Csavargók és tévelygôk
Hogy tud egy kutya elveszni?

     A veszettség után a kutyák második legsúlyosabb betegsége az elveszettség – írja tréfásan Képtelen természetrajz címû könyvében Nagy Lajos. E megállapítás ugyan nyilván csak a szójáték kedvéért született, mégis nagy igazságot hordoz. Mi több: míg a rettegett vírust Pasteurnek hála sikerült ártalmatlanná tenni, addig az elcsavargott vagy eltévedt kutyák nagy része soha többé nem kerül elô, hiába mozgat meg minden követ az elkeseredett gazdi...

     A rádió, a televízió naponta harsogja, a szaklapok hirdetési rovata is közzé teszi, a parkbeli fák törzsére tûzdelve, villanypóznákra ragasztva cédulák ezrei adják hírül, hogy nap mint nap újabb és újabb kutyáknak vész nyoma a városok forgatagában. Gazdáik kétségbeesve keresik ôket, plakátokat sokszorosítanak kedvencük fényképével, a megtalálónak jutalmat ígérnek, ám sokszor hiába: az elveszett állatok egy része nem kerül elô. Ismerünk ugyan filmekbe illô, „happy end-es” történeteket, amikor az idegenben eltévedt kutya csodálatos tájékozódóképességrôl téve tanúbizonyságot, önállóan talált vissza kilométerekre fekvô otthonába, s az is megesett már, hogy különféle átmeneti gazdák beiktatásával több évnyi kalandozás után került haza az elveszett „bárányka”, az ellenkezô oldalon azonban ott sorakoznak a kisírt szemû gazdasszonyok és kisgyerekek, akik soha többé nem látták viszont kedvencüket.
     Ismerve négylábú barátaink legendás szimatát és mesébe illô ösztöneit, sokakban felmerülhet a kérdés: hogyan tud egyáltalán elveszni egy kutya? Hiszen nincs más dolga, mint elôszedni ama bizonyos híres orrot, és máris elôtte van a térkép, amely a mi számunkra láthatatlan ugyan, ôt azonban csalhatatlanul vissza kell hogy vezesse kiindulási pontjára! Ám az esetek többségében a dolog korántsem ilyen egyszerû. Kutyáink ugyan valóban úgy születnek, hogy ott van a „zsebükben” az iránytû – csakhogy mit ér a mûszer, ha a használatát nem sajátítják el?

Az elfelejtett iránytû

     A lelkiismeretes gazda sohasem engedi felügyelet nélkül az utcára kedvencét, így aztán semmi meglepô nincs abban, hogy a kutya nem szokik hozzá az önálló járkáláshoz. A kölyök általában egy pillanatra sem tágít gazdája sarkából, aki a biztonságot testesíti meg számára, így többnyire nem vész el, és se szüksége nincs, sem alkalma nem adódik arra, hogy tájékozódóképességét fejlessze. A gondok akkor kezdôdnek, amikor a kutya ivarérett lesz, és munkálkodni kezd benne a fajfenntartás mindent elhomályosító ösztöne. A tüzelô szuka szaga ellenállhatatlan vonzerôként hat a kanra: se lát, se hall, csak megy az orra után. Mire felocsúdna vagy elveszítené a csábító nyomot, alkalmasint már nemcsak látó-, de hallótávolságából is kikerült a gazdájának.
     Ha ekkor eszébe jutna sarkon fordulni és visszaügetni a saját nyomán, még nem volna nagy baj – csakhogy többnyire nem ez történik. A szuka követését az ösztönök diktálják, a hazatalálást azonban gyakorolni kellett volna ahhoz, hogy magától értetôdô legyen. Amikor a felsült szerelmes felocsúdik és rádöbben, hogy egyedül van, pánikba esve futkosni kezd, és úgy összezavarja a saját nyomait, hogy azok kibogozhatatlan labirintussá válnak. Az, hogy a szuka nyomán is visszatalálhatna, eszébe sem jut: hiszen már nem a csábító hölgyet keresi, hanem a gazdáját! De még ha volna is annyi esze, hogy használja az orrát, akkor sem biztos, hogy sok hasznát venné: a város forgatagában rövid idô alatt oly sokan keresztezik a nyomot, hogy még a képzett nyomozókutyának is nagy nehezére esne megtartani a szimatot.
     A másik leggyakoribb eltévedéshez vezetô helyzet az, ha az unalomig megszokott sétaútvonalról az ember letér, vagy nem a szokott sebességgel halad végig rajta. Míg idegen helyen a kutya többnyire folyvást szemmel tartja gazdáját, addig a mindennapos séták során sokkal inkább támaszkodik „belsô órájára”. Meg-megáll, szimatol, játszik az ismerôs kutyákkal, s közben pontosan tudja, melyik percben hol érheti utol kétlábú falkatársát. Ha tehát egy pillanatra szem elôl téveszti, nem áll neki lábnyomot szimatolni, hanem odairamodik, ahol számítása szerint a gazdinak lennie kell. Ha viszont nincs ott, nem az lesz az elsô dolga, hogy hazarohanjon (pedig tudja az utat!), hanem keresésünkre indul, s közben egyre távolabb kerül az ismert útvonaltól...

