Az éjszaka nehezen telt mindenki számára. Éjfél rég elmúlt már, de Eugene az ágyában ébren feküdt és a plafont bámulta. Teljesen össze volt zavarodva. Arra gondolt, a következő hónapokat hol fogja tölteni, de elképzelése sem volt arról, hová fog kerülni. Az öreg varázsló azt is mondta, ad majd neki valamilyen munkát. De takarítani nem fog, az biztos! Gúnyosan elmosolyodott. Oldalára fordult és megnézte a csomagjait. Nem tudta mit kell vinnie. Délután Spring elmondta, hogy abban az iskolában nem működnek az elektromos felszerelések.
Mivel imádta a zenét, szomorúan gondolt bele, hogy így valószínűleg a magnója se működne, így elhatározta, hogy a gitárját is magával viszi.
Eszébe jutott, hogy az apja a szomszédban van, amit most sajnált, mert jó lett volna kicsit faggatni. Bár már valószínűleg úgyis alszik ilyenkor… Arra gondolt, hogy régen mennyire vágyott arra, hogy megismerje az igazi apját. Azt már egész kicsi kora óta tudta, hogy örökbe fogadták, és azt is, hogy meghalt az anyja. De mikor meglátta a fekete talárjában, szigorú tekintetével... Csak haragot érzett. Haragudott rá, mert nem érezte, hogy a férfi szeretné őt, haragudott az elmúlt tizenhat év miatt. Most viszont lelkiismeret furdalása volt, hiszen ő sem volt túl kedves. Nem tudott tovább feküdni, inkább felkelt és elkezdett járkálni.
Nem tudta, hogy a szomszédban az ember, akire gondol, szintén nem tud aludni. Piton az ablak előtt ült, és nézte a kihalt utcát. Még mindig hallotta a fia vádló szavait. Különösen érezte magát. Nem értette, hogy állhatta meg idáig, hogy ne keresse fel őt. Most egy képet nézett a falon. Úgy tippelt, ezt biztos Eugene festette.
- Nem csoda, hogy tehetséges, Eva is igazi művészlélek volt. Csak őt senki nem vette komolyan.
Reggel hétkor Spring ébresztette Pitont, a megbeszélt időben. Elbúcsúzott a házigazdától, majd fölment az első emeletre Grayékhez. A házaspár már felöltözve a konyhában ült, Emily épp a reggelit készítette.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt, Mr. Piton! Kér reggelit?
- Nem! Szeretnék azonnal indulni. Hol a fiú? - kérdezte mérgesen, mivel nem látta sehol Eugene-t.
- Itt vagyok! - szólt egy álmos hang a folyosó végéről. - Tíz perc! Még összepakolok pár cuccot!
- Megnézhetem, miket viszel?
- Persze. Gyere be! - azzal beengedte a szobájába. A férfi döbbenten nézte a három hatalmas útitáskát.
- Jó ég! Minek neked ennyi holmi! Ha lány lennél, még érteném... Csak a legszükségesebbeket hozd! A többit megveszem neked.
- Mit értesz a legszükségesebbek alatt?
- Néhány ruhát. Mint mondtam, ami kell, azt megveszem. Tíz perc múlva legyél készen! Majd a városban reggelizünk! - Kiment, és becsukta az ajtót.
- Méghogy lány! Na várj csak! - Fogta a csomagjait, kipakolt belőlük. - Szóval csak a legfontosabbakat!
Egy gonosz vigyorral újra pakolni kezdett:
- Egy pár papucs, két póló, egy pulóver, egy nadrág, egy pizsama, néhány alsónemű... Hohó, sokba leszek én neked, édesapám! Ja, persze! Sampon! Ahogy apám elnézem, nála abból biztos nincs túl sok! Mit is akartam még vinni? Ja, a gitár! Fogta a már jóval könnyebb táskát, berakta a gitárt a tokjába, és elindult az ajtó felé. Elbúcsúzott a nevelőszüleitől, átadta üdvözletét húgának, aki még aludt, és kilépett a folyosóra.
Az apja a lépcsőházban várt rá a lépcső korlátjának támaszkodva.
- Mehetünk már végre? Az meg minek? - mutatott a hangszerre.
- Nem mindegy? Nem neked kell cipelni!
Piton már másodszorra érezte azt, hogy képen kellene törölni a pofátlan kis dögöt, de most is ellenállt a kísértésnek.
