Piton a szobájában ült, idegesen dobálta ruháit egy kisebb utazótáskába. Nem tudta, mi az a veszély, ami a fiát fenyegeti, azt sem tudta, kitől kapta a levelet. Lehet, hogy csapda? Az ösztönei azt súgták, hogy nem az. De akkor ki tud még a fiáról? Hiszen nem mondta el senkinek. Talán mégis varázslóknál lakik?
Ekkor lépett a szobába Dumbledore.
- Mi történt Perselus? - kérdezte szelíden. Tudta, hogy a tanárt nem könnyű így kiborítani.
- Olvassa! - mondta Piton, és az igazgató kezébe adta a levelet.
Az ősz varázsló gyorsan átfutotta a pár sort, majd gondterhelten nézett maga elé.
- Mi a véleménye? - Kérdezte Piton, közben az igen kevés mugliruháját kotorta elő egy láda fenekéről.
- Oda kell mennie.
- Tudom. Még ma indulnék, ha lehet.
- Honnan tudja olyan biztosan, hogy ez nem csak egy csapda?
- Érzem. De Ön honnan tudja, hogy nem csapda?
- Nos, Perselus, valamit el kell mondanom önnek. Eddig azért nem tettem, mert a felesége a halála előtt megkért rá, hogy csak akkor mondjam el önnek, ha nincs más választásom. Eddig nem akartam, mivel úgy tűnt Önt sem igazán érdekli.
- De érdekelt! Hogyne érdekelt volna? Hiszen a fiam! Még ha csak egy kvibli is! - csattant föl Piton - Csak...
- Csak? Csak nem merte fölkeresni. Mert félt az elutasítástól. Félt a szégyentől.
A szégyentől... Ez a szó szíven ütötte a férfit. Mert igaz volt. Szégyellte volna, hogy a fia kvibli. A férfi abbahagyta a pakolást, és leült. Leszegte a fejét és megszólalt.
- Hallgatom, Dumbledore.- kimért hangján nem hallatszott a lelkében dúló vihar.
- A felesége, miután megszökött, a Rendhez menekült. Nem magát gyűlölte, nem maga üldözte el! A gyermekét féltette, nem akarta, hogy ő is halálfaló legyen. Ismert egy mugli házaspárt, akiknek nem lehetett gyermeke. Megkért engem, hogy tartsam titokban a terhességét és intézzem el, hogy a gyerek a születése után a Gray házaspárhoz kerüljön. Akkor még nem értettem, miért akarja örökbe adni. Szándékosan kereste fel a halálfalókat, hogy végezzenek vele. Így sikerült titokban tartani a kicsit.
- De nekem elmondta...
- Mert - tudom, nehéz elhinni - szerette magát!
- Gyűlölt engem. - monda Piton, de csak magának.
Dumbledore ezt eleresztette a füle mellett, és folytatta.
- Akkor még nem tudtuk, hogy kvibli lesz. A mugli szülők adoptálták, de én, mivel megígértem a feleségének, tovább vigyáztam a gyerekre. Egy varázslót megkértem, - aki úgy is Londonba akart költözni - hogy a Gray család mellett vegyen lakást. Megkértem a varázslót a mugli feleségével együtt, hogy költözzenek oda. Ő havonta küldi a híreket a fiatalemberről. Igen, Hiszen már tizenhat éves! De a legfontosabb: Meghagytam Mr Springnek, hogy ha tényleg baj van, önnek szóljon.
- A Kóbor Gimbusszal fogok utazni. Egy félórán belül indulok. - Mondta Piton tárgyilagos hangon.
- Rendben! - mondta az igazgató és elindult az ajtó felé, de még visszafordult. - Kérem, azonnal küldjön egy baglyot, ha megérkezett! Ha tehetem, én is ön után megyek. Sok szerencsét!
Piton gyorsan befejezte a pakolást. Óriási lelkiismeretfurdalása volt, mint mindig, amikor a feleségére gondolt. Dumbledore azt mondta szerette őt. Ez nem csökkentette a szívét mardosó érzést. Sőt!
A folyosón beszélgetés hangja ütötte meg a fülét.
- Harry, láttad Piton arcát, miközben megkapta azt a levelet?
- Nem semmi volt! Ilyennek még sohasem láttam! Vajon mit kaphatott?
- Fiúk, hagyjátok már! Mindenki erről beszél. Már unom!
De Ron folytatta, mintha meg sem hallotta volna Hermione hozzászólását.
- Lehet, hogy szerelmeslevelet kapott Umbridgetől. Milyen szép pár lennének!
De Harryék erre már nem tudtak reagálni, mivel Piton előlépett az árnyékból.
A három jó barát sápadtan húzódott összébb, de a tanár csak ennyit mondott:
- Harminc pont a Griffendéltől!
Miután elhalt a férfi távolodó lépteinek zaja, a három Giffendéles összenézett.
- Talán tényleg szerelmeslevelet kapott...