Személyi igazolvány

     A következô csalódás akkor éri ebünket, ha csodával határos módon visszatalálna a kiindulási pontra: a gazdáját ugyanis nem találja ott! Hiszen kinek is jutna eszébe egy helyben állni és várni, amikor észrevette kedvence eltûnését? Ez az a pillanat, amikor a csalódott kutya fogja magát és hazamegy – ha elég közel van lakhelyéhez. Csakhogy a legtöbb ilyen eltûnés nem az otthonunk közvetlen közelében, hanem nagyobb távolságra, kirándulás, nyaralás során következik be, ahol az egyetlen támpontot az a hely jelenti, ahol utoljára látta a gazdáját. Fontos tehát, hogy ha a kutyának nyoma veszett, ne hagyjuk el azonnal a helyszínt. A nyomába aligha érnénk, hiszen sokkal gyorsabban mozog, mint az ember, viszont csökkentjük az esélyt arra, hogy ô találjon vissza hozzánk. Próbáljuk elôbb füttyel, szólongatással a helyes irányba csalogatni! Amennyiben másik kutya is van velünk, szólaltassuk meg: ha a tekergô felfigyel az ismerôs hangra, feltehetô, hogy visszafordul megnézni, miért ugat a barátja. Ha nem vagyunk egyedül, a csoportnak érdemes kettészakadni: míg egyikünk helyben maradva ôrt áll, addig a társaság többi tagja az elbitangolt jószág keresésére indul.
     Az ilyen alkalmakkor sorsdöntô lehet, ha a kutya jelzést visel. Alapszabály, hogy nyakörv nélkül sohase lépjen a kutya az utcára, s ez különösen érvényes utazás során. A nyakörvön lehetôleg jól látható módon helyezzük el a címet, telefonszámot tartalmazó bilétát. A modern, mikrochipes jelölés elônye, hogy nem távolítható el a kutyáról, önmagában azonban nem sokat ér, ugyanis csak megfelelô mûszer birtokában olvasható le, ilyen pedig, ugye, általában nincs az ember zsebében. A mikrochipes ebet mûszer nélkül nem lehet megkülönböztetni a „valódi” kóbor állattól, míg a nyakörvvel ellátott kutyán messzirôl látszik, hogy gazdája van!

Járt utat a járatlanért...

