most nagyon megleptél – mondta Remus mosolyogva.

- Csak nehogy sokkot kapjál tőle – vigyorgott a nő.

- Tőled? Bármikor…

- Ez kedves volt.

- Bóknak szántam – mosolygott a férfi, és hogy nyomatékot adjon szavainak, megcsókolta szerelmét.

A nő szenvedélyesen viszonozta a csókot.

- Nem fáradtál nagyon ki? – érdeklődött Stelle kedvesen.

- Rád mindig van erőm – mosolygott Remus.

- Ennyire szeretsz?

- Ennyire.

Stelle-nek és Remusnak ezek voltak az utolsó szavai aznap. Aludni azonban egyikük sem aludt akkor éjjel…

Következő