Ajándékba, egyik legkedvesebb barátnőmnek születésnapja alkalmából.

___________________________________________________________________________________



Nem, nem és nem! Én ezt nem hiszem el! Ez lehetetlen! Biztos csak egy rossz álom!

Hulla fáradt voltam és úgy döntöttem, hogy megérdemlek egy forró fürdőt. Prefektusként megtehettem, hogy még ilyen későn is elhagyjam a klubhelységet, így hát kihasználva ezeket a kiváltságokat, le is ballagtam.

Már jó ideje áztattam magam, mikor úgy határoztam ideje hajat is mosnom. Természetesen sampon nem volt sehol. Köztudott, hogy a fiúk mindig lenyúlják a samponokat – bár, hogy minek, arról fogalmam sincs – de ez most nem is számított.

Kimásztam a medencéből, magamra kanyarítottam a törölközőmet és áttrappoltam a fiúfürdőbe.

Azt hiszem, bátran állíthatom magamról, hogy okos vagyok. Én, Hermione Granger, az iskolaelső, eminens prefektus… Kevés olyan dolog volt, amiről halvány fogalmam sem lett volna, de az hogy a fiú ás a lány prefektusi fürdő között miért volt egy ajtó, amit sosem zártak be, megfejthetetlen rejtély volt számomra. Bár egy-két sötét sejtés azért megfogalmazódott az agyamban, viszont, ha azok helyesek, akkor Dumbledore-t nem értem, miért nem tüntette el ezt az átjárót. Álszent vénember…

Ilyen és ehhez hasonló gondolattokkal törtem be a helységbe s egyben rá arra a személyre, aki miatt ez az egész őrültség elkezdődött.

Nem hittem volna, hogy ilyen későn még másnak is eszébe jut fürödni. Ezek szerint tévedtem, mert Harry Potter ott állt a medence szélén, teljes valójában, ráadásul anyaszült meztelenül.

Ijedtemben – vagy meglepettségemben, nem is tudom – elejtettem a törölközőmet és az suhogva landolt a földön.
Én nem tudom, mi ütött belénk. Ott álltunk egymással szemben, egy szál semmiben és csak néztük egymást. Láttam, ahogy Harry elpirul és hirtelen eszembe jutott, milyen helyes is így és, hogy mennyire…

Imádnivaló! - mondta egy hang a fejemben.

Kész! Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor észhez kaptam… és a törölközőm után is.

Úgy tűnt Harry szintén felébredt, mert megfordult, és bele is esett a medencébe. A hirtelen mozdulattól megbotlott a saját lábában és egy hatalmas csobbanás közepette a vízben landolt.

Szegénykém... - jutott az eszembe, aztán az is, hogy így vizesen még rakoncátlanabba haja, és még aranyosabb.
Na, erre felpofoztam magam. Persze csak képzeletben…


***


Szent Merlin! Ez a csaj, hogy került ide?! És… Hermione a törölköződ!!!

Bármennyire is akartam képtelen voltam megmozdulni, de még megszólalni sem tudtam.

Oké, tisztában voltam azzal, hogy Hermione lány és, hogy nem is csúnya, na de ez sok(k) volt.

Azok a bájak, amik abban a pillanatban elém tárultak… Tudtam, ha valamelyikünk gyorsan nem tesz valamit, még kínosabb helyzetbe kerülök, de szerencsére váratlan látogatóm még időben magához tért. Én is meg akartam fordulni, de nem jött össze a hirtelen mozdulat. A vízben kötöttem ki, talán még jobb is volt így.

Pár gyors csapással visszaküzdöttem magam a felszínre és Hermionéra pillantottam. Ő engem nézett s közben beharapta az alsóajkát. Mindig ezt csinálta, mikor zavarban volt, vagy nagyon agyalt valamin.

Vajon tudja, mennyire édes így?

Aztán hirtelen észhez tértem. Hisz ő a barátom, nem gondolhatok rá másképp! De Ronnal bezzeg jártak!
Nem, nem és nem! Csak barát! Barát, barát, barát, barát…

- Harry minden rendben? – kérdezte meg végül.

