Amikor beléptek a hatalmas tölgyfakapun Eugene megborzongott. A kinti meleg után szinte fázott az árnyékos folyosón. Pár lépéssel apja mögött haladt, mivel nem tudott vele lépést tartani. Meztelen karja csupa libabőr lett, de nem csak a hűvöstől. Legbelül - még magának sem akarta bevallani - félt. A kastély ódon falai különös hatással voltak a fiúra. Egészen kicsinek érezte magát tőlük, és gyűlölte ezt az érzést. Látta apja arcán a megkönnyebbülést, hogy végre ideértek, de ő legszívesebben elfutott volna. Nem tudta hová, csak el innen, ha lehet minél messzebbre.
Piton léptei visszhangzottak a kihalt folyosón. Szerencséjükre éppen órák voltak, így nem kellett a diákok kíváncsi tekintetét állniuk.
Hirtelen egy áttetsző, gyöngyszürke alak úszott át a falon, épp Eugene orra előtt. A fiú úgy megijedt, hogy még kiáltani sem tudott. Hátrált pár lépést, de szerencsétlenségére neki ment egy páncélnak. Arca halottsápadt lett, és minden ízében reszketett. Piton hátrafordult a zajra és előkapta a pálcáját.
- Jó napot, Piton professzor! – köszönt udvariasan a szellem.
- Jó napot, Sir Nicholas! – Piton furcsállotta, hogy a Griffendél szelleme így udvariaskodik, hiszen eddig szinte egyszer sem szóltak egymáshoz. Ezek szerint már mindenki tudja? Visszatette a varázspálcát a zsebébe, és megrovó pillantást vetett a fiára. Hogy lehet egy Piton ilyen gyáva?
Eugene miután látta, hogy az apja milyen nyugodtan beszél a kísértettel, egy kicsit megkönnyebbült. Megpróbálta összeszedni magát, de nem ment könnyen. Szíve még hangosan vert, és csorgott róla a hideg veríték.
- Hiszen egész úton az erdőben a szellemekről beszélgettünk! Hogy ijedhettem meg ennyire? – korholta magát. Nagy levegőt vett, és tettetett magabiztossággal végignézett a szellemen. Nem tudta, hogy kellene viselkednie egy kísértettel szemben, de ez a probléma szerencsére magától megoldódott, mivel Sir Nicolas tovább suhant az ellenkező irányba. Megigazította a kissé meggyűrődött ingjét, kihúzta magát és Piton után eredt. A következő dolog, amitől Eugene meglepődött, azok a beszélő és mozgó festmények voltak. Csodálkozva nézte a kicsi festményalakokat és irigykedve gondolt a varázslókra, hogy ilyent tudnak festeni. A kastélyt már nem is tartotta annyira barátságtalannak, már majdnem mosolyogva nézte a keretbe zárt életet. Némelyik festményben észrevették, hogy a fiú bámulja őket, azok barátságosan köszöntek, egy kedves fiatal boszorkányportré még ki is integetett neki.
- Hello! – köszönt neki, és közelebb lépett a képhez.
- Szia! Téged még nem láttalak itt. Látogatóba jöttél? – a lila taláros hosszú szőke hajú boszorkány felállt székéből, és egy kicsit ő is közelebb lépett a festménye keretéhez.
- Nem. Itt fogok dolgozni. – jobban megnézte a képet. Az egy szobát ábrázolt, középen egy bőr karosszékkel. A fal fehérre volt festve, és egy ablakból halvány fény szűrődött be a félig leeresztett zsalugáter alól, a párkányon galambok csipegettek. Az ablakból egy futórózsa indája kúszott be, egészen a szoba közepéig.
- Tetszik a kép? – kérdezte a boszorkány. Itt a Roxfortban készült több mint háromszáz évvel ezelőtt!
- Csak te vagy egyedül a képben? Nem unalmas így?
- Ó, egy cseppet sem. Látod, át tudunk egymáshoz menni. – Azzal átsétált egy másik festménybe, amin egy kisgyerek játszott a kutyáival egy erdőben.
Látszott, hogy a nő nem először látogat át abba a festménybe, mivel a kutyusok boldogan üdvözölték, de már ment is át a harmadik festménybe, ami egy lépcsőforduló sarkánál volt.
