III. Változások

Másnap reggel Draco korán ébredt. Az egyik falon terpeszkedő elvarázsolt ablakon épp csak beszűrődött a felkelő nap első sugara. Úgy döntött, mivel úgysem tud visszaaludni a falrengető horkolástól, inkább felöltözik, és felmegy a könyvtárba.

A gondolatot tett követte, így nem sokkal később belépett a könyvtár kétszárnyú ajtaján. Madam Cvikker komótosan végigmérte őt, ahogy Draco elhaladt az asztala előtt, és a fiú hallotta, amint a boszorkány azt motyogja maga elé:

- Milyen korán jönnek ma olvasni! Hiába, az irodalom lebilincsel!

Draco elnyomott egy fintort. Ha csak amiatt jött volna… Vizsgálgatni kezdte a polcok feliratát. Csakhamar megtalálta a dimenzióutazással kapcsolatos szekciót. Befordult a sarkon, és egyenesen nekiment egy létrának, ami ettől felborult. Éles sikítás hallatszott, és Dracót maga alá temette egy karcsú test, és jó néhány karcsúnak egyáltalán nem nevezhető szakkönyv.

- Nem tudsz vigyázni? – méltatlankodott a lány, miközben kikászálódott a könyvhalom alól, és Madam Cvikker rosszalló pillantásának kereszttüzében porolni kezdte magát. – Hogy lehet valaki ilyen figyelmetlen…Malfoy? Te vagy az?

Egy kéz leemelt egy a büntető törvénykönyv vastagságával vetekedő kötetet Draco fejéről, és ő meglátta, hogy Hermione mosolyog le rá.

- Hermione? Hogy kerülsz te ide?

A lány felsegítette Dracót, majd a segítségével elkezdte visszapakolni a szétszóródott könyveket.

- Arra gondoltam, hogy ha abban a könyvben találtad a cetlit, amit ki akartam venni, talán ebben a világban is benne lesz. Azt reméltem, hogy azzal haza tudunk juttatni téged. És te? Miért vagy itt?

- Ugyanazért, amiért te. A könyvért jöttem.

- Nincs itt!

- Tessék?

- Nincs itt – ismételte Hermione szomorúan, és végigmutatott a polcsoron. – Egyenként olvastam el az összes címet, de az a könyv nincs köztük. Éppen a felső sorral végeztem, mikor…összefutottunk.

Draco csüggedten nézett végig a bőrkötéses könyvek hosszú során.

- Biztos, hogy nem…?

- Biztos! – vágta rá Hermione. – Gyakorlott könyvtárhasználó vagyok.

- Igen – mosolyodott el Draco keserűen. – Igen, tudom.

Sokáig álltak szótlanul. Hermione látta a fiú arcára kiülő fájdalmat, és sejtette, mi jár a fejében.

- Hiányzik? – kérdezte.

- Tessék?

- A barátnőd, a másik világból. Hiányzik? Vagyis…hiányzom? Azaz…szóval…

- Igen! Hiányzik! – szólt közbe, mielőtt a lány még jobban belegabalyodhatott volna a mondanivalójába. Hisz már így is elvörösödött az arca, nem akarta, hogy még kínosabb helyzetbe kerüljenek. – Nagyon szeretem őt.

- Hogyan…hogyan jöttetek össze?

Draco az utolsó könyvet is a helyére tette, majd kinézett az ablakon.

- Tavaly októberben történt. Harry Pitonhoz járt okklumenciára, Ron pedig állandóan kviddicsedzésen volt. Sokat voltunk kettesben. Általában tanultunk, de néha rá tudtam venni, hogy szellőztessük ki a fejünket – mesélte mosolyogva. – Azon az estén a tóparton sétáltunk, és hosszan beszélgettünk. Hirtelen eleredt az eső, és mi behúzódtunk Hagrid kunyhójába. Nem tudom, hogy itt…nálunk akkor ő…

- Az óriásoknál volt – bólogatott Hermione. – Nálunk is.

- Értem. A lényeg, hogy a házikó üres volt, mi pedig bőrig áztunk. Ő rettenetesen fázott, és a kandallóban gyújtott tűz nem volt elég. Betakartam, de még mindig remegett. Dörzsölni kezdtem a karjait, hátha átmelegszik. Az egyik pillanatban még próbáltam melegíteni őt, a másikban meg már csókolóztunk.

Hermione elmosolyodott.

- És soha nem okozott problémát, hogy barátok voltatok? – kérdezte.

- Nem! Habár kezdetben kicsit furcsa volt, főleg Ron miatt.

A lány felkapta a fejét, de utána próbált olyan közömbösnek hangzani, amennyire csak tőle telt.

- És…ööö…miért? Úgy értem…miért volt furcsa Ron miatt?

Draco nagyot sóhajtott.