Elindultak a kapu felé a szikrázó kora őszi napsütésben. Eugene mindig is szerette a reggeleket. De most nem tudott örülni neki, mivel tudta, hogy az udvart, ahol gyermekként oly sokat játszott, a hintát, amit a kishúga kedvéért állítottak a nevelőapjával, a rózsabokrokat, melynek árnyékában rengeteget festett, amiket talán csak hónapok múlva fog viszontlátni. Mikor kiértek az utcára, a fiú nem nézett vissza, érezte túl fájdalmas lenne. Félt, ha megtenné, nem bírná visszatartani a könnyeit, pedig nem akart az apja előtt gyengének tűnni. Rossz volt belegondolnia, hogy egész eddigi életét elveszíti.
Piton megunván a kínos hallgatást, megkérdezte: - Mondd csak, milyen iskolába jársz?
- Gimnáziumba, művészet szakra. - látszott a fiún, hogy nem szívesen válaszol. Szerette az iskoláját, az osztálytársait. De Perselus tovább faggatta, mintha nem venné észre, hogy Eugene nem akarja a beszélgetést folytatni.- Hogy tanulsz?
- Hogy tanultam ott? Nos, kitűnő voltam majdnem mindenből. Nem egyszer ösztöndíjat kaptam, a képeimmel meg több országos pályázatot is megnyertem.
Hangjában nem volt dicsekvés, hiszen csak a tényeket közölte. A tanárai szerint komoly esélye volt arra, hogy akár a leghíresebb egyetemekre is felvegyék. Persze ez most már lehetetlennek látszott, hiszen így lehet, hogy a középiskolát sem tudja elvégezni.
Nem akart többet a témáról beszélni, úgyhogy inkább ő is kérdezősködött.
- Mondd csak... Apa! - nehezére esett a férfit az apjaként megszólítani, de ötlete sem volt, hogy nevezhetné másképp. - Te tanár vagy, igaz? Mit tanítasz?
- Bájitaltant. Ez az egyik legcsodálatosabb tárgy. Bár szívesen tanítanék mást is...
- Aha. Most merre megyünk?
- A városközpontba, az Abszol útra. Megreggelizünk, utána veszünk neked pár dolgot. Mugli busszal megyünk.
Eugene nem tudta, hol van az Abszol út, de azért sem kérdezte meg.
A busz öt perc múlva meg is érkezett. Piton a leghátsó székre ült, mivel nem szerette, ha bámulják, a fia meg vele szemben foglalt helyet. Egész úton nem szóltak egymáshoz, nem is néztek egymásra. Eugene maga mellé vette a gitárt, majd a táskájában kezdett el kutatni. Eszébe jutott, hogy sértődöttségében miket hajigált ki a táskából, és hogy egy csomó olyan dolgot hagyott otthon, amik talán könnyebbé tehették volna az előtte álló hosszú hónapokat. A családi fotóalbumot, a rajzeszközeit, néhány számára kedves könyvet, és még megszámlálhatatlanul sok tárgyat. Ha lehet, most még jobban haragudott apjára. A gitártok zsebébe nyúlva talált néhány kottát, kottafüzetet, egy majdnem üres füzetet és egy tolltartót.
- Még jó, hogy ezek kellettek a zeneiskolában...
Visszahúzta a zipzárt, és elgondolkodva nézett ki az ablakon. Akkor eszmélt csak fel, mikor az apja rászólt:
- Fiam, leszállunk! Vagy talán még utazgatni szeretnél egy darabig? Ábrándozni reggeli közben is tudsz! - hangja cinikusan csengett.
- Remélem abban a varázslósuliban nem leszek vele egy szobában! Egy héten belül késbe dőlnék! - gondolta Eugene.
A fiú meglepődve nézett körül. Hiszen ezt a környéket jól ismeri és az holtbiztos, hogy itt nincs olyan, hogy Abszol út.
- Most pontosan hová is megyünk? Biztos, hogy itt kell leszállni? Szerintem rosszul tudod az utat. Szóval a nagy varázsló is tévedhet? Talán kellene venned egy mugli térképet is. - mondta ezt olyan hangnemben, hogy az apjánál jóval szelídebb természetű embernek is kinyílt volna a zsebében a bicska.