Én csak bólintottam.

- Egyáltalán mit keresel itt? – szegezte nekem a következő kérdést.

- Hogy én mit keresek itt!? – csattantam fel – Hisz ez a fiú prefektusi fürdő! Te mit keresel itt?

Ingerülten ráncolta össze a homlokát és vágta hozzám a választ:

- Samponért jöttem. De ez egy prefektusi fürdő, hogy jutottál be?

- Rontól tudom a jelszót – mondtam neki, mire az arca még jobban elkomorult.

Magához kapta az egyik üveg sampont – a jázminosat talán, nem is tudom – és kicsörtetett a helységből, valami olyasmit motyogva, hogy: …én megölöm azt az agyalágyultat…

Én ismerem Hermionét dühösen. Remélem annak az agyalágyultnak gyors halála lesz és nem fog sokat szenvedni…


***


Na, jó… Higgadjunk le!

Még mindig kissé remegve nyúltam végig az ágyamon.

Igazából fogalmam sincs, hogy kerültem ide vissza, még csak arra sem emlékszem, hogy megmostam-e a hajamat, de a jázminos illatából ítélve megmostam…

Folyton Harry járt a fejemben. Az, ahogy rám nézett ott a fürdőben és – ohmerlinkém – beleborzongok. Tudom, nem lenne szabad, hisz a barátom – sőt az egyik legjobb barátom – és nagyon fontos nekem, de… De ez az egész helyzet nekem új. Még sosem gondoltam rá úgy, mint férfira és hát… Most már értem miért sóhajtoznak utána a lányok.

Azok a tökéletesen kidolgozott izmok az enyhén napbarnított bőr alatt… Fura, hogy így télen sem vesztette el az árnyalatát. És azok az ellenállhatatlan smaragdzöld szemek, meg a bujkáló mosoly a szája szélén…

A lányok felvihogtak mellettem. (Még szerencse, különben biztos felpofoztam volna magam, és most már nem csak képzeletben.) Bár furcsálltam, hogy még ilyenkor is ébren vannak, azt meg végképp, hogy Ginny is itt van. Azt hittem a pasijával tölti az éjszakát.

Ismét felvihogtak. Igazából nem tudom, min röhögcséltek annyit, de nem is érdekelt.

Nekem csak egy valaki járt a fejemben. Annak ellenére, hogy minden erőmmel próbáltam őt onnan kiűzni, sehogy sem ment. Megmakacsolta magát azzal az ellenállhatatlan csillogásával a szemében és…

- Hermione, szerinted is nagy varázsló Harry? – fordult felém Prvati váratlanul.

Abban a pillanatban azt hittem, mindjárt lefordulok az ágyról.

Ez csak egy ártatlan kérdés lenne? Kötve hiszem! De azért ugye nem jöttek rá, mi is történt…

- Hogy Harry micsoda? – kérdeztem vissza, míg ülő helyzetbe tornáztam magam.

Lavender rosszallóan nézett rám, miközben elismételte a kérdést:

- Csak azt akartuk tudni, hogy szerinted is nagy varázsló-e Harry?

Fogas kérdés, mit ne mondjak!

- Öhm… Szerintem is nagy varázsló.

Erre újra felnevettek és elmerültek a trécselésben. Én meg a gondolataimban.

Szóval, be kell, hogy valljam, tényleg nagy varázsló.

- Nagyon nagy… - mondtam most már csak úgy önmagamnak, míg visszadőltem a párnáimra – Minden értelemben….


***


Hermione csak barát, csak barát! Hermione akkor is csak egy barát! Barát, barát, barát…

- Áh, szia Hermione!

Jól láttam, hogy összerándult a hangomra?

- Szia Harry…

Nos rendben! Ott álltunk egymással szemben, pont úgy, mint tegnap és semmivel sem volt jobb a helyzet. Ráadásul fel is voltunk öltözve!

Te jó ég! Mik nem jutnak az eszembe! Ennek gyorsan véget kell vetnem! Talán meg kéne szólalnom. Nem is rossz ötlet! De mit mondjak?