- Azt mondtad, a Roxfortban készült a kép. Te itt tanultál?
- Itt tanultam és itt is tanítottam.
- Mit tanítottál?
- Bájitaltant. Az egyik legcsodálatosabb tárgy! – mondta büszkén.
- Apám is ezt mondta. Ő is azt tanít. Bár gondolom, tudod…
- Perselus Piton az apád? Gyere egy kicsit közelebb… hmm… Hány éves vagy?
- Tizenhat.
- Nahát! Teljesen máshogy nézel ki, mint ahogy ő ennyi idős korában…
- Ő is beszélgetett veled?
- Nem igazán. Ő mindig is vérbeli Mardekáros volt, én pedig a Hugrabug házvezető tanára voltam valamikor. Különben is, a diákok egy idő után hozzászoknak a festményekhez és már nem is törődnek velünk. – sóhajtotta - Hogyhogy te nem a Roxfortba jártál? – a boszorkány olyan erősen bámulta a fiút, hogy az egészen elvörösödött.
- Én kvibli vagyok.
A nő reakcióját nem tudta megvárni, mivel hirtelen egy kéz nehezedett Eugene vállára. A fiú megpördült, és egy nála nem sokkal magasabb, kerek szemüveges, zöld szemű, fekete hajú fiú állt vele szemben.
- Szia! Te mit keresel… - kezdte volna a szemüveges fiú, de mikor szemből meglátta Eugene-t, elakadt a szava. A fekete szemei, az a nagy görbe orra… Ez nem lehet… Ez…
- Szia! Eugene Piton vagyok. – nem szívesen használta az „új” nevét, de gondolta, hogy itt az iskolában az apja úgyis ezen a néven fogja bemutatni. Furcsállotta, hogy a fiú lesápad a neve hallatán, de azért kezet nyújtott neki.
- Harry Potter. – kicsit tétován, de elfogadta a kézfogást. Feltűnt neki, hogy Eugene arca a bemutatkozás után is közönyös maradt, sőt, még a villám alakú sebhelyet sem keresi a tekintetével. Talán az apja eddig nem is beszélt róla? Vagy ennyire tud uralkodni a vonásain. Hát igen. Le sem tagadhatná…
Eugene körülnézett, de nem látta sehol az apját. Ettől megrémült, hiszen nem ismerte a kastélyt, és azt sem tudta, hogy Piton pontosan hová akart menni.
- Figyelj Harry, nem láttad az apámat valahol?
- Az apádat? – Harry teljesen lesápadt. Nem volt elég Piton, most kapnak még egy Pitonkát is!
- Ja. Perselus Pitont. Téged nem tanít? – Eugenet már kezdte bosszantani a fiú viselkedése. Harry olyan arccal nézte őt, mint amilyen arcot Eugene vághatott a szellem megjelenésekor. – Tényleg! Neked nem órán kellene lenned? – gyanakvó tekintettel méregette Harryt.
- A számból vetted ki a szót, fiam. Potter, mit keres itt ilyenkor?
Piton Eugene háta mögött állt a lépcsőn, és igencsak dühösen nézett a két fiatalra.
- Professzor, én csak Neville-t kísértem föl a gyengélkedőre, mert… - Harry csak most vette észre, hogy Piton mugli ruhában van.
- Nem érdekel, miért. Fiam, hogy lehetsz ennyire… Mégis, miért maradtál le? – Piton olyan dühös volt, mint amilyennek Harry is csak ritkán látta, de Eugene látszólag nyugodt maradt.
- Leálltam beszélgetni a kedves hölggyel a képből.
- Micsoda?! Nem megmondtam, hogy sietni kell?! Dumbledore már vár minket. Leálltál egy festménnyel beszélgetni!! Ennyire hülye nem lehetsz! Mi lett volna, ha eltévedsz? Vagy találkozol Hóborccal? Na indulj! Te meg Potter, eredj a dolgodra!
Azzal megragadta a fiát a karjánál fogva, és föltessékelte a lépcsőn.
Néhány emelettel följebb, a folyosó közepén egy kőszörny állt.
Piton megállt előtte és megszólalt:
- Cukoregér! – erre a szobor elugrott, és egy csigalépcső tűnt föl mögötte. A csigalépcső dugóhúzó alakban emelkedett fölfelé. Mikor végre felértek – Eugene már kezdett szédülni – egy hatalmas ajtó előtt találták magukat. Piton halkan bekopogott.
