|
- Az nem lehet – suttogta Draco.
Óvatosan a padlóra eresztette Ginny holttestét, aztán remegő lábakkal az asztal romjai felé indult, mely alól egy ismerősnek tűnő kéz lógott ki. Ahogy leemelte a falapot a testről, falfehérré sápadt.
Sirius szeme üvegesen meredt a semmibe.
Draco hátratántorodott, és a konyha közepén álló székre rogyott, ami valami titokzatos oknál fogva épen tudott maradni a házat leromboló erők viharában. Egy pillanatra mintha megszédült volna, aztán pedig erős émelygés jött rá. Végül néhány mély levegővétellel sikerült helyre billentenie a szervezetét.
Elszoruló torokkal meredt maga elé. Remegő kezével beletúrt a hajába. Ismét Sirius testére pillantott. Valamiféle borzadó görcsöt érzett a gyomrában, de ezzel egy időben boldog hullám száguldott végig rajta. Idegesen felnevetett, aztán szinte rögtön elkomorult, és egy könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában.
Ha Sirius itt van, az azt jelenti, hogy ez nem az a világ, ahova el akart jutni. Vett egy hatalmas levegőt, aztán feltápászkodott, és kóvályogva a kijárat felé indult. Ahogy kiért a levegőre, vetett egy utolsó pillantást a lángoló épületre, aztán elfordult, összegörnyedt, és a térdeire támaszkodott.
Úgy nézett ki, az előbb nem volt elég pontos, mikor a kiválasztott világra kellett koncentrálni. Pedig próbálta olyan részletesen maga elé képzelni, ahogy csak tudta, de ezek szerint ez nem volt elég. De hogy máshogy lehetne?
Szeme egy távoli ablakra fókuszált, mely a tér másik felén magasodó házon világlott. Megpróbálhatná még konkrétabban megfogalmazni az úti célját, de nem volt benne biztos, hogy többre jutna, mint az előbb. Megvakarta a fejét, de a mozdulat közepén megdermedt. Komótos mozdulattal a zsebébe nyúlt, és előhúzta pálcáját.
- Fenestra Mundus! – mondta, miközben egy újabb ablakot tépett a levegőbe maga elé. Miközben ezt tette, magában azt ismételgette: abba a világba akarok menni, ahol az utóbbi heteket töltöttem.
Ahogy átlépett a következő világba, és bezárta az „ablakot”, hűvös szél söpört végig a Grimmauld téren. A 12-es szám épen meredezett előtte.
Draco körülnézett, de a környékből semmire sem tudott következtetni. Elvégre ebben a világban még sosem volt a főhadiszálláson. A hely ugyanolyan lerobbant volt, mint saját világában.
Vett egy nagy levegőt, aztán felcaplatott a pár fokos kőlépcsőn. Szemügyre vette a kulcslyuk és levélrés nélküli ajtót, aztán megnyomta a csengőt. Hosszú ideig nem történt semmi. Már éppen azon volt, hogy újra csenget, mikor az ajtó hirtelen nagy lendülettel kinyílt, és Ginny ingerült arca jelent meg benne.
- Normális emberek ilyenkor már alszanak! – csattant fel, de mikor meglátta, hogy ki áll a lépcsőn, elnémult. Döbbenten hátrált két lépést, és készült becsapni az ajtót, Draco azonban a résbe dugta a lábát.
- Ginny, tudom, hogy te nem kedvelsz engem, de most Ronékról van szó.
- Mit keresel te itt? – kérdezte a lány ismét kitárva az ajtót. – Ronék éppen hozzád akarnak indulni…
- Már megkapták a levelet? – vágott közbe Draco rémülten. – Meg kell őket állítani, mielőtt még besétálnak a csapdába.
- Lent várnak a konyhában. Mondtam nekik, hogy addig nem mehetnek el, amíg nem beszéltük meg a dolgot.
Draco összevonta a szemöldökét, aztán átfurakodott Ginny mellett az előszobába.
- És mégis mikor hallgatott rád Ron valaha is? – vetette oda, mire a lány szeme elkerekedett, becsapta az ajtót, és Dracót megelőzve a konyhába vezető lépcsőhöz rohant.
Hármasával szedte a fokokat, és szinte feltépte a konyhaajtót. Még éppen látta, ahogy Ron eltűnik a zöld lángok között. Megtorpant a kandalló előtt, aztán megfordult, és az utána loholó Dracónak esett.