Piton érezte, hogy lesápad a dühtől. Megragadta a fiút a pólója nyakánál fogva, nem törődve azzal, hogy mennyi járókelő nézi őket, és olyan közel húzta magához, hogy orruk szinte összeért.
- Idefigyelj, fiacskám! Nem tudom, hogy a muglik hogy neveltek téged, de ÉN nem tűröm, hogy így beszélj velem! Ha tetszik, ha nem én az apád vagyok, és megkövetelem, hogy viselkedj úgy, mintha tisztelnél! Ha még egyszer kioktatsz, nagyon megbánod! Megértetted? - sziszegte.
- Meg - a fiú tűrte apja pillantását, nem látszott rajta, hogy komolyan megijedt, de nem akarta tovább feszíteni a húrt. Piton hátralökte Eugenet.
- Gyere utánam! - azzal dühösen megfordult, és hatalmas léptekkel elindult.
Eugene kelletlenül követte, de meglepődött, mikor átnézett az út túloldalára. A könyvesbolt és a lemezbolt között ott volt egy kopott épület, amit eddig észre sem vett. Szóval ide kell menni. Mikor átmentek az úton, akkor látta, hogy ez valami fogadó féle, még a cégtáblát is el tudta olvasni. "Foltozott Üst" - állt egy táblán. Hogy létezik az, hogy eddig tudomást sem vett róla? Látta, hogy az apja bemegy oda, úgyhogy követte. Szeretett volna kérdezősködni, de az előbbi affér miatt inkább nem tette.
Amennyire az utcán a muglik között nem voltak feltűnőek, itt annál inkább a figyelem központjába kerültek. Itt mindenki talárt viselt - ami nem igazán nyerte el Eugene tetszését - és mindenki a jövevényeket bámulta. A fiú úgy látta, apja nem igazán lehet itt gyakori vendég a többi varázsló meglepődött arcát figyelve. A helyiség kicsi volt, és füstös. A berendezés ki tudja, mikor volt utoljára festve, újítva. Eugene nem igazán volt ilyen helyekhez szokva, és a benn tartózkodók sem voltak túl szimpatikusak neki.
- Jó reggelt, tanár úr! - köszöntötte Pitont a csapos. - Mivel szolgálhatok?
- Két adag szalonnás rántottát, két csésze teával. - nem igazán volt rá kíváncsi, hogy a fiú mit kérne enni. Örüljön annak, hogy egyáltalán vesz neki reggelit.
Nem egészen negyed óra múlva a rántotta már az asztalukon volt. Egymással szemben ültek, és szó nélkül falatoztak. Hirtelen egy fiatal női hang törte meg a csendet.
- Nahát, professzor! Ön itt!? A fiatalember a fia? Ideülhetek?
Eugene hátrafordult, hogy lássa a beszélőt, és meglepetésében kiejtette a kezéből a villát. A nőnek világító sárgászöld göndör haja volt, és zöld talárt viselt.
- Jó reggelt Tonks! Igen, mint látja, itt vagyok, igen, ő a fiam, igen, ideülhet. - mondta a professzor kimért hangon. Nem igazán örült a dolognak, de remélte, hogy a nő valami üzenetet hoz Dumbledortól.
A lány leült az Eugene melletti székre, de továbbra is bámulta a férfit.
- Tudja, tanár úr, én eddig nem igazán tudtam elképzelni mugli ruhában... Így olyan furcsa...
Eugene nem tartotta furcsának apja kék farmerját, világos ingjét, de a tegnapi fekete talár, amit viselt... Egy cseppet bizarr volt.
- Nem mindenki tud olyan visszafogottan kinézni, mint ön! - mondta gúnyosan Piton. - Ön mit csinál itt, ha szabad kérdeznem?
- Ó, csak vettem néhány új kristály fiolát! A régieket eltörtem.
- Nos, ezen nem csodálkozom! Honnan tud a fiamról?
- Hát eléggé hasonlít önhöz. Jaj tényleg! Nem is mutatkoztam be neked! Tonks vagyok! -fordult a fiú felé, és kezet nyújtott neki.
- Eugene Gray... Illetve Piton. Van neked keresztneved is? - a fiú sejtette, hogy a nő az előbb nem mondott egészen igazat, mikor azt mondta, hogy a hasonlóság miatt gondolta őt Piton fiának. Hiszen mikor ezt mondta még háttal volt neki!
- Van de nem igazán szeretem...