- Tudod, a mi világunkban, Ron szerelmes beléd…azaz Hermionéba. Hozzáteszem, ezt akkor én még nem tudtam, mikor összejöttem vele. Ha tudtam volna, talán minden máshogy alakul. Mikor bejelentettük Harrynek és Ronnak, hogy együtt járunk, Ron szóba sem állt velem. Hetekig nem tudtam vele beszélni, de végül egy este berángattam őt egy üres terembe, és addig nyaggattam, míg végül kifakadt, és mindent bevallott. Mondhatom, hideg zuhanyként ért. Képtelen voltam elhinni, hogy nem vettem észre. Hiszen ő a legjobb barátom, és…

- Tessék?

Draco értetlenül meredt Hermionéra.

- Mi van?

- Azt mondtad, hogy ő a legjobb barátod? – hitetlenkedett a lány.

- A legeslegjobb. Tudod, Harryvel is jóban vagyok, meg minden, de Ronnal… Mintha testvérek lennénk.

- Hihetetlen – rázta a fejét Hermione. – Itt Ron utál a legjobban téged…vagyis az itteni Malfoyt.

- Talán pont azért vagyunk nálunk igaz barátok – vonta meg a vállát Draco. – Tehát, mint mondtam, ő a legjobb barátom, és bármit megtettem volna érte. Felajánlottam, hogy szakítok Hermionéval, ha akarja, de ő rögtön rázni kezdte a fejét. Azt mondta, hogy amióta együtt járunk, mindig boldognak látja Hermionét, és ez neki elég. Azután újra szóba állt velem, s habár kezdetben kicsit távolságtartóbb volt, mostanra minden a régi. Nekem viszont néha még most is lelkiismeret furdalásom van, amiért elvettem őt tőle. Nagyon szerethette, ha ilyen áldozatra képes volt a boldogságáért. Olykor elgondolkozom rajta, hogy megérdemlem-e Hermionét. Hogy szeretem-e annyira, mint Ron? De eddig még sosem kaptam rá választ.

Hermione lopva kitörölt pár könnycseppet a szeméből, majd zavartan megfordult, és az ajtó felé indult. Draco a nyomában lépkedett. Már a folyosón voltak, mikor Hermione ismét megszólalt.

- Hogy-hogy a Griffendélbe kerültél a te világodban?

- Fogalmam sincs – ismerte be Draco. – Én meg azon csodálkozom, hogy itt mardekáros vagyok. Habár Sirius mindig azt mondja a vicceim miatt, hogy előző életemben biztos egy gonosz kis kobold voltam.

Draco felnevetett, de mikor meglátta Hermione arckifejezését, elkomorult.

- Mi a baj?

- Sirius? – kérdezte Hermione. – Úgy érted Sirius Black?

- Igen…ő Harry keresztapja…

- Azt tudom, de…azt mondtad, „mondja”, nem pedig, hogy „mondta”.

- Miért kéne múlt időt használnom? – értetlenkedett a fiú.

- Ezek szerint…nálatok nem…Sirius nem…ő nem halt meg?

Draco megtorpant, és megkövülten meredt a lányra.

- Itt meghalt? Úristen! Rettenetes lehetett Harrynek.

Hermione nem felelt, csak bólintott.

- Hogyan történt? És mikor?

- Most a nyáron. A Minisztériumban ránk támadt egy csapat halálfaló, akiket az apád vezetett…

- Hogy mondtad? Az apám?

- Igen. Valami baj van? Úgy elsápadtál.

- Az én világomban az apám meghalt. Alig múltam egy éves, mikor történt.

- Sajnálom.

- Nem kell. Tudom, milyen volt.

Egy darabig némán lépkedtek. Hermione időnként oldalra sandított, de Draco nem mutatta jelét, hogy fájt volna neki Lucius emléke. A lány most már sejtette, hogy hogyan lett a szőke fiúból griffendéles. Ha meghalt az apja, akkor nem terrorizálhatta őt, és nem verhette belé a halálfaló-eszméket. Valószínűleg, a férfi halála miatt Draco még inkább elfordult a sötét varázslóktól, és a Süveg nem rakta őt a Mardekárba, mivel ő nem akarta.

Mikor befordultak az egyik sarkon, a fiú szó nélkül bevetődött egy szobor mögé. Hermione már jócskán elhagyta őt, mikor észrevette, hogy nincs mellette. Visszafordult, és azonnal meglátta a hatalmas kőszörny mellől kikandikáló lábakat. Odament hozzá, és bekukkantott mögé.

- Te meg mit csinálsz?

- Elment már? – kérdezte Draco nyüszítve.

- Kicsoda? – vonta össze a szemöldökét Hermione. Végignézett a folyosón, melynek végén épp most tűnt el egy mardekáros lány. – Ja, Pansy Parkinson? El. Miért?

- Tegnap este, miután elbúcsúztam tőletek, tisztára letámadott.

Hermione éles hangon felvihogott, aztán észbe kapott, és ráncba szedte az arcizmait.

- Bocs!

- Nem vicces! Komolyan mondom, már azt fontolgattam, hogy elszaladok!