- Mi ez az egész? Csapdát említettél! Mi várja ott őket?
Draco a tenyerébe temette az arcát. Olyan közel volt, és mégsem sikerült.
- Hallod? Hozzád beszélek! – Ginny elrántotta Draco kezét, és dühösen meglökte. – Csapdába csaltad őket, te szemét?
- Már hogy a fenébe csaltam volna csapdába őket, Ginny? – kiabált vissza Draco. Akármennyire is próbált uralkodni magán, az éjszaka igencsak megviselte az idegeit. – Gondolkodj! Ha el akarnám kapni őket, szerinted idejöttem volna, hogy megakadályozzam az elmenetelüket?
- Akkor mi ez az egész?
- A másom – köpte a szót Draco, mintha valami rendkívül csúnya káromkodás volna. – Mikor hazaértem, ő már ott várt rám. Elkapott és visszaküldött a világomba, de előtte még megfenyegetett, hogy ha visszajövök, megöl.
- Akkor te miért…
- Láttam a levelet, amivel oda akarta csalogatni a többieket, de ezt ne most beszéljük meg.
Draco Ginny döbbent tekintetétől kísérve a kandallóhoz lépett, és belemarkolt a hopp porba.
- Mire készülsz?
- Utánuk megyek.
- Nem kéne inkább szólnunk valakinek?
- Arra nincs idő – rázta a fejét Draco, s közben beleszórta a port a tűzbe, mire a lángok zöldre színeződtek. – És annál jobb, minél kevesebben tudnak róla.
- De… - kezdte volna Ginny, de ekkor hirtelen halk pukkanás hallatszott, és az asztal mellett egy házimanó jelent meg.
- Dobby? – kérdezte döbbenten Draco.
Dobby körbenézett, és mikor meglátta a fiút, a szeme még a normális méretűnél is nagyobbra dülledt. Döbbenetében még a kezében szorongatott ajándékdoboz is kiesett a kezéből.
- Malfoy úrfi? Mit keres itt?
- Te mit keresel itt? Te a mi házimanónk vagy, nem?
Dobby értetlen arccal Ginnyre pillantott.
- Miről beszél Malfoy úrfi, Weasley kisasszonyom? Dobby már nem a Malfoy család házimanója, nem ám! – rázta a fejét Dobby önérzetesen, s közben felvette az elejtett csomagot.
- Ööö…hosszú – legyintett a lány, és újra Dracóhoz fordult. – Biztos, hogy nem lenne jobb, ha szólnánk valakinek?
- Biztos – bólintott a fiú. Vetett egy pillantást Dobbyra, aztán ismét a kandalló felé fordult. Hintett még egy kevés hopp port a halódó zöld lángokra, aztán belépett a tűzbe. Vett egy nagy levegőt, de ugyanazzal a lendülettel ki is fújta. Újra kilépett a konyha kövére, belemarkolt a hopp porba, majd a szert a zsebébe ürítette. – Biztos, ami biztos – felelte Ginny kérdő pillantására, majd visszaállt a kandallóba, előhúzta a pálcáját, és kimondta az úti célt. – Malfoy kúria.
*
Harry hatalmas tüsszentés kíséretében lépett ki a kandallóból.
- Egészségedre! – hallatszott egy hang, majd egy magas bőrfotelből Draco Malfoy állt fel. – Úgy látom, megkaptátok a levelet.
- Köszi! – mosolygott Harry, és egy türelmetlen mozdulattal megvakarta az orrát. – Igen, megkaptuk. Azért jöttem, hogy megbeszéljük a részleteket.
A szőke fiú összevonta a szemöldökét.
- Ez azt jelenti, hogy csak egyedül jöttél? A többiek?
- Ők is jönnek a nyomomban…már ha Ginny rajta nem kapta őket, hogy elszöktünk előle – nevetett Harry.
Malfoy arca elkomorult.
- Úgy érted, Ginny tudja, hogy ide jöttök? – Miközben Harry leporolta ruháját, ő ideges pillantást vetett a szalon egyik sötét sarka felé.
- Igen – szólt a fekete hajú fiú, de közben oda sem figyelt. – Nem tudtuk kikerülni. Ott volt a konyhában, mikor lementünk.
Malfoy megkerülte a széket, és Harry mellé lépett. Mintha csak véletlenül tenné, megragadta a fiú kezét, és arrébb húzta.