- Harry, Hermione!

Összerezzentem. Ginny futott felénk üdvözlő mosollyal az arcán és én fellélegeztem, hogy megúsztam a beszélgetést Hermionéval.

- Sziasztok! – köszönt nekünk.

Én csak biccentettem, miközben elindultunk a nagyterem felé.

- És a bátyám? – fordult ismét hozzánk.

Válaszképp megvontam a vállam.

- Gondolom, már lent van, tudod milyen mostanában.

- Igen, nagyon furcsa lett.

Tény, ami tény, Ron valóban furcsa lett. Amióta összejött Lavender Brownnal teljesen megváltozott.

Hanyagolt engem, pedig és állítólag a legjobb barátja lennék, vagy mi a szösz? Jó, persze örülnöm kéne a boldogságának és annak, hogy végre megtalálta élete párját, de ezt mért én szívom meg? Miért volt az, ha bármikor keresetem, vagy a nagyteremben – a fejét tömve –, vagy Lavender szájában találtam rá?

Gondolom, most is ott van és… áh, bingó! Valóban épp a barátnője szájában matatott a nyelvével. Csodás!

Lehuppantam melléjük, de ők még csak észre sem vettek!

Olyan frusztrált vagyok mostanában és még itt ez az eset Hermionéval is!

Ha csak rá néztem, éreztem, hogy elpirulok. Ezért is fordultam inkább Ronék felé, de nem segített, mert az jutott eszembe, mi lenne ha én is csókolóznék valakivel. Teszem azt, Hermionéval!

Na, jó! Kész! Le kell állnom, de most rögtön!

Inkább elfordultam és…

Bumm!

Kellet ez nekem?

Nem az, oké, megszokhattam már, hogy Malfoy haver, hogy már egy ideje a Rend tagja, hogy folyamatosan velünk lóg, azt is, hogy már egészen bírom a búráját, sőt, hogy lassacskán egy éve Ginnyvel jár és, hogy csókolóznak… De könyörgöm miért pont ma, miért pont most és miért épp itt az orrom előtt kellett ledugnia a nyelvét a csaj torkán? Általában nem szokott zavarni, de most a fürdői incidens után…

Dühösen fújtattam egyet és inkább arrébb csusszantam.

Rossz döntés volt. Nagyon rossz. Főleg, mikor pillantásom találkozott Hermionééval.

Na, ezt oldd meg öregem… - mondta erre egy kis hang a fejemben, mire elküldtem őt messzire. Nagyon-nagyon messzire. Vajon normális, hogy magammal vitatkozom?

- Öhm… - szakítottam meg végül a kínos csöndet -… Szóval, hogy vagy?

Ostoba kérdés, de legalább nem ülünk, mint két kuka.
Megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna:

- Kösz jól. És te?

Hangja, mint a cincogás. Lehet, hogy ő is zavarban van?

- Én is, kösz.

Basszus! Az én hangom sem cseng valami biztosan. Ezt nem így terveztem.

Tekintetem elkalandozott egy kis időre, mert hirtelen azon kaptam maga, hogy ismét a párocskákat bámulom. Nem tesznek jót nekem, ez biztos ezért inkább visszafordultam Hermionéhoz.

Engem nézett és azt hiszem mondani akart valamit. Legalábbis én erre következtetek abból, hogy ajkait egyszer csak szólásra nyitotta, majd inkább édesen beharapta. Végül mégis megszólalt:

- Nos, hm… milyen volt az éjszakád?

Abban a pillanatban azt hittem, kiköpöm a számban lévő sütőtöklevet. Nem tettem, inkább a fulladozást választottam.

Most mégis, mit mondjak? Valljam be azt, hogy egész éjszaka vele álmodtam, ráadásul olyan pikánsabb fajtát, és azóta is a reggeli merevedésemmel küszködök?

