Farewell proud men…

Elérkezett a végső csata ideje. Végignézek a felsorakozott boszorkákon és varázslókon. Arcuk komor, de ennek ellenére elszántság tükröződik rajtuk.

Kevesen vagyunk, nagyon kevesen. Sok Rendtagot öltek meg a halálfalók, valakik meg egyszerűen eltűntek.

Felfedezek néhány ismerős arcot a tömegben. Ron, Hermione, Luna, Cho, Dean, Neville, és sokan mások. Mindnyájan megváltoztatok. Már nem azok a gyerekes tinédzserek vagytok, kiket egykoron megismertem, hanem felnőtt mágusok.

Magam is sokat változtam. Szemüvegemre már nincs többé szüksége, egy bonyolultabb korrekciós bűbájjal helyrehozták a látásomat. Hajam az elmúlt időben megnőtt, már a vállamig ért. Ha külsőleg meg is változtam, de az irántad táplált érzéseim szemernyit sem változtak. Ugyanúgy szeretlek, mint amikor először megcsókoltál. Sose fogom lefelejteni azt a pillanatot.

Persze tisztában voltam vele, hogy ez veszélyes szerelem, és hogy nagyon kell vigyáznunk, hogy ne derüljön ki. Mindig hazudtam Ronnak és Hermionének a hollétemet illetően. Azt mondtam, hogy a könyvtárba megyek ismételni, közben pedig veled találkozgattam a Szükség Szobájában.

De egy idő után egyre nehezebb volt megoldani ezeket a titkos esti találkákat. Barátaim gyanút fogtak, főleg Hermione. Hiába, okos lány, az biztos. Nem hazudhattam nekik többet, így hát elmondtam nekik az igazat. Félve vártam a reakciójukat. Attól egyenesen rettegtem, hogy Te mit fogsz szólni a dologhoz. Vajon minden marad a régi, vagy elhagysz? Azt nem bírtam volna elviselni.

Két barátom reagálása azonban meglepett. Hermione megértette, és elfogadta a dolgot, nem haragudott rám. Örültem, hogy magam mellett tudhatom őt.

Ron már kevésbe fogadta el ezt a tényt. Szememre vetette, hogy hogy voltam képes eltitkolni a két legjobb barátom elől ezt a dolgot. Nem vitatkoztam vele, hisz tudtam, hogy bizonyos mértékig igaza van. De ennek ellenére ő is mellettem állt.

De te… rettegtem a perctől, mikor oda kellett álljak eléd, és meg kellett mondjam neked, hogy kiderült - barátaim számára - a kapcsolatunk. De meglepően jól reagáltál a dologra. Közölted velem, hogy ameddig Weasley és Granger nem kotyogja ki senkinek se a titkunkat, addig rendben van a dolog, ugyanis ha én megbízok bennük, akkor te is képes vagy kicsit félretenni az előítéleteidet velük szemben.

Kimondhatatlanul örültem, hogy ezt hallhatom tőled. De tudtam, hogy nem fog sokáig tartani ez az idilli állapot. A halálfalók mozgolódni kezdtek, és a háború kitört. Apád kényszerített téged, hogy a Sötét Oldalán harcolj a Végső Csatában. Már akkor tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.

Lágy fuvallat rezgette meg hajam. A halálfalók, élükön Voldemorttal, már felsorakoztak velünk szemben. Voldemort kilőtt egy halálos átkot, mire a mellettem álló boszorkány holtan esett össze. A csata elkezdődött.

Bármerre jártam harcoló felekkel találkoztam, pedig csak téged kerestelek. De ekkor megpillantottam Voldemortot. És hibáztam. Ha akkor nem a Sötét Nagyúrral foglalkozom, akkor talán megmenthettelek volna. De így csak újabb áldozat voltál ennek az értelmetlen háborúnak az oltárán.

Mikor Voldemort észrevett, lassan indult felém. Tudta ő is, hogy ma valamelyikünk meg fog halni. Pálcámmal védtem első átkát, majd félreugrottam egy "Crucio" elől. Óráknak tűnő percekig küzdöttünk így. Végül a földre kerültem. Tudtam, hogy elvesztem, és hogy senki nem fog segíteni rajtam.

