XIII. Utak

Harry körbepillantott a peronon.

- Ott vannak! – szólt barátainak, akik szintén a nyakukat tekergették.

Nem messze tőlük valóban ott állt Tonks és Kingsley Shacklebolt. Az ezúttal ciánkék frizurát öltő boszorkány vidáman integetett nekik.

- Szevasztok, skacok, hogy, s mint? – köszöntötte őket, mikor csomagjaikat rángatva odaértek.

- Szia, Tonks! Kingsley!

- Helló!

Tonks Harryre mosolygott, majd Ginnyre, aztán a tekintete átvándorolt Ronra és Hermionéra. A lány éppen belesúgott valamit a másik fülébe, a kezét azonban egy pillanatra sem eresztette el.

- Júúj! – visított fel Tonks ragyogó arccal. – Nem mondjátok?

Hermione zavartan a nőhöz fordult.

- Mit?

Ron szimplán paprikavörös lett.

- Jáááj! De jó! Végre! Mesélj el mindent! – ragadta meg Tonks Hermione karját, és magához húzta. Vetett egy pillantást Ronra, aki még mindig a barátnője tenyerét markolászta, majd egy hirtelen mozdulattal rácsapott a kezére. – Ereszted el?! Ígérem, visszakapod, csak egy kis időre rabolom el.

Ron nyelt egyet, de mivel hang nem jött ki a torkán, inkább csak bólintott. Váltott egy pillantást a vigyorgó Harryvel, aztán furcsa arccal meredt maga elé.

A csomagokat Kingsley előre küldte, aztán ők maguk is megindultak a londoni utcákon.

Ron hiába hallgatózott, szinte semmit nem hallott abból, amit Hermione az úton a boszorkánynak mesélt, csak néha ütötte meg a fülét, ahogy Tonks felkiáltott:

- Óóó! Tényleg? De szép!

Mire megérkeztek a főhadiszállásra, Tonks már minden tudás birtokában volt, és búcsúzóul cinkosan Hermionéra kacsintott.

- Akkor ne feledd, amit mondtam!

- Nem fogom – nevetett Hermione, majd ismét megfogta Ron kezét.

- Na jól van, viszlát, srácok! Majd holnap még beugrom! – intett egy utolsót a boszorkány, majd kilépett az ajtón.

Kingsley még maradt a korai vacsorára, de utána neki is dolga akadt. Ronék megköszönték az ételt, majd azonnal felmentek a könyvtárszobába. Hosszú órákat töltöttek kutatással, azonban semmit sem találtak. Volt ugyan egy-két dimenzióutazásról szóló kötet a polcokon, de mindegyik csak elméletként tálalta a dolgot, arról szó sem esett bennük, hogy hogyan lehet megtenni azt.

Fél tizenkettőkor Ron lehuppant egy fotelba, és sóhajtott egy hatalmasat.

- Kész, feladom!

- Ne mondj ilyet! Segítenünk kell Dracónak! – jegyezte meg Hermione rosszallóan, de aztán egy hatalmas ásítás lerombolta a szépen megalapozott, fáradhatatlan kutatóember képét.

- Persze, én is segíteni akarok neki, de túl fáradt vagyok. Folytassuk holnap.

Hermione Harryre pillantott.

- Igaza van. Többre mennénk kipihenten. Így esetleg átsiklunk valami felett – mondta a fiú.

- Jól van – sóhajtott Hermione. – Akkor most lefekszünk, holnap pedig…

Hirtelen valami megkocogtatta az ablakot, ők pedig idegesen összerezzentek. Harry félrehajtotta a függönyt, és a koromfekete bagolyra meredt, és a lábára kötözött pergamenre.

- Mi az? – nézett át a válla fölött Ron.

- Azt hiszem, egy levél – hangzott a felelet, majd Harry kitárta az ablakot, és leoldozta a papírt. Ahogy széthajtogatta az üzenetet, és átfutotta, a szemöldöke összefutott. – Dracótól jött. Azt írja, rengeteg könyvet talált. Szeretné, ha átmennénk segíteni.

- Mármint a Malfoy-birtokra? Még csak az kéne! – prüszkölt Ron.

- Állítólag teljesen egyedül lesz. Hermione?

- Nem is tudom. Talán elmehetnénk…

- Egy halálfaló házába?

- Az a halálfaló pillanatnyilag börtönben van, és Draco világából ítélve, Mrs Malfoy nem az a kimondott bűnözőfajta.

