Mi lett volna…

Ha nem szedem le, és nem unom meg, és képes lettem volna befejezni?

A börtönben Kate elcsavarog, belebotlik Cvarela festményébe. Kiderül a nőről, hogy ott tartották fogva, miután kicsapták a Roxfortból. Főhősnőnk rálel egy bűnügyi jegyzékre, és kiderül, hogy Cvarela a nagy szerelmét, Vitot ölte meg. Halálra ítélték, csak kiderült, hogy a nő terhes, és ezért életben hagyták, a börtönből is kieresztették. Megszülte a gyereket, eldobta magától, és utána a személyisége kettészakadt. Megőrült, megfestette a festményt, és öngyilkos lett.

Kate és Harry megmenekül a börtöntől, Dumbledore közbenjárása miatt. Mert „nevetséges, amit a gyerekekkel lejátszanak, és más ügyekre kéne koncentrálnia a minisztériumnak.”

Visszatérnek a Roxfortba. Kate nagy titokban látogatja a gyengélkedőn fekvő Dracot, de a harag az megmarad, nem találnak újra egymásra.

Eltelik egy hét, és Kate kap egy fekete borítékot. „Sajnálattal értesítjük, hogy Emma-Ray Lynde tragikus körülmények között életét vesztette… stb.”

Kate kiakad, összetörik, Cvarela is fölhergeli, öngyilkos akar lenni. Ant talál rá, átmetszett csuklóval, és viszi el a gyengélkedőre. Ott ébredve teljesen kikel önmagából, senkit nem ismer meg, sír, üvölt, a halálát követeli. A személyisége kettészakad, a régi énje kívülről nézi mi történik vele.

Nézi, és elborzad. Az a Kate mindenhol a családját látja, feléjük kapdos, hozzájuk beszél, oda akar menni hozzájuk. Meg akar halni, hogy újra velük lehessen, de mindig megakadályozzák őt. Ilyenkor ordít, zokog, teljesen megőrül.

Február végén elviszik egy mugli kórházba, ahol május végéig bent tartják, és ápolják. Egyszer meglátogatja őt Draco, de nem történik semmi, csak egy hangos, és szomorú beszélgetés fut le köztük. Le is írom, olyan kedvem van J

Hallottam, hogy a szobán átjön valaki, és megáll az ágyam mellett. Az árnyékát a falra vetette a lámpa fénye. Egy magas férfi lehetett, de nem fordultam meg, csak bámultam a falra. Egyáltalán nem érdekelt, hogy ki az, mit akar tőlem. Semmi sem érdekelt már, és az agyam is teljesen tompa, üres volt.

Még egy fontoskodó kopogást hallottam.

- Nem mindig tiszta a beszéde, a tudata sem a régi. Ha lehet, ne zaklassa föl.

- Miért ilyen? Mit csináltak vele?

- Mi ápoltuk őt. Az, hogy ilyen állapotban van, csakis saját magának köszönheti.

A fontoskodó ápoló elkopogott, én dühösen felhorkantottam.

- Saját magamnak?! És mi van azzal a rohadt sok gyógyszerrel, nyugtatóval, tűvel?

- Kate – sóhajtotta el a férfi a nevem. Figyeltem az árnyékát; leült egy székre, és nem moccant. Szusszantva becsuktam a szemem, és nem voltam hajlandó tudomást venni róla.

- Emlékszel rám?

- Nem amnéziás vagyok. Hülyének nem kell beállítani – morogtam.

- Ne haragudj.

- Nem rád haragszom. Csak dühít… - sóhajtottam egy nagyot.

- Micsoda?

- Ez a hely. Ahogy bánnak velem. Azok a rohadt pszihológusok állandóan azt akarják, hogy beszéljek, és beszéljek… Mindent tudni akarnak rólam, és mindenre rákérdeznek…

- Én nem ezért jöttem. Nem akarlak bántani.

- Akkor miért jöttél?

- Csak látni akartalak, hiányzol - motyogta halkan.

