A könny útja
Néma álom dala cseng fülemben Keser? méregként oltja ki életem S a fekete éjben még csak sírnom se szabad Búcsúzok, mert te ezt akartad!
A Rózsák fojtogatója
Vérkék hajnalba csapott át A határtalan, édes éj Egy bimbó küzd a pokol felé Nyújtja fejét, törtet, zúz
Tövistelen, ég? rózsabokor Ahonnan indult ? A képzelet fagyos alja, Ahová hullatja gyógyító könnyeit
Csavarodik, nyúlik, már alig bírja fejét De a bimbó nem pattan fel Csak a pokol égő tüze, ami annyi szeretetet nyújthat Hogy a fojtó börtön felpattan
Az úton lefelé, egy jó tündér Csupa jószívüségből a bimbót levágni próbálja De lángra lobbannak színes szárnyai És vért könnyezik, aláhull, elenyésző féreggé lett
Fent a Földön, ahol már fagy a Nap Emberek tömege eggyé válva, Mind imádkoznak, kínjaikban ordítoznak Imádkoznak a rózsához „szabadíts meg minket”
De a rózsa vakon, némán csak tovább kúszik Étlen, szomjan, férgek között, bimbóleveleit a kövek sértik De nem számít, mert egyetlen a cél, a POKOL Ahol a végső megnyugvás vár rá, a béke
Egy ember fent, örömkönnyek szemében De a Napra fenségesen néz fel, ámulva, A rózsára nézve, szemében a szerelem tengere hullámzik Együtt ég a rózsával, ő az, akinek nem kell e világ!
Rájött arra, hogy a kénes tűz, a lángok Maguk a megtestesített jók, a béke, az öröm Mert a földön élő emberek, mind csak fojtogatók Érzelmi tisztítóvizek, kiölik az emberb?l a szót
A Földet lassan a tenger kiöli, halnak az emberek Hullanak, mint tűzviharban a legyek, és a rózsabokor Tüze a tengerben büszkén ég a szerelmes pár Együtt az élet és halál küszöbén, de fejet nem hajtva
Meghalt az utolsó szánalmatlan ember is Csak a Föld, a víz, a rózsa meg én Örök harc, a rózsa lángja öli a vizet A víz öli a rózsát, meg engem, de a pokolra türelmesen várok
A bimbó lassan útja végéhez ér, érzi ő Veríték édes cseppjei hagyják el levelét És egy utolsó könyörtelen rugaszkodással A pokol kapujához ér, és lerogyik, reményt sem látva
A kapu, kis fakapu, ahonnan a rések közül Sikolyok, elveszett álmok, könnyek szürödnek, mennyire várom Mennyire van, oda vágy, és azért sír, záporzik a könny Felemészt a vágy, azért a pár sóhajért, KELL (?)
És nyílik a kapu, vén ördög apó kecmereg ki rajta Örömében a rózsa szikrákat vet, és alázatosan engedelmeskedik Az apó vad szorításának, és már halad, be a kapun Viszi őt a lény, és átlépte a küszöböt
Bimbónk megérezve a simogató lángokat, most már hallva A jajgatásokat, ledobja a leveleit, és magasztosan kibomlik! Felpattan egy nagy lélegzetet véve az állott levegőből Kisimulnak fekete szirmai, és mosolyog, hogy remeg belé a pokol
Kesernyés illata csendet parancsol a nyögések között Éjfekete színe lenyügözi az ördögöket Hosszú karcsú nyaka, délcegen, babonázóan áll A sötét éj, szépség, a fekete misztikum
És én vagyok, a szerencsés, szerencsétlen ember Ki szerelmes lettem belé, szemem lecsukom Aláhullok rózsám felé, és a pokol kapuját átlépve Remeg? sóhajjá, röpke szellemmé lettem én, nem érkezett el az id?m
A tűz megfagyasztja a rózsa lángját, Megfagyok én, megfagy a tenger Elveszünk, megfulladunk, letününk Csak a pokol az, ami ég!
Sétálok az utcán Nézem a köveket A szívem sajog És hullatja könnyeket
Szerelemkönnyek Fájdalomkönnyek Keserves velem az élet Ontja belölem a könnyet
Sétálok az utcán Nézem az eget Elérhetetlen csillagok A szívemben miért nem honoltok?
Fiatal, tündöklő csillagok Észre sem vesztek Hát csak ragyogjatok A pokol tüzében majd én is fogok
Sétálok az utcán Nézem a házakat Megannyi pusztult lélek Miért nem értetek meg?
Miért zárjátok be kapuitokat Miért oltjátok el lámpáitokat Mikor én kopogtatok Ti nekem hátat miért fordítotok?
Sétálok az utcán Látom a Holdat Ő, ki bevilágít éktelen földet Eltakar engem, árnyat vet rám
Rám már nem süt a Hold Nekem már nem nyílnak ajtók Nem ragyognak a csillagok Keserves könnyeimbe belefulladok
Sétálok az utcán És magamban így gondolkodok Miért kell ez nekem Meg miért nem halok?
Mit vár még el tölem az élet Mert jobb a sorsom többé már nem lehet A szenvedés senkinek sem élet Akkor miért pont én türjem el?
Sétálok az utcán A káröröm szele süvít Az arcomba vág A csontomig hatol
Kiszárítja lelkem Szomorú erőt ad nekem Egy szikra élet mit bennem hagy Hogy tettem megszenvedjem
Megállok az utcán Őt magamhoz szorítom Egy penge villan És életemet oltom.
Most már boldog vagyok Gondolkodni nem tudok Így már nem fog rajtam az élet Csak nevetek rá, és meghalok…
|