- Á, Perselus! Fáradjanak be! – hallatszott egy nyugodt hang belülről, és az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt.
- Viselkedj normálisan! – súgta Piton a fiának, majd beléptek az ajtón.
Az ősz igazgató az asztalánál ült, és egy könyvet olvasgatott.
- Nagyon örülök, hogy végre ideértek – derűs kék szemeivel Eugenet méregette. – Tonks már üzent, hogy elindultak.
- Sejtettem, hogy nem véletlenül volt ott. – morogta Piton.
- Valóban nem. Én kértem meg, hogy figyelje önöket, mivel gondoltam, hogy első útjuk az Abszol útra visz. Szerettem volna tudni, hogy biztosan elindultak. Kérnek teát? – de a választ meg sem várta, máris elővarázsolt három csészét a gőzölgő itallal.
- Nos, az első, amit meg kell beszélnünk, az hogy a fiatalemberrel mi legyen a kastélyban. – Eugene, aki eddig érdeklődve nézte a szobában lévő különleges szerkezeteket, meg a gyönyörű, vörös-arany tollú madarat, érdeklődve fordult az igazgató felé.
- Mi lesz a feladatom? – kérdezte kíváncsian.
- Nos, a te feladatod az lesz, hogy segítesz a tanároknak, illetve Hagridnak. Meg tanulnod is kell. Hiába, hogy nem tudsz varázsolni, meg kell tanulnod a varázsvilág szabályait. Rendben? – Eugene bólogatott.
- Hol fog lakni a fiam?
- Ezt önöknek kell eldönteni. Én két lehetőséget ajánlok. Az egyik, hogy a fiú Piton professzorral lakik egy szobában, a másik, hogy a vele egykorú diákok szobájában lesz elszállásolva.
Eugene kérdőn az apjára nézett. A diákok nem kedvelhetik Pitont túlzottan, ez látszott annak a Potternek az arcán, így valószínűleg ő sem lesz túl népszerű. Az apjával meg eddig majdnem az összes beszélgetés veszekedésbe torkollt. Nem tudta, mi lenne a legjobb.
- Szerinted? – de Piton közönyös arcáról nem tudott semmit kiolvasni.
- Dönts te! – hangzott a rövid, és cseppet sem barátságos felelet.
- Rendben! Szeretnék a diákok között lakni.
- Úgy gondolod, ez a legjobb választás? – nézett Dumbledore mélyen a fiú szemébe. – Nos, a Teszlek Süveget a te fejedre nem tehetjük, majd meglátjuk, melyik ház diákjai között fogsz élni. Most az ebédnél bemutatlak a tanároknak és a tanulóknak. A csomagjaid itt hagyhatod. Nahát! Te gitározol? – az igazgató szeme felcsillant a hangszer láttán. – Tudod, Eugene én is szeretek zenélni. A zene a legnagyszerűbb dolog a világon!
- Az igaz! – Eugene már kifejezetten szimpatikusnak találta az öreg varázslót.
- Most elmehetnek! – állt fel Dumbledore, barátságosan megveregetve a fiú vállát. – Piton professzor, este szeretnék önnel még pár szót váltani. Nyolckor várom az irodámban.
- Igen, Igazgató úr! Gyere, fiam!
Mikor kiértek a folyosóra, lefelé vették az irányt. Eugene nem is számolta, hány emeletet mehettek, hány kanyargós folyosót hagytak a hátuk mögött. Az irányérzéke végül teljesen megzavarodott, de úgy gondolta, teljesen más szárnyban lehet, mint ahol bejöttek.
Egy zöldre festett ajtó előtt végül megálltak. Piton elővett egy kulcsot, aminek a feje egy összetekeredett kígyót ábrázolt, és kinyitotta az ajtót.
Eugenet meglepte a látvány, ami fogadta. Nem ilyennek képzelte az apja szobáját. A világos bútorok nyugalmat árasztottak, a levegőben pedig nem érződött a lenti folyosókon terjengő pinceszag. Mindent sejtelmes zöld fény borított, a kandallóban is zöld tűz égett.
- Ülj le! – mondta Piton a fiának, majd a szekrényből elővett néhány csomag édességet, amit a fiú elé rakott. – Keresek neked talárokat. Addig ülj itt nyugodtan.