És egyáltalán, milyen hülye kifejezés az, hogy „pikánsabb fajta”? Én egyáltalán nem így nevezném azt, amikor az ember álmában végigkeféli az egész Roxfortot, kezdve a bájital szertártól, a mardekáros klubhelységen át, egészen az igazgatói irodáig! Minden lehetséges helyen szexeltünk, nem is akárhogy…

Azt hiszem, egy kis idő után sikerült összeszednem a gondolataimat és kinyögnöm valami választ:

- Kösz, eltelt valahogy.

Nem mondom, hogy jó válasz, de jobb a semminél.

- És neked? – kérdeztem meg, már csak udvariasságból is…


***


Milyen volt az éjszakád? Milyen volt az éjszakád?!

Hogy juthatott ekkora marhaság a fejembe!? Hogy kérdezhettem ilyet!? Hogy lehettem ekkora barom, sötét, idióta!? Mégis, hogy telt volna az éjszakája?

- Kösz, eltelt valahogy… - halottam a választ ingerültségem ködén át, mely most épp elborította az agyamat – … És neked?

Na nem! Erre nem fogok válaszolni! Nem mondom neki azt, hogy egész éjszaka alig aludtam valamit, mert ő járt a fejemben, és amikor mégis sikerült lehunynom a szemem, akkor is róla álmodtam.

Csak reménykedni tudtam, hogy mindjárt bekövetkezik a csoda. Bármi, ami feljogosít a válaszadás megtagadására…

Csöngettek!

Merlinnek hála

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy induljunk! – mondtam sietve és már rohantam is első óránkra…


***


Nem vagyok normális! Biztos, hogy nem vagyok normális! Egyszerűen nem lehetek az!

Ott ültem az SVK órán, hajdani kedvenc órámon – mégis, kié volt az a fenomenális ötlet, hogy Pitont nevezzék ki SVK tanárnak – és őt bámultam.

Fogalmam sincs, hogy miért tettem. Oké, láttam Hermionét meztelenül, de ez még nem jelentette azt, hogy megállás nélkül rá kellet, hogy gondoljak. Hisz rengeteg más lányt is láttam már meztelenül, ők mégsem kísértettek az agyamban, édesen beharapva az alsóajkukat.

Na jó, erről nagyon gyorsan le kell szoknom! Mondtam már, hogy nem vagyok normális!

Ezt az is bizonyítja, hogy ma kivételesen gyönyörűnek láttam Hermionét. Na nem, mintha nem lenne az, csak ez eddig valahogy sosem tűnt fel.

Bár lehet, hogy csak a fürdői incidens beszélt belőlem és az, hogy tudtam, mi rejlik a talár alatt.

De nem hiszem! Nekem Hermione így ruhástul is tetszett. Különösen gyönyörűek a gesztenyebarna szemei és cseresznye ajkai.

Jó, persze el kell ismernem meztelenül sem utolsó látvány, sőt…
Önkéntelenül is eszembe jutott az előzőesti jelenet, amikor leejtette a törölközőt és elém tárult a természet egyik legtökéletesebb alkotása… Nem tudtam megállni, hogy ne képzeljem magam elé. Aztán rögtön rá is jöttem, hogy nem kellett volna. Hiába, ha egyszer az ember váratlanul nagyon szűknek érzi a nadrágját…

Nem tudom, még mennyi ideig bámulhattam Hermionét, de biztos túl sok ideig, mert végül Pitonnak is feltűnt a dolog.
Leszúrt, tett egy-két gúnyos megjegyzést és aztán békén hagyott. Ja, előtte szokásához híven levont tíz pontot a griffendéltől.

A dadista szenevér! Illetve szadista denevér! Mondtam már, hogy nem vagyok normális?


***


Engem nézett! Szent Merlinkém, engem nézett! Kérlek mondd, hogy tényleg engem nézett!

Huh! Azt hiszem, most rögtön le kell higgadnom. Mégsem viselkedhetek úgy, mint egy kis csitri!

Fáradtan nyújtóztam végig az ágyamon. Igazából nem tudom, miért izgattam fel magam annyira azon, hogy engem nézett. Ez teljesen normális dolog, nem?

Juj, de akkor is! Harry Potter rám szentelte a figyelmét!