- Anyának feltűnne, ha napokra eltűnnénk, nem gondoljátok?

- Igaz – hajtotta le a fejét Harry. Aztán hirtelen Ronra pillantott. – De éjszakánként kutathatnánk. Mikor már mindenki alszik, átmegyünk hopp-porral, reggel pedig visszajövünk.

- Nem rossz ötlet – bólogatott Hermione.

- De most alig bírom nyitva tartani a szememet – sopánkodott Ron.

- Ez is igaz. Akkor most egyszerűen csak átmegyünk, és megbeszéljük Dracóval a dolgot.

Erre aztán mindnyájan rábólintottak. Lelopakodtak a konyhába, azonban azt korántsem találták olyan üresen, mint azt remélték.

- Ginny! Mit keresel te itt?

- Éppen szívrohamot kapok, úgy rám ijesztettetek. Egyébként pedig csak lejöttem, hogy igyak egy kis meleg tejet. És ti mit csináltok?

- Ööö…mi csak lejöttünk ide beszélgetni – felelte Ron.

- Aha. És mi a valódi ok?

Harry Hermionéra pillantott, aki beleegyezően bólintott, így ő beszámolt Ginnynek jövetelük céljáról.

- Meg vagytok ti húzatva? Mi van, ha csapda? Mi van, ha egész idő alatt erre az alkalomra várt? Ha végig hazudott nektek?

- Nem! – rázták a fejüket a többiek. – Őszinte volt.

- Nem fogom… - Ginny csak eddig jutott, ekkor azonban megszólalt a csengő, és felhangzott Mrs Black sikoltozása. – Itt várjatok meg! – Azzal felrohant.

Ron Harryékre pillantott.

- Meggyőzésben anyára hajaz, szóval azt mondom, ha menni akarunk, most menjünk, mielőtt visszaér.

- Megyünk? – kérdezte Hermione nagyot sóhajtva.

Harry végigmérte a barátait, majd a kandallóra nézett, amiben vidám lángok lobogtak. Odafent ekkor hallgatott el a portré.

- Menjünk – mondta végül.

Hogy megerősítse elhatározását, belemarkolt a kandallópárkányon álló cserépedénybe, és egy marék hopp port szórt a tűzbe. A lángok zöldre színeződtek, Harry pedig nem habozott: a közepükbe lépett.

- Malfoy kúria! – mondta ki az úti célt, mire hatalmas tűzcsóva csapott fel, ő pedig eltűnt.

Ron elindult volna, ám Hermione megelőzte. Belemarkolt a porba, és megismételte Harry tetteit. Hamarosan őt is elnyelték a zöldes lángok.

A vörös fiú sóhajtott egyet, majd a barátaihoz hasonlóan a tűzbe szórt egy marék hopp port. Beállt a zöld lángok közé, és kimondta az úti célt.

- Malfoy kúria!

Még éppen látta, ahogy Ginny nyomában egy sötét árnnyal beront a konyhába, aztán elnyelte a különböző kandallók forgataga.

*

Az első, amit Draco megpillantott, az Mrs Weasley volt. Az asszony aggodalmas arccal hajolt föléje. Ahogy mindinkább felfogta a körülötte zajló dolgokat, először az tudatosult benne, hogy odalent elhallgatott Mrs Black portréja.

- Draco drágám, jól vagy?

A szőke fiú értetlenül meredt rá.

- Tessék?

- Jaj, Istenkém! Ne álldogálj már ott, Ron, hanem inkább segíts!

Draco elfordította a fejét, így meglátta, hogy Ron összefont karokkal támasztja a falat mindössze fél méternyire kettejüktől.

- Én ugyan nem – morogta, és hátat fordított.

- Ronald Weasley! Most rögtön idejössz, felsegíted a barátodat, és bocsánatot kérsz tőle! – rikoltozta az asszony, majd Dracóhoz fordult. Hangja fokozatokkal lágyabbá vált. – Fogalmam sincs, mi ütött ebbe a fiúba – mentegetőzött. – Máskor pedig olyan jól kijöttök, el sem tudom, képzelni…

- Hagyja csak, Mrs Weasley – rázta meg a fejét Draco, miközben felült, és próbálta felmérni a fogsorában bekövetkezett károkat. Mikor meggyőződött róla, hogy semmi maradandó nem történt, Ron felé pillantott. – Ron minden bizonnyal összetévesztett valakivel – mondta az utolsó két szót jól megnyomva.