- Nehogy beléd szaladjon valamelyikük – mosolygott.
Harry összevonta a szemöldökét, de azért bólintott, és ellépett a kandallóból. Alig pár másodperc múlva a lángok smaragdszínűre váltottak, hangos szikrázásba fogtak, majd Hermione alakját hányták ki magukból.
A lány kilépett a szőnyegre, és porolni kezdte magát. Ahogy ezzel végzett, felnézett a két fiúra. Szemügyre vette Malfoy kezét, ami Harry pulóverét szorongatta, és felvonta a szemöldökét.
- Mi van?
- Hogyhogy mi van? – értetlenkedett Malfoy. – Semmi, csak annyira izgatott vagyok.
- Miért? Találtál valamit?
- De még mennyire – vigyorgott a szőke fiú sejtelmesen. – Rettentően meg fogtok lepődni.
- Hűha – vonta össze a szemöldökét Hermione mosolyogva. – Ez rém titokzatosan hangzik.
Hirtelen ismét nagyot lobbant a tűz, és zöld szikraeső közepette Ron esett ki a kandallóból. Erősen köhögött, és ideges pillantásokat vetett a tűzön túli téglafalra.
- Mi az? – érdeklődött a lány.
- Ööö…nem tudom biztosan… Mintha lett volna még valaki Ginnyvel, mikor berontott a konyhába.
- Hogy nézett ki? – vonta össze a szemöldökét Malfoy.
- Nem láttam – vonta meg a vállát Ron. – Igazából csak mintha egy árny lett volna.
- Lehet, hogy szellemeket látsz – vigyorgott Harry.
- Na, hol az a meglepetés? – fordult Hermione a szőke fiú felé.
- Már mutatom is – mosolygott Malfoy, és előhúzta pálcáját. Egy pillanatra mintha céltalanul maga előtt lengette volna, aztán hirtelen Ronra fogta, és elkiáltotta magát. – Capitulatus!
Mielőtt bárki bármit tehetett volna, Ron övéből kiröppent az odatűzött pálca, és a lányé is kicsusszant a zsebéből. A fiúé keresztülrepült a szobán, egyenesen Malfoy kezébe, míg Hermione varázspálcája csak a sötét sarkot vette célba, ahonnan a gonoszan mosolygó Lucius lépett elő.
Harry a zsebéhez kapott, de ujjai csak a levegőt szorongatták.
- Talán ezt keresed, Potter? – kérdezte Malfoy, és felmutatta a kezét, amiben Ron varázspálcája mellett ott volt Harryé is.
- Mi ez az egész?
- Hát nem egyértelmű, Granger? Éppen most kaptunk el titeket.
- Ginnynek igaza volt – suttogta maga elé Ron, majd ordítani kezdett. – Egész idő alatt átvertél bennünket, te szemét!
A vörös hajú fiú előre lendült, és Malfoy felé vetette magát, ám megtorpant, mikor a másik őt vette célba pálcájával.
- Nyughass, Weasley! Egyébként meg tévedsz, mint mindig. Nem vertelek át titeket…hacsak azt az ártatlan kis levelecskét nem vesszük, amit küldtem.
- Ezek szerint Draco…
- Igen, ő tényleg egy párhuzamos világból jött, de már hazaküldtem. – Hermione arcán remény suhant át, azonban ezt Malfoy is észrevette. – Ne reménykedj, Granger! Ha egy kis esze van, és életben akar maradni, nem jön vissza. Bár az alapján, ahogy délután viselkedett, szerintem még találkozunk vele.
- És mi a terved velünk? – kérdezte Harry megvetőn.
- Ugyan mi lenne? – nevetett gúnyosan Malfoy. – Te szépen a Sötét Nagyúr elé kerülsz, a barátocskáid pedig meghalnak. Most pedig – pálcájával az ajtó felé terelte hármukat –, nyomás!
Lucius megbökte Hermione oldalát a pálcája hegyével, mire a lány meglódult. Harry és Ron egymásra pillantottak, bólintottak, majd ők is engedelmeskedtek Malfoynak. Pillanatnyilag az volt a legjobb mindenkinek, ha nem ellenkeznek.
Már az ajtónál jártak, mikor a kandalló lángja hirtelen nagyot lobbant, és Draco esett ki belőle. Ugyanazzal a lendülettel végigpásztázta a szobát, és bevetette magát a hatalmas bőrfotel mögé.