Eugene, bár még mindig neheztelt apjára, engedelmeskedett. Eszegetni kezdte az elé rakott csemegéket, és a zöld tűzbe bámult. Teljesen kimerültnek érezte magát, minden tagja fájt. Már nem is látta a lángokat, csak a tűz zöld fényét. Egyre nehezebbnek érezte szemhéjait, míg már alig bírta kinyitni azokat. Hátradőlt, és mély álomba zuhant.
Piton ez alatt a hálószobában a régi iskolai holmijai között kutatott. Nézegette régi talárjait, megpróbálta megsaccolni, melyik lenne jó Eugene–re. Talált néhány talárt, amit még sohasem hordott, még be is volt csomagolva.
- Ez talán jó lesz… - kiment a fiához, és látta, hogy az elszundított a puha fotelban.
Fekete haja a vállára terült, arca még sápadtabbnak látszott a zöld fényben. Kicsi, szinte nőies kezeit keresztbe fonta a hasán, és nyugodtan, mélyeket lélegzett. Piton elgondolkodva nézte a finom metszésű állát, szépen ívelt száját. Így tényleg nagyon hasonlított a feleségére, az egyetlen emberre, akit igazán szeretett. Odament a fiúhoz, és gyengéden megérintette a vállát.
- Ne haragudj, elaludtam. Nagyon fáradt vagyok… - mondta Eugene álomittas hangon.
- Semmi baj. Itt egy talár, próbáld fel. Addig én is átöltözöm.

* * *

A legtöbb diák ekkor már a Nagyteremben ült és sugdolózott. Vajon mit akar Dumbledore kihirdetni a második napon? Hiszen a legtöbb fontos dolgot az évnyitón szokták közölni. A Griffendélesek asztalánál mintha nagyobb lett volna a hangzavar a szokásosnál.
- Harry, ugye csak hülyéskedsz? Hogy Pitonnak fia van! És ide jött a Roxfortba…
- Pedig Ron, így van! Miért találnék ki ilyeneket? – Harry már lassan egy órája próbálta meggyőzni a barátait, hiába. Kérdőn nézett Hermionéra.
- Neee! Ezt én sem veszem be! Na meg Piton mugliruhában… Harry, neked tényleg élénk a fantáziád! – kuncogott a lány.
- Ha nem hiszitek, majd meglátjátok! – mondta Harry kissé sértődötten.
Ekkor lépett az ebédlőbe Piton, lobogó fekete talárjával határozott léptekkel a tanári asztal felé indult. Egy fekete hajú, sötétkék taláros fiú követte. Minden szem feléjük fordult. A tanulók arcán látszott, hogy nem hisznek a szemüknek. Csak két diák nem lepődött meg. Harry Potter, és … Draco Malfoy.
Dumedore maga mellé hívta a fiút, majd szólásra emelkedett.
- Mielőtt nekilátnátok az ebédnek fontos bejelenteni valóm van. Új alkalmazottal bővült az iskola. Szeretném bemutatni Eugene Pitont, az új tanársegédet. Fiatal korára tekintettel az egyik ház diákjainál fog lakni. Mivel ő nem varázsló, nem tehetjük a fejére a Teszlek Süveget. Úgy gondoltam, döntsétek el ti, melyik ház adjon otthont Eugene – nek.
Mikor az igazgató ezt kimondta, a terem olyan lett, mint egy zúgó méhkas. Az összes asztal felől ellenséges pillantással méregették a fiút. Egy pár perc múlva az igazgató ismét megkérdezte:
- Szóval melyik ház szeretné, ha Eugene náluk lakna?
Piton remélte, hogy a Mardekárosok közül valaki jelentkezik, de tévedett. Mindenki a többi asztal felé nézelődött, hátha ott befogadják a nem várt vendéget.
Dumbledore megunva a csöndet Eugene felé fordult.
- Mivel egyik ház sem jelentkezik magától, válassz te.
A fiú nem tudta a házak neveit, így tanácstalanul nézelődött körbe. Minden tekintet felé fordult, így ha lehet még kellemetlenebbül érezte magát. Nem akarta húzni az időt, de ötlete sem volt hova menjen. Hátranézett az apjára, aki a szokásos, érzelemmentes arckifejezéssel nézett vissza. Visszafordult az asztalok felé, mikor észre vette azt a szemüveges fiút, akivel a folyosón találkozott.