Hermionéból most már végképp kitört a jókedv. Felszabadultan hahotázott, és abba sem tudta hagyni, míg meg nem érkeztek a Nagyterembe. Ott Ront és Harryt már a griffendéles asztalnál találták, rajtuk kívül azonban alig egy-két ember lézengett a korai órára tekintettel.

- Szia, Hermione! – köszönt Ron, majd ellenségesen végigmérte Dracót. – Ez is itt van? Miért vagytok együtt?

Draco éppen válaszra nyitotta a száját, ám Hermione megelőzte.

- Mindkettőnknek eszébe jutott, hogy talán a könyvben lévő cetli a kulcs – mondta, majd odasúgta Dracónak. – Jobb lesz, ha most inkább én beszélek.

Ron szemei összeszűkültek, de nem szólt semmit.

- És? Megtaláltátok? – kérdezte Harry.

- Nem – rázta meg a fejét csüggedten a lány. – Valaki megelőzött minket.

- Kicsoda?

- Nem tudjuk, Ron! Honnan tudhatnánk?

- Mondjuk, kérdezzétek meg Madam Cvikkert! – szólt Ron olyan hangsúllyal, mintha valami nyilvánvalót közölne. És tényleg. Hermione és Draco egymásra pillantottak. Ez nekik eszükbe sem jutott.

- Zseni vagy, Ron! – örvendezett a lány, mire a vörös fiú elpirult. – Be is ugrok még óra előtt a könyvtárba.

- Nem tudsz! Vane!

- Ó! Tényleg! – kapott észbe Hermione fancsali képpel.

- Ki az a Vane? – kérdezte Draco kíváncsian.

- Yuide Vane professzor – magyarázta Ron. Láthatóan elfeledkezett róla, kivel beszél. – Az új Sötét Varázslatok Kivédése tanárunk. Allergiás a késésre. Egyébként nem olyan rossz, csak egy kissé öreg a szentem.

- Annyira nem is – szólt rá Hermione.

- Á, tényleg nem! – legyintett a fiú, majd mintha eszébe jutott volna valami, a fejéhez kapott. – Várj csak, mintha Binns is említette volna őt az 1612-es koboldlázadás kapcsán, nem?

Draco és Harry felnevetett, míg Hermione igyekezett durcás arcot vágni, de végül halványan elmosolyodott.

- Érdekes, hogy új tanárotok van. Mi történt az előzővel? – kérdezte Draco, miután kimulatták magukat.

- Umbridge-dzsel? Inkább ne is emlegesd. Hála az égnek már nem tanít itt! – mondta Hermione.

- Umbridge? Tavaly is új tanár volt? Mi történt Lockharttal?

- Lockhart? Nektek ő tanítja a Sötét Varázslatok Kivédését? – hüledezett Harry.

- Aha! Legalábbis ő a tanár. Hogy tanít-e valamit, az már más kérdés. Ha nem volnának a DS edzések, nem is tudom, mi lenne!

- Tudom, mire gondolsz – bólogatott a fekete hajú fiú. – Lockhart minket csak másodikban tanított. De év végén elvesztette az emlékeit. Igaz is! Nálatok nem?

- Hát persze, hogy nem! – kapott észbe Hermione. – Náluk meghalt Draco apja…már bocs.

- Semmi baj – legyintett a fiú.

- Tehát meghalt, így nem adhatta oda a naplót Ginnynek. Nem volt semmiféle Titkok kamrája. Igaz? – hadarta a lány egy szuszra.

- Titkok kamrája? – kérdezte Draco zavarodottan.

- Igaz! – vágta rá Hermione megerősítve saját magát. – Így, gondolom, másodiktól fogva ő tanított.

- Majdnem. Negyedikben szabadságra ment, hogy a legújabb könyvén dolgozzon. Akkor Rémszem Mordon tanított…legalábbis azt hittük.

- Érdekes egybeesés, hogy az ifjabb Kupor valahogy mindkét világban hozzájutott a munkához – motyogta maga elé a lány elgondolkozva.

- Ööö! Malfoy…vagyis Draco! – szólt Harry. – Valahogy meg kell különböztetnünk téged a másiktól, így te Draco leszel, jó?

- Kitűnő – mosolyodott el a kérdezett.

- Tehát Draco! Azt hiszem, át kéne ülnöd a Mardekár asztalához. Nem mintha zavarnál, csak rendkívül gyanús volna, ha itt látnának, ennél az asztalnál…főleg velünk.

- Értem – hajtotta le a fejét a fiú, majd intett nekik. – Akkor majd találkozunk.

Elfordult, és már éppen elindult, mikor hirtelen megtorpant, majd visszafordult Harryék felé. Kínosan mosolyogva azt kérdezte:

- Nem tudjátok véletlen, hogy milyen órám lesz?

<< Előző fejezet  ||  << Történet kezdőlapja >>  ||  Következő fejezet >>