Hajnali három óra van.

Órák óta itt vagyok már, csak ülök és bámulom őt. Ő nem tud róla. Semmi nyom. Hisz a láthatatlanná tévő köpenyemben vagyok, nem is várhatom el, hogy tudja, itt vagyok. Mélyen alszik, békésen. Hát persze, én már csak tudom. Itt vagyok majdnem minden este.

Tudom, hogy nem szabadna ezt tennem. Minden reggel elmondom - Szedd össze magad, ember! Ne légy ilyen sunyi! Ma este aludni fogsz. Talán még egy csitri is találsz, akivel megoszthatod. - De minden este itt találom magam, nézem őt, tanulmányozom az arcát. Jóformán ismerek minden vonalat, pillát, hajszálat, ráncot az arcán.

Olyan szép, mikor nem sír.

Minden az én hibám. Ha nem ragaszkodnék hozzá annyira, Ő sosem támadta volna meg őket. Mint én, ő is egyedül van. Család nélkül. Szerencsésnek mondhatom magam, én legalább nem emlékszem a szüleim haláltusájára. De ő ott volt. Minden egyes percét látta a kínzásnak, minden egyes rándulását a fájdalmuknak. És mindez az én hibám.

Azt hiszi meghaltam. Azon az estén én is eltűntem, el kellet mennem. El Londonból, el Angliából. Minél inkább ragaszkodom a szeretteimhez, annál nagyobb a szenvedés, amit el kell szenvedniük. Nem volt választásom, el kellet mennem. Meg kell védenem őt. Ő még mindig kint van. Keresve engem, egér macska játékot űzve. Nem áll meg, míg meg nem talál, és én hagyom, hagy tegye. De nem hagyhatom, hogy ő belekeveredjen. Engem már nem támad meg többet, csak azokat, akik a világot jelentik számomra. El kell mennem, mert szeretem őt.

Bár megtehetném ugyan ezt Ronnal is.

Ron, a legjobb barátom, a titoktartóm, a jobb kezem.

Ha tudná mennyit jelent nekem a barátsága. Még mindig látogatom őt, minden nap, két évvel azután, hogy az történt. Én csak ülök ott és beszélek órákon keresztül, de ő ugyanazt válaszolja minden alkalommal.

„Kivételes férj

Bátor harcos

És önzetlen barát”

A sírköve. Én jutattam őt ide. Ha nem barátkozom vele, élné az életét, egy nagyszerű feleséggel és sok-sok gyerekkel, tiszteletre méltó állása lenne a minisztériumban. De nem… ő eltávozott, tizenkilenc évesen.

Aztán meglátogatom Lunát, Ron mellett.

Ő mindig ott volt Ron mellett. Mindig ott volt neki. Most sincs ez másképp.

Az agyam vissza szál. Az emlékek túl fájdalmasak.

Ránézek Hermionéra és az emlékek csak… eltűnnek, mint minden más.

A szemei még mindig dagadtak. Biztos újra álomba sírta magát. Finoman megérintem az arcát, elsöpörve a könnyeket. Darabokra tépi a szívem, hogy így kell látnom.

A karjaimban akarom tartani és álomba ringatni. Hajnalig akarom ölelni és tovább. Tovább akarok maradni vele, mint ez a néhány nyomorult óra.

- Harry…

Meg áll a szívem. Elhúzom a kezem a finoman rezdülő arcáról. Megint forgolódik álmába. Az arca elszomorodik.

Én tettem ezt vele.

Ránézek, és a könnyek hullnak a szememből.

Mennem kell.

Leveszem a köpenyem és megcsókolom a homlokát.

Bár maradhatnék egy kicsit tovább. De nem lehet, az érzelmeim elárulnának.

Felállok és az ajtó felé sétálok egy utolsó pillantást vetve rá. Olyan szép, és olyan szomorú.

- Szeretlek – suttogom.

- Én is szeretelek.

De ő már nincs ott.

Tudom már egy ideje, hogy néz engem, miközben alszom.

Álomba sírtam magam ma is, tudtam, hogy újra itt lesz, mikor álmodom.

Annyira hiányzik. Bárcsak megmondhatnám neki. De tudom, ha elmondanám neki, megijedne. Annyira fél, mint én.

Megfordulok és újra álomba sírom, magam.

eredeti fanfiction: http://fanfiction.portkey.org/story/1783