- Lesz, ami lesz… - gondolta, és elindult a jobb oldali asztal felé. Azonban szerencsétlenségére megfeledkezett arról, hogy talár van rajta, és rálépett a köpenye szélére. Megtántorodott, és hasra is vágódott volna, ha nem kapaszkodik meg az asztal szélében. Dühösen körülnézett, ki nevet rajta, de megdöbbenve tapasztalta, hogy sokan el sem mosolyodtak.
- Hát igen, apám jól befenyíthette őket… - gondolta. Látta, hogy két lány helyet szorít neki a padon, leült oda, majdnem szemben Harryvel.
- Eugene a holnapi naptól kezdi a munkáját, a feladatait a tanároktól kapja meg. Már csak ennyit szeretnék mondani: Jó étvágyat! – mondta vidáman Dumbledore, és visszaült a helyére.
Eugene annyira fáradt volt, hogy még az sem érdekelte, hogy kerültek az ételek az asztalra. Miközben evett, azt nézte, kivel tudna beszédbe elegyedni, de mindenki elfordította a fejét, akire ránézett.
Az ebéd végeztével elindultak a klubhelység felé. Megpróbált szorosan a vörös címeres talárú diákok közelében maradni. Szeretett volna érdeklődni a tanárokról, a házról, de nem mert szólni senkihez. Annyira elveszettnek érezte magát, mint még soha. Otthon mindig is ő volt a kedvenc. Nevelőszülei elkényeztették, amennyire csak lehet, mindenben támogatták, az iskolában pedig mindig népszerű volt mind a tanárok, mind a diákok körében. Dühös volt mindenre és mindenkire.
A klubhelységben tanácstalanul álldogált egy darabig, utána, mivel jobb ötlete nem volt, leült az egyik fotelba. Egyre kínosabban érezte magát. Már komolyan fontolgatni kezdte, hogy mégis inkább az apjához költözik, mikor valaki megszólította.
- Szia, Hermione Granger vagyok, a Griffendél ház prefektusa. Bár gondolom, az apád mesélt rólam… Szóval a jelszó: hypogriff, és a hatodikos fiúknál fogsz lakni. – hadarta egy szuszra, hogy minél hamarabb túl legyen a számára kellemetlen feladaton – A jelszót el ne mondd a Mardekárosoknak!
- Állj! Vegyél közben levegőt is! Apám miért mesélt volna rólad? Te nem az ő házában vagy, igaz? Miért mondanám el a jelszót? Te vagy a második, akivel a diákok közül beszéltem! – mondta kissé ingerülten.
- Piton professzor otthon nem beszél az iskoláról? – csodálkozott.
- Mit tudom én! Miért, mit kellene mesélnie? Rajzszöget tettetek a székére? – már kifejezetten kíváncsi volt, hová akar a lány kilyukadni, de Hermione válaszként csak furcsán nézett rá, mintha a fiú nem lenne egészen normális.
- Mit tudod te? Az meg hogy lehet?
- Egy napja sincs, hogy ismerem. – hangja tele volt keserűséggel. Nem is azért, mert csak most ismerte meg az apját, hanem mert a régi családjától elszakították.
- Ne haragudj! Nem tudtam! – Hermionénak kis lelkiismeret furdalása lett, nem akarta megbántani a fiút.
- Semmi baj.
- Megmutassam a szobád? – Eugene bólintott, így elindult a fiúk hálószobája felé.
A hálószobában az egyik ágyon két fiú ült, és beszélgettek, de amikor meglátták Eugenet, hirtelen elhallgattak. Hermione, hogy megtörje a kínos csendet, bemutatta a fiúkat.
-Ő Ron Weasley, Ő meg Neville Longbottom. – A vörös hajú fiú, keményen megszorította Eugene felé nyújtott kezét, közben a szeme villámlott a dühtől, Neville meg olyan óvatosan fogott vele kezet, mintha attól félne, hogy a fiú meg akarná támadni.
- Melyik az én ágyam?
- Az ott. – Mutatott Ron a legszélső ágy felé, ami mellett volt két hatalmas láda, a gitár, és Eugene utazótáskája. Hermione eddig észre sem vette, hogy az öt ágy mellé beraktak egy hatodikat is. Ez nem baldachinos ágy volt, és keskenyebb is volt a többinél.