Pitont azonban most nem érdekelték ilyen apróságok. Máskor ezért büntetőfeladatot adott volna, de most fontosabb dolga volt. Majd a következő bájitaltan órán revánsot vesz.
Mikor kiért az épületből futott Roxmorts határáig, majd kinyújtotta a pálcáját. A Kóbor Grimbusz perceken belül megérkezett. Felszállt rá, kifizette a fuvardíjat, megmondta hová akar menni, majd leült a legsötétebb sarokba, nehogy faggatni kezdjék. Legszívesebben megkérte volna a sofőrt, hogy csak néhány óra múlva vigye őt a Knight streetre. Nem volt boldog a találkozástól, pedig életében először láthatja a fiát.
- Vajon hasonlít Evára? Tud már a származásáról? Mit fog érezni, amikor megtudja, hogy él az apja, csak tizenhat évig felé sem nézett? Mit tegyek, ha meglátom? Olyan furcsa... Mintha egy idegenhez mennék…
Fekete szemét lehunyta, és megpróbálta elképzelni a fiút.
Ekkor érkezett meg a busz a Knight street 6.-hoz.
Piton leszállt, megköszönte a fuvart, és letette a csomagját a lába elé. Felnézett az épületre. Régi típusú emeletes ház volt, kicsi kerttel az előtérben. Hat család lakott benne, látszott, hogy a lakók gondosan ügyelnek a ház tisztaságára. Kisgyerekek is lehettek, mivel a kert egy részét játszótérnek alakították ki. Minden csendes volt, senki nem járt az utcán ebben a koraesti órában.
- Szóval itt nőtt föl a fiam. A feleségen tényleg jó helyet választott.
Nagyot sóhajtott, majd odasétált a kapuhoz. Zárva találta. Hat nevet látott a kaputelefonon. Egy pár másodpercig az E. Gray feliratú gombon tartotta az ujját, majd mégis inkább R. Spring lakásába csengetett be.
- Ki az? - kérdezte egy kedves női hang.
- Perselus Piton
- Jöjjön be! A férjem már várja!
Ekkor jutott csak eszébe, hogy elfelejtett átöltözni. Még mindig a fekete iskolai talár volt rajta.
A kapu halk berregés után kinyílt. A Spring lakás mindjárt a földszinten volt. Be sem kopogott, az ajtón kilépett egy nálánál alig idősebb, testes, szőke férfi. Az amúgy jó kedélyű ember most igen csak komoly ábrázattal tessékelte be Perselust, majd az előszobában megállította.
- A fiú itt van bent. Már tud mindent. Jöjjön be, mindent elmesélünk.
A férfi idegesen követte a házigazdát a nappaliba.
-Azt a képet a fia festette. Ezt adta karácsonyra tizennégy éves korában. - Mutatott a falon lévő festményre Spring. A kép a házat ábrázolta, hóval borítva. - Tehetséges fiú.
A tanár erre nem tudott semmit mondani.
A nappali barátságos volt, vajszínű falakkal, szép barna bőrbútorokkal. Rengeteg szobanövény volt a polcokon, és még több képet akasztottak a falra akasztva.
De Pitont csak a heverőn ülő sápadt kamasz fiú érdekelte. Magas volt és sovány. A hatalmas szemei... Olyanok voltak, mint az anyjának. Csak nem szikrázóan kékek, hanem teljesen feketék. Az álla, az ajka, a keze is a szeretett feleségére emlékeztették. De az orra, a homloka, teljesen az apjáéhoz hasonlított. Haja szép fekete volt, ápolt, leért a derekáig.
Egy percig megilletődve nézett az apjára, majd felállt és odament hozzá.
- Szervusz... Fiam.
- Szia apa.
Egy pár másodpercig méregették egymást, várták, mit lép a másik. Megfordult Piton fejében, hogy megöleli a fiút, de inkább csak kezet fogtak. Ez a gesztus annyira személytelenre sikerült, hogy a többieket teljesen ledöbbentette. A fiú visszaült a helyére, helyet szorítva az apjának. Nem látszott az arcukon semmiféle érzelem, sem az egymásra találás öröme.
A bájitaltan tanárnak eszébe jutott, hogy megígérte Dumbledore-nak, ír mihelyst megérkezett, ezért kért Mr. Springtől pennát meg papírt, majd írni kezdett.
"Szerencsésen megérkeztem..."
Itt abbahagyta az írást és a mellette ülő fiúhoz fordult.
- Mi a neved?
- Eugene Gray.
- Nem! A neved Eugene Piton!- A hangja rideg volt, és parancsoló.
Eugene- t felháborította az, hogy az apja még a nevét sem tudta, de parancsolgat. Mi alapján akarja őt irányítani? Talán mert varázsló, minden úgy van amit ő mond?
- Nem! Nem fogom hagyni, hogy ez az ember parancsoljon nekem!
Piton befejezte a levelet, és Spring baglyával elküldte a Roxfortba.
Ez állt benne:
"Szerencsésen megérkeztem Eugene Pitonhoz. Várom a további utasításokat."

 Következő