Ez csak természetes, hisz a barátja vagy… - mondta erre egy kis hang a fejemben. Utálatos, ki illúzióromboló hang! Akkor is engem bámult! Miért, ki mást bámult volna? Pitont? - kezdett el megint akadékoskodni.

Eldönthetné végre, hogy velem van, vagy ellenem!

Mindezek ellenére tudtam, hogy igaza van. Nem gondolhatok Harryre másképp, mint barátra! Mégsem állhatok elé azzal a mondattal, hogy: Figyu Harry, nincs kedved velem tölteni egy éjszakát?

Te jó ég! Teljesen meghibbantam! Mióta akarok én vele tölteni egy éjszakát!? És ki mondta, hogy csak egyet?

Na nem, ennek nagyon rossz vége lesz, érzem! Gyorsan ki kell őt vernem a fejemből! Holnaptól nem is akarok rá többet gondolni! Persze csak holnaptól. Az éjszaka még az enyém…


***


Oké, ott ültem kinn a parkban, a hóesésben, néztem, ahogy Draco és Ginny a buckák közt bolondoznak, Ron pedig mellettem ült és…

Ron? Ez meg hová tűnt? Nem hiszem el, hogy már megint szótlanul lelépett! Miért olyan nehéz odabökni azt a pár szót, hogy: „Bocs haver, de a csajom totál be van gerjedve, és azt mondta, ha hozok csoki öntetet, beken vele, majd le is nyalja…” Én megérteném. Komolyan!

De nem! E helyett inkább csöndben elsunnyog!

Azt hiszem nem maradt más választásom, mint Malfoyékat bámulni.

Az, az igazság, hogy örülök nekik. Most tényleg. Mindketten megérdemlik, hogy boldogok legyenek és együtt nagyon boldogok. Azon sem csodálkoznék, ha Draco megkérné Ginny kezét évvégén. Csak Ron lenne kiakadva, de ő meg Lavender kezét kérné meg.

Van egy olyan rossz sejtésem, hogy már csak én maradtam egyedül, meg Hermione.

Na igen, az incidens óta lassacskán három hét telt el, pontosabban tizenkilenc nap, húsz óra és negyvenhét perc…

Na jó, azt hiszem, tényleg beteg vagyok, és a betegségemet úgy hívják, hogy függőség. Azóta sem tudtam őt kiverni a fejemből.

Most is csak azért jöttem ki, hogy ne rá gondoljak, de nem jött össze. Minden feledik gondolatom körülötte forgott.

Vajon hol lehet most? Hülye kérdés, persze, hogy a könyvtárban!

Be kell, hogy valljam, aggódok érte. Két hét múlva itt a karácson, rögtön másnap a szünet, igazán lazíthatna egy kicsit. Nem tudom minek tanul ennyit, kötve hiszem, hogy lehet még ennél is okosabb.

Ez nem kehet igaz, már megint rá gondolok! És még Malfoyék is itt hangoskodnak! Épp próbálom Hermione-mentesíteni a fejemet, erre ezek itt viháncolnak! Elvonják róla a figyelmemet…

Ingerülten pattantam fel és indultam el feléjük azzal a céllal, hogy leordítom a fejüket, amiért képtelenek egy picit csöndben maradni, de az első három lépés után lehiggadtam. Végül is nem ők tehetnek arról, hogy egy összezavarodott marha vagyok.

Tőlük pár lépésnyire álltam meg. Rögtön észre vehettek, mert gyorsan felugrottak a hóból, leporolták magukat és kissé zihálva felém fordultak:

- Hát te? – nézett rám Ginny barátságosan.

Tényleg, mit is akarok?

- Szóval, csak arra gondoltam, hogy kiráncigálhatnák valahogy Hermionét a könyvtárból. Nem ártana végre kimozdulnia a levegőre. Egészségtelen ez a folytonos bezártság és tanulás.

Mindketten egyetértettek velem.

- És Ron? – fordult most felém Malfoy.

Erre vághattam egy elég csúnya grimaszt, de mindketten megértették.