- Már hogyan tévesztett volna össze, mikor a folyosón szembe jött veled? Annyira nincsen sötét! – sápítozott Mrs Weasley, de a fiúk ügyet sem vetettek rá.

Ron, meghallva Draco szavait, megfordult. Szemei elkerekedtek, szája némán tátogott. Egészen úgy festett, mint aki nem kap levegőt. Draco ellenben komoly arcot vágott, és biccentett egyet.

- Draco? – nyögte végül Ron.

- Ki más lenne? – rázta a fejét Mrs Weasley, miközben talpra segítette a szőke fiút. – Mintha te nem volnál tökéletesen tisztában vele, hogy…

Befejezni nem tudta a mondatot, ugyanis Ron előre lépett, megragadta Draco karját, és maga után húzta őt a folyosón. Az asszony hitetlenkedve figyelte a jelenetet, végül sóhajtott egyet.

- Nem értem én ezeket a mai fiatalokat – suttogta mintegy magának, majd visszatért a konyhájába, ahol mindent értett, és tudott.

Eközben a két fiú sietve haladt a folyosón. Ron közelebb hajolt Dracóhoz, és izgatottan suttogva azt kérdezte:

- Tényleg te vagy az?

- Igen, tudtommal én. Mi volt ez az egész?

Ron elvörösödött.

- Bocs. Azt hittem…szóval nem gondoltam, hogy te vagy az.

- Remélem is. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen erőset tudsz ütni.

- Hát…nekem sem – vallotta be a vörös fiú. – Meg is ijedtem egy pillanatra, mikor kiterültél…de aztán jött anya, és úgy gondoltam, jó kezekbe kerültél.

- Kedves – vonta össze a szemöldökét Draco. – Mellesleg hova megyünk?

- A többiekhez – hangzott a válasz.

Nem sokkal később Ron belökött egy nagy, kétszárnyú ajtót, és beléptek a szalonba. A helyiség egyáltalán nem hasonlított tavalyi állapotára. A kandallóban barátságos tűz lobogott, az ablakok előtt vastag, vörös bársonyfüggönyök lógtak, a szoba közepén, gyönyörű szőnyegeken, két kanapé és pár fotel állt egy alacsony asztalka körül. Az egyik fotelben Harry ücsörgött, míg Ginny és Hermione a kanapén foglaltak helyet.

Ahogy a fiúk beléptek a szobába, a másik három fiatal felkapta a fejét, és rájuk meredt. Hermione felpattant, odarontott hozzájuk, és felpofozta Dracót. Ezután visszasietett a helyére. Draco dermedten bámult maga elé, Ron pedig Dracóra. Harry és Ginny sokatmondó pillantást váltottak.

- Ööö…Hermione – nyögte végül a vörös fiú, mikor észhez tért. – Ő nem az a Draco, hanem a mienk.

Egy pillanatra tapintani lehetett a csöndet. Aztán Hermione ismét felpattant, és végigcsörtetett a szalonon. Draco ijedten az arca elé kapta a kezét, de nem éppen az történt, amire számított. A lány egyetlen türelmetlen mozdulattal félresöpörte a fiú karjait, és olyan hévvel csókolta meg őt, hogy Dracót csak az ajtófélfa akadályozta meg a hanyatt esésben.

Mikor végül a lány hagyta levegőt venni, a fiú felvonta a szemöldökét.

- Ez már jobban tetszett – jegyezte meg. – Mi ez az egész? Pár napig nem vagyok itt, és mindenki üt-ver, mikor hazatérek?

- Mi az, hogy mindenki üt-ver? – vonta fel a szemöldökét Hermione.

Ron zavartan megköszörülte a torkát, és rákvörös képpel legyintett egyet.

- Semmi komoly…

- Semmi komoly? Ron épp az előbb ütött ki a folyosón, most meg te… Mi történt? Mit tett a másam?

- Hát… - Hermione kibontakozott Draco öleléséből, és idegesen járkálni kezdett. – Tett pár…illetlen dolgot.

- Illetlen dolgot? – Draco kezdett ideges lenni. – Mi az, hogy illetlen dolgot?

Hermione igyekezte kerülni mindenki pillantását, Ron hallgatagon vizslatta a cipője orrát, Harry pedig mereven a tűzbe bámult. Ginny türelmetlenül körbepillantott barátain, majd megrázta a fejét, és sóhajtott egy hatalmasat.