- A hölgy keresztneve Nymphadora. Amúgy a volt tanítványom.- vetette oda foghegyről Piton.
- De kérlek, hívj csak Tonksnak, jó? Te tudsz gitározni? - simított végig a hangszeren. Olyan csodálattal nézte, mintha valami különleges dolog lett volna.
- Tudok valamennyire. Tudod, a suliban kötelező volt mindenkinek egy hangszeren megtanulni játszani. Csak azért viszem, mert úgy hallottam, hogy a Roxfortba nem vihetem a magnóm.
- Az elektromos készülékek valóban nem működnek ott. Ezután hová mentek?
- Nem tudom. Apa, most hová megyünk?
- Én a Gringottsba, te meg maradsz itt, míg vissza nem értem. Utána veszek neked néhány talárt, meg könyveket. - válaszolt barátságtalanul.
- Miért nem mehetek oda? Egyáltalán, minek nekem talár?
- Mert veszélyes hely. - ez a válasz nem volt helytálló, igazából csak szeretett volna néhány percig a fiú nélkül maradni. - A talár meg azért kell, mert nem szeretném, hogy még jobban kilógj a diákok közül.
- Rendben, de akkor legalább hagy menjek ki az utcára! - a fiú már kezdte kellemetlenül érezni magát a sok varázsló között.
- Tényleg, tanár úr! Hagy jöjjön velem a fiú az Abszol útra! Ígérem, vigyázok rá! - nézett Tonks mosolyogva a volt tanárára.
- Hova akarja vinni? Nem sokáig leszek a Gringottsban, és szeretnélek egyből megtalálni titeket.
- Csak Florean Fortescue Fagylaltszalonjához. Nem csatangolunk el!
Piton megkönnyebbülten bólintott. Így lesz egy kevés ideje, hogy gondolkodjon és a fia sem keveredik bajba. Miután elfogyasztották a reggelit, elindultak a hátsó udvarba, majd a nő megérintette a balról a harmadik téglát. A fal leomlott, és akkora lyuk keletkezett, amin mind a hárman át tudtak férni. Eugene szája tátva maradt a döbbenettől! A kanyargós utca tele volt varázslókkal, boszorkányokkal, a boltokban meg mindenféle hihetetlen dolgot árultak. Szeretett volna körülnézni egy kicsit, de látta, hogy Tonks egy kedves, teraszos boltocska felé tart, inkább követte. A boszorkány mondta a fiúnak, hogy üljön le, ő maga meg bement a boltba. Két perc múlva megjelent két hatalmas fagylaltkehellyel a kezében.
- Gyümölcs kehely. Remélem szereted! - tette elé mosolyogva az édességet.
- Köszi, de nem kellett volna! Nincs nálam pénz. - ekkor jutott eszébe, hogy a pénztárcát sem viszi magával.
- Ugyan, semmiség! Mondd csak, a Roxfortban mit fogsz csinálni? Te nem tudsz varázsolni, igaz?
- Fogalmam sincs, hogy ott mit kell majd csinálni. Amúgy te honnan tudsz rólam? - nézett a nő szemébe azzal a sötét, mélyreható pillantással, amit Tonks eddig csak Perselusnál látott.
- Hát, az ilyen dolognak hamar híre megy. Az igazgató elmondta a többi tanárnak is hogy jössz, én meg megtudtam az egyiktől.
- Ez már hihetőbb, de még mindig nem ez az igazság. Igaz, Tonks? - hangja szinte derűs volt, és inkább kíváncsiság volt benne, mint gyanakvás, de az a tekintet...
- Figyelj, Eugene, majd elmondom. Itt nem lehet. Beszéljünk másról, jó?
- Rendben. Mesélj valamit arról az iskoláról!
Tonks beszélt a házakról, a Teszlek Süvegről, az igazgatóról... Eugene feszülten figyelt, próbálta feldolgozni a hallottakat - bár néha az arcán feltűnt a "hiszem, ha látom" kifejezés - majd feltette azt a kérdést, amitől Tonks tartott.
- Mondd csak, apám milyen ember?
- Nos, mint tanár elég szigorú, és igazságtalan. A mardekárosokkal nagyon kivételezik. Emberileg meg eléggé magának való... De úgy nem igazán ismerem. - nem tudta, hogy mit kellene válaszolnia, hiszen nem akarta megbántani a fiút, de hazudni sem akart neki.