     A falusi kutya, amely a kerítés alatt kapart lyukon át engedély nélküli eltávozásra megy, s apránként deríti fel a környéket, sohasem téved el. Számára valóban nyitott könyv a táj: ismer minden bokrot, minden kapufélfát, messzirôl felismeri a szomszédok csaholását, s nyomában valóban ott marad a szagokból készült ösvény. Hogy néha mégis örökre eltûnik, annak okozója nem a tájékozódási képesség hiánya, hanem részint a mûutak közelsége, részint pedig a vadásszenvedély.
     Míg a csekély forgalmú falusi utcákon a közlekedésben járatlan kutya is viszonylagos biztonságban közlekedhet, addig megfordul a helyzet, amint az országúthoz, esetleg vasúthoz ér. Szemben a városi ebbel, akire a gazdájával együtt tett rendszeres séták során így vagy úgy, de ragad valami a közlekedési szabályok ismeretébôl, a vidéki kutyának nincs alkalma lassanként hozzászokni az utak dübörgô szörnyeihez. Azok az idôsebb, gyakorlott tekergôk, akik óvatosan körülnézegetve lépnek a veszélyes zónába, rutinosan kerülve el a száguldó jármûveket, többszörös rostán maradtak fenn – ám se szeri, se száma a zöldfülû kutyasihedereknek, akik gondolkodás nélkül, vaktában vágnak neki az aszfaltnak, s gyakran látni összetört, véráztatta tetemeiket az árok szélén.
     Amíg csak szomszédolni jár a házôrzô, addig nincs nagy baj, legfeljebb a környezô kutyalányok gazdái dühöngenek a nem várt gyermekáldás miatt. Ám ha az eb már rákapott a csavargásra, ritkán áll meg a következô portánál, s ha a határba vagy az erdôbe téved, hamar felébred benne a ragadozó. Magam is ismertem olyan kutyát, aki odahaza a világ minden kincséért sem nyúlt volna a baromfiudvar lakóihoz, ám titkos portyáiról rendszeresen elejtett nyulak és fácánok maradványaival tért haza, s a környékbeli vadászok csak a gazdája iránti tiszteletbôl érték be a fenyegetôzéssel. Ez a kímélet azonban ritka: a vadásznak kötelessége kilôni a kóborló ebet. Az is megesik, hogy a négylábú orvvadász kétlábú „kollégájának” esik áldozatul: a vadnak állított dróthurok a kutyának sem kegyelmez.

Lassie nem tér haza

     Aki sok elveszett kutya keresésében részt vett már, annak bizonyára feltûnt, hogy bizonyos fajták nagyobb arányban képviseltetik magukat közöttük. A leggyakoribb elcsavargók közé tartoznak a szánhúzó fajták, ami nem is meglepô. Ne feledjük: ezeknek a kutyáknak az ôsei még zavartalanul élték félvad életüket a kristálytiszta hómezôkön, amikor az európai fajták már a városi lakásokban szenderegték át napjaikat, párnájuk alatt a „kutyabôrükkel”. A vadászkutyák – különösen a vizslák és kopók – szintén könnyen megfeledkeznek a világról, ha izgalmas illatokban bôvelkedô, átkutatásra érdemes terep tárul elébük. Egészen más ok, nevezetesen az unalom készteti csavargásra a kerti magányra ítélt juhászkutyákat. Ezek az ebek igénylik a folyamatos együttmûködést, közös tevékenységet, s ha nincs ki foglalkoztassa ôket, hát keresnek maguknak szórakozást. A világirodalom leghíresebb csavargó kutyája maga a nagy Lassie. Eric Knight csodálatos kutyaregényének hôsérôl úgy vonult be a köztudatba, mint a hazatalálás szimbóluma, hiszen 400 mérföldnyi távolságból is visszatalált gazdájához. Ám aki szakértô szemmel olvassa a regényt, annak nem kerüli el a figyelmét az eset elôzménye: nevezetesen az, hogy a pompás skót juhászkutya minden nap az iskola elôtt várta kis gazdáját – vagyis rendszeresen engedély nélkül távozott hazulról! A fajta ismerôi jól tudják, hogy a collie-tól máig sem idegen a csavargás – és a mesébe illô viszontlátás, bizony, gyakran elmarad.

Mirtse Áron