- Azok a ládák mit keresnek ott?
- Azok a te ládáid, nem? – kérdezte Neville félénken. – Ott van rajtuk a neved is. Nézd meg.
Eugene odament, és valóban, mind a két ládán egy cédula fityegett: E. Piton.
- Dumbledore azt mondta, nem vagy varázsló. Akkor mi vagy? – tette fel a cseppet indiszkrét kérdést Ron.
- Kvibli vagyok. - Eugene sejtette, hogy a többiek meg fognak ezen lepődni, de erre a reakcióra azért nem számított. A két fiú lesápadt, nem jött ki hang a torkukon.
- Ezért nem keresett téged az apád? – kérdezte Hermione felháborodva, de rögtön meg is bánta. Hiszen az előbb is érzékenyen érintette a fiút a téma.
Eugene nem szólt, csak bólintott, és az egyik ládával kezdett foglalatoskodni. Ron ismét akart valamit kérdezni a fiútól, de mikor meglátta Hermione szigorú tekintetét, inkább letett róla.
- Ron, Neville, nem kellene órára menni? – kérdezte Hermione.
- Órára? Nekem kellene, de Madam Pomfrey Neville – nek azt javasolta, hogy a mai nap inkább pihenjen.
- Akkor indulás!
- Jól van, na! Sziasztok! – kelletlenül követte Hermionét.
Eugene megtalálta az egyik ládához a kulcsot, de a másik ládán nem volt sem kulcslyuk, sem zár, mégsem bírta kinyitni, akárhogy is próbálta. Egy darabig vizsgálgatta, rá akart jönni a trükkjére. Mikor már végképp elfogyott a türelme, dühösen felpattant, és szitkozódva belerúgott a ládába.
- Segítsek? – Neville érdeklődve odament Eugene ágyához.
- Megköszönném. Nem bírom kinyitni ezt a hülye ládát! – dörzsölgette a lábujját, mivel igencsak megfájdult a rúgás következményeképp.
Neville felemelte a pálcáját, és kimondta a varázsigét.
- Alohomora! – lehajolt, hogy kinyissa a ládát, de a zár még most sem engedett.
- Hmm… Talán a másik ládában van a kulcsa… Nem nézted meg?
- Tényleg! De hülye vagyok! – csapott a homlokára Eugene. Felnyitotta a ládát, amiben, a ruhaneműk tetején talált két borítékot. Az egyikben egy vékony aranylánc volt rózsát formázó medállal, és egy levél.

„A medált még édesanyád hagyta rám, hogy csak neked adhatom oda. Nagyon vigyázz rá! Megpróbáltam mindent bepakolni, ami kellhet neked. Ha valamire még szükséged van, szólj!
Perselus Piton”

Eugene a nyakába akasztotta az ékszert, és megnézte a másik borítékot is. Abban is csak egy rövid levelet talált.

„A ládában van az örökséged édesanyád után. A kulcs már nálad van. Ne feledd! A ládát csak te nyithatod ki!
Albus Dumbledore”

Eugene megvonta a vállát, és kutatni kezdett a ládában, de ami a kezébe akadt, el is feledtette vele a kulcsot. Egy fotó. A képen egy fiatal pár volt, egy fekete hajú görbeorrú férfi, és egy nagyon szép szőke nő. Egy kőlépcsőn ültek, és mind a ketten nagyon szomorúnak látszottak. Eugene végigsimított a képen. Nem bírta levenni a szemét a szőke fürtökről, a gyönyörű hatalmas szemekről…
- Édesanyám képe! – mondta meghatottan. – Még sohasem láttam őt…
- Soha? – hökkent meg Neville.
Eugene nem bírta. El kellett valakinek mondania. Nem szeretett panaszkodni, de nem tudta magában tartani. Elmondta Neville-nek, amit magáról tudott, és a fiú feszülten hallgatta.
A nap hátralévő részét Eugene a hálószobában töltötte, még vacsorázni sem volt kedve lemenni. Hermione este még elmondta a másnapi feladatait, majd korán, jóval a többi fiú előtt lefeküdt aludni. Még a többi szobatársát sem volt ideje megismerni.

 Következő