Natalie McDonald

Natalie vagyok, egy tizenhárom éves angol lány. Itt lakom amióta csak az eszemet tudom. Aznap is az ablakom előtt ültem, az eső verte az ablakot, erősen, mintha jelezni akarná, hogy ő is van, ő is létezik, de engem nem zavart a kinti világ zaja. Lélekben máshol jártam. Lélekben egy régi, elhagyatott romos ház lépcsőjén lépkedtem az emelet fel, oldalamon két szívemnek kedves személlyel. A szellemszálláson voltam, már nem is tudom hányszor jártam itt gondolatban. A Harry Potter és az azkabani fogoly a kedvenc könyvem lett miután először olvastam. Aznap is ezt olvastam, odakint úgy szakadt az eső, mintha fent az égben valaki keservesen zokogna. Ekkor még nem tudtam, nem tudhattam, hogy lent a nappaliban édesanyám olyan keservesen zokogott, mintha csak ő lenne az égben, aki ránk zúdítja a novemberi esőt. Még aznap szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy nincs remény, a műtét nem sikerült… meg fogok halni.

            Nem sírtam, igazából ott és akkor fel sem fogtam a tényt, hogy hamarosan el fogok menni, hiába volt minden, be fog következni az, ami ellen már több mint egy éve harcolunk. Nem féltem, és ez volt a legfurcsább az egészben. Hisz, ki nem fél a haláltól? Teltek a napok és a betegágyamnál újra a kezembe került a hőn szeretett könyv, akkor és ott megtörtént. Tudatosult bennem, hogy miről fogok lemaradni. Eszembe jutott, hogy nem láthatom többet a szüleimet, itt kell hagyjam őket, és nem fogok többet az iskolában üldögélni a kedvenc padomban, nem fogok a barátaimmal boldogan beszélgetni, vagy épp a barátnőmet vigasztalni. Nem térhetek vissza azok közé az emberek közé, akik annyira biztosak voltak a gyógyulásomban. Soha többé. A könyv ott feküdt a kezemben és rájöttem, hogy többé már az se lehet az enyém, a könyv melyet úgy szerettem, melyben megtaláltam önmagam egy eldugott részét. Nem tudhatom meg, hogy mi történik Harryvel, mi lesz a most színre lépő Siriussal, be tudja-e bizonyítani ártatlanságát, mi fog történni velük… semmit se tudtam, csak annyit éreztem, hogy ennek én már nem lehetek a részese. Megfoszt ez a betegség mindentől ami fontos nekem, az egész életemtől. Talán…, de talán a jövő egy kis szelete az enyém lehet. Elgondolkoztam. Talán lehetséges. Aznap este a szüleim meglepődve fogadták a kérésemet, hogy hagy írjak levelet Rowlingnak. Reméltem megosztja velem Harry jövőjét, ha már az enyém megpecsételődött. Anyumék bármit megtettek, hogy boldognak lássanak, így a levél már másnap feladásra került. Éreztem, hogy a válaszra nagyon kicsi az esély, de reménykedtem.

            A levél elküldése után az állapotom folyamatos romlásnak indult, de még életben tartott a tudat, hogy a válasz meg fog érkezni, bár éreztem, hamarosan nem lehetek többet azokkal akiket szeretek. Életem utolsó napjait a kórházi ágyban fekve töltöttem. Megfáztam, legyengült, beteg szervezetemnek ez volt a halálos ítélet. A szüleim végig mellettem voltak. Őket sajnáltam ezekben a napokban, nem magamat, nekik kell úgy élniük tovább, hogy elvesztették a lányukat. Nekem már nem kell tovább élnem.

            A levél megírása után pár héttel mentem el. Emlékszem a hirtelen jött nagyobb erejű fájdalomra, és anyukám kétségbe esett arcára, amint apumba kapaszkodva sír és kéri, hogy ne történjen ez. A hirtelen feltűnő orvosok, akik bár tudják, hogy mi következik, de megpróbálnak ellene tenni.

            Jött a sötétség, kavargó köd. Meghaltam…vagy mégse? Kérdeztem magamtól. Éreztem magam körül az embereket, és hangokat hallottam, tapsot… a lábamon álltam. Tisztulni kezdett a kép, nem hittem a szememnek. Nem hihettem neki. Mintha a nagyteremben állnék. Időm se volt felfogni a körülöttem zajló dolgokat, mert ekkor meghallottam a nevemet:

- McDonald, Natalie – mondta egy szigorú külsejű nő, aki… igen jól látom talárban állt előttem, egy süveggel a fején. Egy hosszú asztal előtt áll, az asztalnál ülő emberek mind engem néztek, a középen ülő idős férfi tekintete megnyugtató volt... megnyugtató és bátorító. Körbe néztem, négy hosszú asztal volt a másik oldalamon, az asztaloknál ülők is mind engem néztek, vártak… szemben velem egy háromlábú szék állt, rajta egy süveggel. Odasétáltam és a fejembe húztam a süveget, miközben leültem. Vártam…

            * isten hozott a Roxfortban* hallottam a fejemben, és ekkor:

- Griffendél! – kiáltotta el magát a Süveg.

Nem hittem el amit láttam és hallottam. Úgy éreztem nem hihetem el. Lekászálódtam a székről, és elindultam a Griffendél asztala felé. Mielőtt leültem volna körbe néztem még egyszer. Igen, a Roxfortban voltam, a Griffendél asztalánál, mint elsős, és az asztalnál engem tapsoltak. Végig néztem rajtuk, és a tekintetem megállapodott négy alakon. Félig Fej Nélküli Nick volt az egyik, aki tapsolt, engem, mellette pedig három nagyon ismerős alak ült. Engem néztek, és tapsoltak. Ron, Hermione és Harry… Ez a jövő az enyém lehetett…

A novella alapjául szolgáló cikk a www.mezesfalas.com oldalon jelent meg:

Natalie McDonald

A harmadik HP könyv megjelenése után J.K. Rowling levelet kapott egy Natalie McDonald nevű lánytól, aki halálos betegen arra kérte az írónőt, hogy árulja el neki, miként végződik a történet. Rowling válaszlevelében elküldte a teljes hátralévő sztorit, a hét kötetből hátralévő négy könyv összes fő cselekményszálát.

Ám sajnos a lány ezt már nem érhette meg, ugyanis a válasz kézbesítése előtt néhány nappal elhunyt. Amikor ezt Rowling megtudta, tett egy apró változtatást az akkor készülő Tűz Serlegében és beleírta Natalie karakterét a történetbe, aki elsőéves újoncként a ház beosztásnál szerepel, és a Teszlek Süveg a Griffendélbe osztja be őt.

Natalie életkora, és betegségének miben volta az én kitalációm.

Szerző: Narday Dorottya //Larten_H//