Voldemort gúnyos mosollyal szegezte rám pálcáját. Rémülten meredtem rá, miközben idegesen kutattam talárom zsebeiben. A kezembe akadt valami. Egy tükör volt az. Önkéntelenül is, de magam elé kaptam. Épp időben. A halálos átok, amit Voldemort küldött rám, visszapattant a mágikus tükörről, egyenesen magára Voldemortra. A Nagyúr hangtalanul rogyott össze.

Vége. Hallottam, amit több száz torokból hangzik fel diadalmas kiáltás. Fellélegezhettem volna, de még mindig bizonytalan voltam hollétedet illetően.

A halálfalók látván mesterük bukását, menekülőre fogták a dolgot, csak néhány elvakult fanatikus maradt hátra tovább harcolni.

Kerestelek, és végül eredménnyel jártam. De a látvány cseppet sem tett boldoggá. Egy fatörzsnek nekidőlve ültél, körülötted hatalmas vértócsa. Forrón reméltem, hogy nem a te véred.

Borzalmasan néztél ki. Arcod, bár nem volt rajta sérülés, véres volt, szőke hajad kócosan hullott szemeidbe, míg talárod szakadt volt, és ragacsos mások vérétől. Mint azt később észrevettem, orrod is vérzett.

Lerogytam melléd, rádnéztem, de képtelen voltam megszólalni. Végül te szóltál hozzám.

- Harry… nyugodj meg, nem lesz semmi bajom… - de félbeszakított a hirtelen rádtörő köhögés, és kezed véres lett, ahogy a szád elé kaptad. Éreztem, hogy soha többet nem látlak majd, hisz itt fogsz hagyni. Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem erre a gondolatra.

- Ne, ne beszélj - suttogtam halkan. Égő érzést éreztem szemeimben. Igyekeztem visszatartani előtörni készülő könnyeimet.

- Harry… lehet, sőt biztos, hogy már nem beszélünk - folytattad kitartóan, de ezúttal is félbeszakadt beszéded a újból rádtörő köhögéstől.

- Ne, Draco, kérlek, ne mond ilyet - kértelek, miközben egy forró könnycsepp gördült le vértől maszatos arcomon.

- Harry kérlek egyet ígérj meg - már csak suttogva beszéltél - hogy soha nem fogsz utánam sírni.

- De hogy tegyem ezt Draco? - kérdeztem kétségbeesetten, és már nem tudtam visszatartani könnyeimet, melyek most már megállíthatatlanul záporoztak szemeimből.

Megfogtad a kezem, és mélyen a szemembe néztél.

- Kérlek Harry. Kérlek ne sírj miattam - ismételted meg újra kérésedet, és egy könnycsepp gördült le csodás arcodon. Az ez és az utolsó. Hisz egy Malfoy sosem sír.

Remegve öleltelek át. A karjaimban haltál meg. Érezte, hogy megremeg tested, ahogy kiszállt belőled a lélek. A szívem összetört abban a pillanatban. Lelkemre örök sötét borult.

De egy könnycseppet se ejtettem, ahogy kérted, habár csak pokoli kínok árán tudtam megállni, hogy ne zokogjak a fájdalomtól. Továbbra is csak görcsösen öleltelek.

Ekkor egy árnyék vetült mellettem a földre, és egy női hang a nevemen szólított.

- Harry? - Hermione az. Nem néztem rá, képtelen voltam mozdulni. Éreztem, ahogy Hermione lerogy mellém.

- Harry… nagyon sajnálom, hallom újra hangját. Végre ráemelem pillantásom, és ahogy tekintetem találkozik az övével, könnyeket vélek felfedezni barna szemeiben.

- Harry, engedd el. Nem tehetsz már semmit - suttogta Hermione, miközben próbálta visszatartani görcsös zokogását. Üres tekintettel nézek rá, majd elkeseredetten felkiáltok, az ég felé fordulva

- Miért? Miért vetted el őt is tőlem? Ezt érdemlem én? Annyi kín és fájdalom után még ezt is meg kellett érjem? - a fájdalom teljesen elborítja elmém. Előrántom pálcám, és saját szívemnek szegezem. Hermione rémülten néz rám.

- Harry ne… - megpróbálja kitépni a pálcát a kezemből, de már elkésett. Egy zöld villanás, és abban a tudatban hagyom itt ezt a földi poklot, hogy valahol már vár az egyetlen akit szeretek.

Kritika Írása