- Hát nem bírtál magaddal, te szerencsétlen? – kiáltotta Malfoy megvetőn. – Ezzel aláírtad a tulajdon halálos ítéletedet, ugye tudod?
- Ez a játszma még nincs lejátszva! – hallatszott a kandalló irányából.
- Már hogy ne lenne? Nincs semmi esélyed!
- Ez még nem biztos – felelte Draco, és közben vadul próbált valami használható tervet kigondolni. Most már bánta, hogy gondolkozás nélkül jött ide. Talán Ginnynek igaza volt, és szólni kellett volna valakinek.
Malfoy biccentett egyet az apjának, mire az átvette a foglyokat.
- Mit gondolsz, mire mész? Egyedül vagy, mi pedig ketten – vette át a szót Lucius, miközben Malfoy zajtalanul megkerülte a bútorokat, hogy hátulról cserkéssze be Dracót.
- Talán van esélyem – hallatszott a bizonytalan válasz.
Harry kiáltani akart, de Lucius egy pálcalegyintéssel a torkára forrasztotta a szót.
- Mondd csak, olyan nehéz lett volna azt tenni, amit javasoltunk?
- Nem, egyszerűbb lett volna, az biztos, de valahogy nem hagyott nyugodni az igazságérzetem.
- Te most gúnyolódsz?
- Csak próbálkozom – hallatszott a válasz. – De az itteni másomat soha nem fogom túlszárnyalni.
A következő pillanatban rengeteg dolog történt egyszerre. Malfoy megkerülte a szobát, és valamit megcélzott a pálcájával, amit a többiek nem láttak, Ron félrelökte Lucius kezét, és előre vetette magát a fotel irányába.
Malfoy elmormolt egy varázsigét, és a pálcájából egy kékesszürke fénysugár indult útjára, ugyanebben a pillanatban Draco oldalra kapta a fejét, és ahogy meglátta az átkot lövő Malfoyt, villámgyorsan felpattant, de többre nem volt ideje.
- Draco, vigyázz! – kiáltotta Ron, és mikor elérte barátját, nagyot taszított rajta, mire a pálca kirepült a szőke fiú kezéből.
Malfoy átka elhibázta az eredeti célpontját, de Ront telibe találta. A vörös fiú nyögött egyet, mikor a fénysugár a mellébe csapódott, majd a teste a levegőbe emelkedett, és nagy csattanással a mögötte magasodó könyvespolcnak vágódott. A fiú lesodorta a könyvek felét, majd a földre rogyott. Szája sarkából vékony vérpatak indult meg.
- Ron! – kiáltott fel Hermione, és a fiú felé ugrott, Lucius azonban elkapta a haját, és hátrarántotta őt. A lány felsikoltott, és a hirtelen rántástól a földre esett.
Ezt látva Draco is felpattant a padlóról, és a lány felé ugrott, azonban teljesen elfelejtkezett a mögötte álló Malfoyról.
- Stupor! – hallatszott, és Draco előtt elsötétült a világ.
*
Ahogy magához tért, Draco először is a rátörő émelygést próbálta legyűrni. Döbbenten vette tudomásul, hogy pár órán belül másodszor vesztette el az eszméletét. A feje majd szétrobbant, minden izma tiltakozott a legapróbb mozdulatok ellen is.
- Draco? – hallatszott egy bizonytalan hang. – Magadhoz tértél? Jól vagy?
A fiú nagyokat nyögve feltápászkodott, majd hunyorogva próbálta fókuszba hozni a kérdezőt. Végül nagyjából sikerült neki. Hermione volt az.
- Hát – felelte tétován –, ha a kis, színes, pattogó karikákat, meg a kettős látást nem számítjuk, akkor egész tűrhetően. Mi történt?
- Malfoy elkábított téged, aztán hármunkat idehoztak…
Draco látása végre kitisztult, így meglátta, hogy a lány ölében a még mindig eszméletlen Ron feje hever. A vörös fiú rettenetes állapotban volt. A bal mellkasán, közvetlen a kulcscsontja alatt, a vér teljesen átáztatta az ingét. Homlokán verejték gyöngyözött, és furcsán, hörögve szedte a levegőt.
- Te jó ég! – nyögte Draco, és közelebb kúszott barátjához. – Hogy van?