- Értem. - Eugene látta, hogy a nőt feszélyezi a téma, nem kérdezte tovább. - A varázsvilágban ez az extrém frizura a divat? - viccelődött, hogy oldja egy kicsit a feszültséget, és ujja közé fogott egy sárgászöld tincset.
- Fiúhoz képest a te hajad sem semmi! Engedd csak ki! - mondta nevetve. Eugene kivette a hajából a fekete hajgumit, amit a csuklójára húzott, majd megrázta a fejét. Gyönyörű fekete haja szinte kéken csillogott. Néhány tincs az arcába hullott, az alól nézett Tonksra, majdnem úgy, mint ahogy az apja szokott, de hatalmas fekete szemei nem csillogtak hidegen.
Sőt! A fiú tekintete vidám volt és pajkos.
Tonks kisimította a hajat a fiú arcából, aki erre ösztönösen a nő tenyerébe hajtotta a fejét. A Tonks meglepődött ezen a bizalmas mozdulaton, de nem tudta miért, nem húzta el a kezét. Jólesett éreznie a fiú bőrét, selymes haját... Aztán észbe kapott.
- Hiszen ez csak egy tizenhat éves nagykamasz! Csak ne nézne olyan szép kiskutya pillantással... - elnevette magát, és játékos mozdulattal összetúrta a fiú haját, mire az hátrakapta a fejét, és ő is elkezdett nevetni.
- Tetszik? - kérdezte Eugene jókedvűen. - Megnéznélek téged is ilyen hajjal!
- Ahogy parancsolod! - mondta a boszorkány, majd behunyta a szemét, és fájdalmas arcot vágott. A haja megnőtt, kiegyenesedett és fekete lett.
- Ez igen! Minden varázsló tud ilyet?
- Nem. Tudod én metamorf mágus vagyok, erre születni kell! - büszkélkedett.
- Az mit jelent? Ugye nem csak a hajad tudod megváltoztatni?
- Nem, nézd csak! - azzal az orra megnőtt, olyan lett, mint a fiúnak.
- Most jó! Olyan mintha a nővérem lennél! Maradj így!
- Abbahagynátok a bohóckodást? Még ma szeretnék végezni! - a két fiatal észre sem vette, hogy Piton már megérkezett, akinek szemmel láthatóan nem tetszett Tonks új külseje. De nem szólhatott semmit, mert megjelent egy bagoly, csőrében egy csomaggal. Egyenesen a férfihoz repült. Perselus kibontotta a csomagot. Egy levél volt benne, meg egy dugóhúzó.
"Ez egy zsupszkulcs! 10. 45-kor Roxmortsba viszi önöket. Dumbledore."
A férfi ránézett az órájára: 10. 40!
- Fogd a csomagod, gyerünk! Indulunk vissza a Foltozott Üsthöz!
- Rendben. Viszlát Tonks, jó volt veled beszélgetni! Ugye még találkozunk?
- Remélem! Viszlát Professzor! Szia Eugene!
10.43-ra már ismét ott voltak a fogadó hátsó udvarán.
- Fogd meg! - mondta Piton parancsolóan.
Eugene vonakodva bár, de eleget tett a kérésnek. Rövid idő után rántást érzett a köldökénél. Mikor úja szilárd talajt érzett a lába alatt körülnézett. Egy erdőben voltak, és nem messze egy hegyen egy száztornyú kastély állt.
- Ez a Roxfort! Ha kilépünk, tíz perc alatt ott vagyunk!
- Minek úgy sietni? Jó az idő, az erdő szép... - Eugene szerette volna húzni az időt, míg beérnek az iskolába, mivel semmi jóra nem számított.
- Ne dühíts! Szedd a lábad vagy...
- Rendben! - látta, nem érdemes az apjával vitázni.
- Miről beszélgettetek Tonksszal? - kérdezte Perselus gyanakvóan.
- Mindenféléről. Főleg az iskoláról.
- Mit mondott?
- Sokmindent. Tényleg vannak ott szellemek?
- Vannak. Dumbledore megengedi nekik, hogy ott éljenek.
- A diákok nem félnek tőlük?
Piton elmosolyodott a gyerekes kérdésen. Hiszen ami neki, varázslónak természetes, a fiánakteljesen új, félelmetes.
Az út további részében beszélgettek, míg el nem értek a Roxfort hatalmas tölgyfakapujáig.

 Következő