Hermione merev testtartással gubbasztott az ablak előtt, és némán nézte a kinn tomboló vihart. Az eső verdeste az üveget, és valahol a távoli éjszakában egy villám kékes-fehéres fénye világította meg az eget.

Fél év telt el azóta, hogy Ron és Ginny meghalt egy halálfalók elleni csatában. Hermione úgy érezte, mindenki elfordult tőle, még Harry is.

Harry...

Hermione nem tudta eldönteni, mit érez a fiú iránt. Gyűlölte, mert ő volt az egyetlen, aki véget vethetett volna Voldemort hatalmának, mégsem tette. És szerette, mert már csak ő maradt neki.

A Főnix Rendje máskor zajos főhadiszállása most egyszerre néptelenné, és csendessé vált. Mindössze öt ember tartózkodott itt, köztük Harry és Hermione is.

Harry...

Ha Hermione a fiúra gondolt, elfutották a szemét a könnyek. Harry napjában egyszer jött ki a szobájából, de volt olyan, hogy egyszer se. Csak akkor beszélt, ha kérdezték, de akkor sem intézett három szónál többet senkihez. Hermionéhez egyet sem.

Mert Harry tudta.

Tudta, hogy Hermione szerelmes belé.

Ezért, Hermione számára érthető okból, sosem kereste a lány társaságát.

Hermione elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Megfogadta, még Ginny és Ron halálakor, hogy nem sír. Erősnek kell maradnia, Harry kedvéért. És most mégis: megállíthatatlanul folytak a szeméből a könnycseppek. Egész testét rázta a zokogás, és előtört belőle az a tengernyi fájdalom, amit az elmúlt hat hónapban magába fojtott.

Nyikorgást hallott, de nem törődött vele, arra gondolva, biztos valaki mászkál a felette lévő emeleten.

- Egyedül vagyok - zokogta.

Hirtelen ajtócsukódást, és lépteket hallott maga mögül.

- Hermione...

Harry volt az. Komor arccal, szinte már fenyegető testtartással magasodott a lány felé. Fél éve óta ez volt az első szó, amit hozzá intézett.

Hermione is felállt. Belenézett Harry smaragdszínű szemeibe, amelyekben még sosem látott láng égett.

- Egyedül vagyok...

Harry közelebb lépett.

- Annyira... fáj...

Még közelebb...

Még...

Harry már olyan közel volt a lányhoz, hogy Hermione megérezte a leheletét. Újjabb könnycseppek gördültek le az arcán.
Harry felemelte a kezét, hogy letörölje őket, de Hermione elkapta a csuklóját.

- Ne - szólt nyugodt hangon. - Ezt már nem lehet eltörölni, Harry. Ez megmarad örökké. Nem tudom, és nem is akarom eltávolítani. Olyan visszafordíthatalan, és fájdalmas, mint az is, hogy elvesztettem Ront és Ginnyt.
Harry bólintott.

Az ismeretlen láng a szemében még jobban égett. Hermione még mindig markolta a kezét, de most lehanyatlott a karja. Elszántan állta Harry tekintetét, miközben még közelebb húzódott hozzá.

A következő pillanatban Hermione érezte, hogy Harry megcsókolja. Még mindig könnyezett, lehunyt szemein keresztül is gördültek le a könnycseppek.
Érezte, hogy Harry finoman ledönti az ágyra. Még szorosabban ölelte, de egyre csak egy korábban elhangzott mondat járt a fejében, mialatt szerelme csókolta:

Egyedül vagyok.


______________________________________________________



Reggel egyedül ébredt az ágyában. Az éjjeliszekrényen egy pálca hevert. Harry pálcája. Mellette egy pergamenszeletke, rajta a fiú ismerős, kacskaringós kézírása.

Hermione a kezébe vette a papírdarabot. Elolvasta a rajta álló három szót, majd felsóhajtott. Nem tudta honnan, de érezte, hogy Harry nincs a házban. Fogalma sem volt, hová tűnt Harry, de nem aggódott érte. Egyre csak a papír darabon álló három szó járt az eszében.

Nem vagy egyedül.


______________________________________________________

Ha érdekelne a folytatás, akkor dobj meg egy kritikával, mert nem folytatom, ha senki sem akarja... :)

Írj kritikát