- Nem túl jól – rázta a fejét Hermione szomorúan. – A csonttörő átok, azt hiszem, eltörte pár bordáját…talán a kulcscsontját is. Ha nem látja el egy gyógyító minél hamarabb, nem sokáig bírja. – A hangja elcsuklott, majd sokkal rekedtebben folytatta. – Feltéve, ha addig nem végeznek mindnyájunkkal. Malfoy azt mondta, ha az az ajtó legközelebb kinyílik, készülhetünk a kivégzésünkre.
Draco a kétszárnyú ajtóra pillantott, aztán visszafordult és hosszan meredt a lányra. Végül lehajtotta a fejét, és a padlóra szegezve tekintetét szólalt meg. Képtelen volt a másik szemébe nézni.
- Sajnálom.
- Ugyan mit? – értetlenkedett Hermione.
- Ezt az egészet…
- Nem a te hibád. Nem tehetsz a dologról, ahogy egyikőnk sem.
- De ha nem jöttem volna át először…
- Ezt ugye te sem gondolod komolyan? Nézz rám!
A fiú felemelte tekintetét, és a lányra pillantott.
- Nem te vagy a hibás. Senki sem hibás. Így hozta a sors.
Draco szótlanul biccentett, azután sóhajtott egy nagyot, majd felállt, és körülnézett.
Egy hatalmas szobában voltak, amire a trófeaterem elnevezés illett volna a legjobban. Azonban egy mugli trófeateremmel ellentétben, itt különböző varázslények feje díszítette a falakat. A helyiség fő helyén egy magyar mennydörgő trófeája ékeskedett, de ezen kívül Draco még felismert egy tebót, egy réemet, és egy jetit is.
- Nem is őrzik a termet? – fordult vissza a lány felé.
- Nincs szükség rá – sóhajtotta Hermione lemondóan. – Erőtér vesz körbe minket.
- Erőtér? – vonta össze a szemöldökét Draco. – Miféle erőtér?
Kinyújtotta a kezét, mire egy apró villám csapott ki a puszta levegőből, egyenesen az ujjaiba. Gyorsan hátrált egy lépést, s közben végig az apró kisüléseket figyelte, amelyek egy őket körülvevő, félgömb alakú bura falai mentén futottak végig.
- Ki kell jutnunk innen – fakadt ki a fiú.
- Ha az olyan könnyű volna – rázta a fejét a lány csüggedten, majd a tenyerébe temette arcát. – Hallottam a bűbájt, amivel Lucius Malfoy létrehozta az erőteret. Semlegesíthető…
- Akkor mi a baj?
- …de hatalmas varázserő szükséges hozzá, vagy legalábbis egy pálca.
Draco a farzsebéhez kapott, de még a levegőben volt a keze, mikor rádöbbent: hasztalan.
- Hol vannak a varázspálcáink?
- Fogalmam sincs. Malfoy magával vitte őket.
A fiú türelmetlenül járatta tekintetét a szoba falain, aztán hirtelen az eszébe jutott valami.
- Harryt hova vitték?
- Azt sem tudom, de Malfoy valami olyasmit mondott, hogy biztonságba helyezik, amíg Voldemort megérkezik.
Draco ismét sóhajtott egyet, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lehuppant a földre, és kezdte kikötözni a cipőfűzőjét.
- Mit csinálsz? – nézett ki az ujjai között Hermione.
- Kipróbálok valamit – felelte a fiú, miközben lehúzta a cipőjét, és óvatosan az erőtér fala felé hajította.
A kisülések ismét végigfutottak a burán, de a lábbeli, azon kívül, hogy vesztett egy keveset a lendületéből, akadálytalanul átsuhant rajta.
- Ez érdekes – motyogta Draco.
- A scutumuris így működik – vonta meg a vállát a lány. – Csak az élő anyagot tartja vissza, az élettelen átjuthat rajta. Nem mintha sokra mennénk vele.
- Talán nem – bólintott a fiú, de közben a polcokat, asztalokat pásztázta tekintetével, valami használható után kutatva. – De talán igen.
Hosszú percek teltek el, azonban Draco továbbra sem látott semmi olyasmit, ami a segítségükre lehetett volna. Ezalatt Hermione ismét magába roskadt és csukott szemmel simogatta az eszméletlen Ron arcát. A szőke fiú éppen készült leülni, mikor valaki lenyomta a szoba kilincsét.
<< Előző fejezet || << Történet kezdőlapja >> || Következő fejezet >> | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