Vidáman indultunk el a kastély felé. Legalábbis ők biztosan, mert pár lépés után Draco valami olyasmit súgott szerelme fülébe, hogy aki hamarabb beér, az dönti el, hol éjszakáznak ma este. Na, erre nevetve rohanni kezdtek, én meg csak ballagtam mögöttük szépen, nyugisan.

Reménytelenek! De vajon Ron tudja mennyire aktív a húga szexuális élete? Biztos nem, különben már darabokra átkozta volna a szőkeséget…


***


Rendben, nem mondom, de tényleg megijedtem, amikor a könyvtárba berobbant a Draco-Ginny páros.

Összekócolódott hajjal, kipirosodott arccal és erősen zihálva rogytak térdre a székem előtt. Azt hiszem versenyt futottak, mert valamit vitatkoztak a végeredményről, de Malfoy ezt egy „Este kilenckor a Szükség Szobájában” – mondattal és egy csókkal elintézte. Jó nekik!

Nekem viszont már kevésbé, mert pár perccel az ő érkezésük után Harry is belépett a könyvtár ajtaján. Na akkor ijedtem meg csak igazán!

Bár a kis kalandunk óta a fürdőben már eltelt vagy három hét és én úgy-ahogy kivertem őt a fejemből – ez azt jelenti, hogy már csak miden másfeledik gondolatom forgott körülötte –, szóval ezek ellenér is hatalmas dobbant a szívem, amikor csak megláttam.

Igazából nem is tudom miért, semmi oka nem volt rá!

Tehát… Fogalmam sincs hogyan sikerült kirángatniuk a parkba. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy kint rohangálok velük együtt, nevetünk, és nagyban hógolyózunk.
Kezdetben fiúk a lányok ellen, de ez hamar megváltozott, ugyanis álompárocskánk tíz percig sem bírta ki egymás nélkül. Így hát Harry elég gyorsan mellém szegődött, pontosabban fogalmazva pedig rám.

Valamiért elvesztettem az egyensúlyomat és belezuhantam egy hóbuckába. Harry ezzel szemben, egy tökéletes gáncsoló bűbáj következtében rám…

Nem kell rosszra gondolni, nem az én művem volt. Malfoyé. Persze nem szántszándékkal tette, Ginnyt akarta eltalálni, de ő gyorsabb volt. Ráugrott, eldöntötte a hóban, - azt hiszem, még meg is csókolta -, az átok meg rossz irányba repült. Szerencsére…

Utálom ezt a kis hangot a fejemben!

Mindenesetre én ott feküdtem, Harry rajtam és bár kezdetben elég zavartnak tűnt, elég hamar feltalálta magát. Olyan édesen, szinte rosszkisfiúsan elmosolyodott és csiklandozni kezdett. Én persze próbáltam kiszabadulni, de ezzel csak azt értem el, hogy nekiálltunk hempergőzni, mint valami óvodások.
Fantasztikus volt. Azt hittem ennél jobb már nem is lehet, de tévedtem.

Egyszer csak megálltunk. Megint én feküdtem alul, ő fölöttem és nevetve néztük egymást. Tekintetünk találkozott és elvesztem smaragdzöld szemeiben.

Nem tudom mi ütött belém. Annyira jó volt vele, annyira szerettem volna, hogy mindig a közelemben legyen és annyira tökéletes volt ez a pillanat…

Hirtelen éreztem, ahogy megmozdul. Keze az arcom felé nyúlt és kisöpört onnan pár hajtincset.

Szívem kalapácsként vert, gyomrom görcsberándult és úgy éreztem, reszketni kezdek. Fogalmam sincs, hogy az érintésétől, vagy csak a hidegtől, de ez abban a pillanatban nem is érdekelt.

Valami furcsa tűz égett a szemeiben, ami teljesen megbabonázott. Képtelen voltam másra összpontosítani, csak ő járt a fejemben. Éreztem, ahogy egyre jobban közelít hozzám, éreztem forró leheletét az ajkaimon és már csak egy pár centi hiányzott… Tényleg csak egy pár centi, csak egy ici-pici és…

Írj kritikát!