- A másik Draco erőszakkal megcsókolta Hermionét, mielőtt elment. Semmi komoly – fakadt ki végül.

A szőke fiú hosszan meredt rá, majd Hermionéra pillantott.

- Ennyi?

Döbbent csend telepedett a szalonra.

- Mi az, hogy ennyi? – méltatlankodott Hermione. – Az a fiú ilyet tesz velem, és te csak annyit tudsz mondani, hogy ennyi?

Draco halványan elmosolyodott, elkapta a lány karját, és szelíden magához vonta.

- Tudod, hogy nem úgy értettem, Mio! Nagyon is érdekel, hogy az a szemét ilyen…hm…illetlen volt veled, sőt, amint újra látom, kapni fog emiatt, de pillanatnyilag sokkal nagyobb gond van.

- Újra látod? Nagyobb gond? Miről beszélsz? – értetlenkedett a lány.

- Te vissza akarsz menni oda? – vonta fel a szemöldökét Ron.

- Muszáj.

- Dehogy muszáj! – fakadt ki Hermione. – Az nem a te világod! Bármi történt is ott, és történni fog a jövőben, ahhoz semmi közöd.

- Hermione! – Draco végigsimította a lány arcát. – Sokkal nagyobb baj van, mint gondolnád. A másik Draco oda akarja csalni a másaitokat a Malfoy birtokra. Meg akarja ölni őket, és Voldemort kezére akarja juttatni Harryt.

Hermione szava elakadt. Döbbenten meredt Dracóra.

- És tekintve, hogy ez nem történt volna meg, ha én nem vagyok ott – folytatta a fiú –, valamilyen szinten hibás vagyok a dologban.

- De… - Hermione kétségbeesve kereste a szavakat, azonban maga is tisztában volt vele, hogy a fiú igazat beszél.

- Nincs de – felelte halkan a másik. – Vissza kell mennem. De ehhez szükségem van a segítségedre.

- Úgy érted, hogy most rögtön indulni akarsz?

- Nem egészen – rázta a fejét Draco. – Meg kell tanulnom a dimenziókapu megnyitásának módját. Segítesz?

Hermione hosszan nézett a fiú szemébe, végül bólintott egyet.

- Hát persze.

- Köszönöm.

Hermione sóhajtott egyet, majd intett Dracónak, hogy kövesse. A csapat felkerekedett, és együtt átvonultak a könyvtárszobába. A lány a falmagasságú könyvespolc túlsó végéhez sietett, fellépkedett az ott álló létrára, és olvasgatni kezdte a címeket. Felülről a második sorból aztán leemelt egy vörös bőrkötéses könyvet, majd visszatért a padlóra.

- Ebben a könyvben… - kezdte volna, de Draco megelőzte.

- Ez De Minsio könyve?

- Honnan tudod?

- A másom mondta – vonta meg a vállát a fiú, majd átvette a lánytól a könyvet.

A kötet lapjai helyenként már megsárgultak. Látszott rajta, hogy jó ideje nem lapozgatta senki. Bár valószínűleg Hermione ügyködése nyomán a por nagy része eltűnt, a lapok azonban már átvették a szürke árnyalatot, és a dohos szagot. Ahogy Draco belelapozott, rögtön feltűnt neki, hogy a gazdája nagyon ügyelt az állapotára, és nagy becsben tartotta. Egyetlen szamárfül, vagy tintapaca sem tanúskodott arról, hogy az író könnyelműen bánt volna a könyvvel.

Draco áhítattal lapozta fel ezt a csodálatos dokumentumot. A lapokat apró gyöngybetűk töltötték be, helyenként egy-egy bonyolult ábrával megszakítva. Nagyjából a kötet háromnegyedénél aztán a szöveg hirtelen megszakadt. Az utolsó bejegyzés a következőképpen szólt:

Bár sok világot bejártam, s ezek közül nem egy maga volt a paradicsom, egy idő után mindig elfogott a honvágy, és hazatértem. Ha valaki, hát én valóban átérzem a „Mindenütt jó, de legjobb otthon!” szállóige jelentését. Lehetetlen még egy olyan helyet találni a világban, amelyet látva közelinek, mégis oly távolinak látja az ember az otthonát, mint egy párhuzamos dimenzióban.

Úgy érzem, mostanra belecsömörlöttem az apró változásokba, és a kisebb-nagyobb eltérésekbe, így hát a mai napon beszüntetem a dimenzióutazással kapcsolatos kutatásaimat. Egyszer talán még folytatom őket, de ez legyen a jövő zenéje. Mostanra vége.

1945. október 24.

- Ez tényleg sántít – motyogta maga elé.

- Ugye? – lépett mögéje Hermione. – Mi is úgy gondoljuk, hogy ez túlságosan hirtelen véleményváltozás.

- Valami tényleg történhetett vele az egyik világban – bólogatott Draco, majd pörgetni kezdte a könyv lapjait. – Hol van a varázsige?

Ahogy kinyitotta egy oldalon, egy ismerős szövegen akadt meg a szeme. A bajkeverő cetlin szereplő felirat után rövid összegzés volt olvasható, hogy mi mindent kell a kiválasztott papírlappal végigcsinálni, hogy a varázsige használjon.

Előrébb lapozott, majd megtalálta a keresett bűbájt.

- Nem tűnik túl nehéznek. Csak kimondom a varázsigét, és kész?

- Nem – rázta a fejét Hermione. – Ha csak ezt tennéd, egy teljesen véletlen világba kerülnél…persze ha sikerülne egyáltalán megnyitni a kaput.

- Akkor mi a lényeg?

- Miközben varázsolsz, nagyon erősen kell koncentrálnod a kívánt világra, és a pálcáddal egy ablakot kell körbekerítened.

- Ezt hogy érted?

- A pálcád hegyével rajzold a levegőbe azt a területet, ahol azt akarod, hogy megnyíljon a dimenziókapu.

Draco összevonta a szemöldökét, majd előhúzta a pálcáját, és maga elé rajzolt egy ellipszist.

- Valahogy így?

- Igen – bólintott a lány.

- Déjà vu – horkantott fel Ron. – A másik pont ugyanígy tanulgatta a dolgot.

Draco elhúzta a száját, majd ismét belepillantott a könyvbe.

- Fenestra mundus! – motyogta.

Ezután vett egy mély lélegzetet, majd kinyújtotta a pálcáját, egy ellipszist rajzolt maga elé, és hangosan is kimondta a varázsigét. Halk pukkanó hang hallatszott, de ezen kívül semmi nem történt.

- A hoppanálásgátló tér miatt van – magyarázta Hermione.

- Ó, tényleg – bólintott Draco. – Arról teljesen el is felejtkeztem.

- Mi a fene? Ilyen sokat tudsz a dologról? Együtt teáztatok a másoddal, mielőtt visszajöttél? – nevetett Ron, de a szőke fiú válasza lehervasztotta a vigyorát.

- Na persze. A földön feküdtem megkötözve, ő pedig elmesélte a történteket. Utána halálosan megfenyegetett, és átlökdösött ebbe a világba.

- Ez most komoly? – komorodott el a vörös fiú. – És ezek után te még vissza akarsz menni?

- Nem tehetek mást.

Pár órával később, miután Draco alaposan begyakorolta és memorizálta a bűbájt, mindnyájan kivonultak a Grimmauld térre. Hermione fázósan összehúzta magán a kabátját, és egy kissé összerázkódott.

- Biztos, hogy visszatérsz? Még dönthetsz másként – mondta Ron.

- Mennem kell – nézett a szemébe Draco.

- Akkor elkísérlek.

- Nem – rázta a fejét a szőke fiú. – Szó sem lehet róla. Veszélyes.

- Neked is – mondta halkan Harry. – Többen több esélyünk lenne.

- Épp ellenkezőleg. Ha odacsődülnénk, könnyebben esnénk csapdába. Egyedül több esélyem van.

Draco végignézett a barátain, majd egy kissé távolabbra vonta Hermionét.

- Hermione. Szeretném, ha tudnád, hogy…

- Ne! Ne beszélj úgy, mintha örökre búcsúznál!

- De tudnod kell, hogy…

- Tudom – szólt közbe a lány, és magához húzta Dracót. A búcsúcsók hosszú, és sokatmondó volt. Mikor végre szétváltak, a fiú a többiekhez fordult, és elmosolyodott.

- Ha szerencsém lesz, csak beugrom a házba, beszélek a többiekkel, és már jövök is vissza.

- Vigyázz magadra, haver!

- Meglesz – biccentett Ron felé Draco, majd hátat fordított a barátainak, koncentrált, és előhúzta a pálcáját. – Fenestra mundus!

Ahogy maga elé rajzolta az ellipszist, a pálcája hegye mintha felszakította volna a levegőt. Olyan hang hallatszott, mint mikor egy ruhaanyag elszakad. Amint a repedés találkozott önmagával, az ablak képe megremegett, majd egy másiknak adta át a helyét, s ezzel egy időben valahol hűvös szél kélt, és végigsöpört a társaságon.

Draco a résbe meredt. Odaát ugyanolyan sötét volt, mint ahol ő állt. Lopva az órájára pillantott. Elmúlt éjfél. Hátrafordult, búcsút intett a többieknek, majd vett egy nagy levegőt, és lépett egyet előre.

Ismét érezte azt a furcsa érzést, mintha vízbe merülne. Mikor a nyomás megszűnt, és ő már a túloldalon állt, valami rossz érzés lett rajta úrrá. Még nem volna késő visszafordulni. A szél baljósan fütyült a füle mellett.

Megfordult, és a másik oldalon álló csapatra nézett. A rés teljes egészében eltakarta Sirius házát, így olyan volt, mint egy régi fénykép, ovális keretben. Csakhogy a képeken általában vidámak az emberek, ám négy barátja arcán inkább aggodalomféle látszott.

Draco vett egy nagy levegőt, behunyta a szemét, majd suhintott a pálcájával. Amint az ablak bezáródott, a szél elhalt, és Draco fülét halk ropogás ütötte meg. Magában elrebegett egy imát, hogy ebben a világban is láthassa a Fidelius által védett főhadiszállást, majd kinyitotta a szemét.

Hosszan meredt a házra. Pontosabban mondva a romra, ahol valaha a ház állt. Hirtelen rádöbbent, mi volt a ropogás. Néhol apró tüzek égtek. A tető úgy, ahogy volt, beomlott. A felsőbb emeleti ablakok, már amelyik még a keretében volt, kormosan ásítottak az éjszakába. A kulcslyuk és levélrés nélküli ajtó, zsanérjairól letépve, az utca porában hevert. Az omladozó falakat helyenként óriási rések és repedések csúfították; egyértelműen óriások műve volt.

Az épület felett egy zöld koponya lebegett. Szájából kárörvendőn vicsorogva kúszott elő egy kígyó.

Elkéstem? Malfoy végül megváltoztatta a tervét, és mégsem küldte el a levelet? Inkább elárulta a főhadiszállás helyét a Sötét Nagyúrnak? A gondolatok gyorsvonatot is megszégyenítő sebességgel üldözték egymást az agyában.

Végül legyőzte térde remegését, és megindult a bejárat felé. Bár a gerendák, melyek még védték a földszintet, recsegve tiltakoztak a beomlott tetőzet súlya alatt, valami mégis húzta a romok felé. Meg kellett tudnia.

Óvatosan lépett be az előszobába. Mrs. Black portréja még a falon volt, de csak a keret maradt meg belőle. Az emeleten tomboló tűz annyira felforrósította a falakat, hogy a festék felhólyagosodott, és a kép teljesen elégett.

Draco a konyhába vezető ajtó kilincse után nyúlt, de abban a pillanatban sziszegve kapta vissza a kezét. A fém túl forró volt. Felemelte hát a lábát, és erőteljesen a zár alá rúgott. Az ajtó kiszakadt a helyéről, és kitárult. Nem tudta, mi vonzza a konyha felé. Egész egyszerűen úgy érezte, hogy oda kell mennie.

Lesietett a keskeny kőlépcsőn, majd a konyhába vezető ajtóhoz lépett. Azt a kilincset már elővigyázatosabban érintette meg, de szerencsére szükségtelennek bizonyult a körültekintés. A fém épphogy csak langyos volt. Kitárta az ajtót, és a szíve kihagyott egy ütemet.

A kandallótól nem messze Ginny feküdt. Draco odaszaladt hozzá, és kissé megemelte a törékeny testet. A lány szeme üvegesen meredt a plafonra. Draco érezte, hogy az arcán egy könnycsepp folyik végig. Hát mégsem sikerült megmentenie senkit? Ő a felelős ki tudja hány ember haláláért.

Oldalra pillantott, a konyha távoli sarka felé. Fagyos hullám csapott át a testén. A gerince mentén az összes szőrszál vigyázzba vágta magát.

- Az nem lehet – súgta maga elé.

<< Előző fejezet  ||  << Történet kezdőlapja >>  ||  Következő fejezet >>