- Láthatsz egy szánalmas lényt feküdni az ágyában. Ez már nem is Kate…

- Szeretném megkeresni őt.

- Itt mindenki azt akarja! Turkálnak a lelkemben, keresik, kutatják, hónapok óta, mégse találnak semmit, csak bántanak! Fáj, minden egyes kérdés, minden kielemzés! – lihegtem dühösen a falnak. – Te se tudnál mást, csak bántani…

- Ezek itt nem tudják milyen voltál régen, én igen. Csak egy árnyalatnyit szeretnék a régi énedből látni!

- De nincs! – vicsorogtam. – Én magam vagyok az árnyalat, a semmi. Nincs, nincs, kész!

- Ha ezt dumálod be magadnak soha nem is fogsz meggyógyulni…

- Nem vagyok beteg! – csattantam föl a szavába vágva, de ő zavartalanul folytatta.

- Nem fognak kiengedni, és akkor még tovább bántanak majd! Ilyen gondolkodással soha nem leszel a régi.

- Ki mondta, hogy a régi akarok lenni? Ki mondta, hogy bármit is tennék azért, hogy a régi legyek?! Nem akarok az lenni, semmi akarok lenni, egy halott, akit végre mindenki békén hagy!

Draco megérintette a vállam, az érintésétől megremegtem. Mintha áram ütött volna meg.

- Mit csinálsz? – kapkodtam levegő után.

- Semmit, csak fogom a vállad.

- Engedj el – lihegtem.

- Én csak…

- Engedj el! – visítottam bele a párnába. Azonnal elengedett, én pedig zihálva feltérdeltem, és dühösen rámeredtem. – Mit akarsz tőlem?! Meg akarsz váltani?! Semmi sem lesz már olyan, mint régen! Ha mégis kiengednek majd innen, akkor sem leszek az a régi valaki! Nem leszek egy bohó, vidám, ugribugri hülye kis csitri, aki azt hiszi a lábai előtt a világ, és mindent megtehet! Mit akarsz, mit akarsz?! – kiabáltam kétségbeesetten, már-már sírva.

- Csss…

Ki akarta söpörni az arcomból a hajam, de nem engedtem, elütöttem a kezét.

- Ne érj hozzám!

- Sajnálom…

Alig változott, bár jóval nyúzottabb volt az arca. Szinte már el is felejtettem azt a szempárt. Nem tudom mi ütött belém, csak bámultam az arcát, és képtelen voltam levenni róla a szemem. Elsírtam magam, és eltakartam az arcomat.

- Kate, most mi történt…?

- Nem akarom, hogy rám nézz… Szánalmas vagyok…

- Dehogy…

Átült mellém az ágyra, és megsimogatta a hajam, közben elhúzta az arcomtól a kezemet. A hajamat hátrafésülte, aztán rám nézett. Azt hittem elsírja magát, de lehet csak én láttam így a könnyeimen keresztül.

- Menj el – susogtam.

- Mih? – rökönyödött meg. Furcsa hangja volt, mint aki a sírással küszködik.

- Menj el innen, hagyj békén.

- Kate!

- Menj el! – kiáltottam. Fölpattant az ágyról, szipogva néztem föl rá. – Menj el!

- Te meg gyere vissza.

- Nem.

- Tudod, az ember akkor hal meg, ha fölad minden reményt. Te még semmit nem adtál fönt odabent.

- Belém látsz?!

- Ismerlek.

Elfordult tőlem, és vissza se nézve kiviharzott a kórteremből.

Nem hatódtam meg. Nem tud rólam semmit. Hazudik, mint ahogy mindenki más is… hazudik, átver, és röhög rajtam…

Ennyi. J

Május végén visszamehet a Roxfortba. Nagy a boldogság, a hepi, és a szerelmetecskék újra egymásra találnak.

A gyanútlan olvasó már azt sejtheti, hogy vége a bonyodalmaknak, vége minden rossznak, és már csak a szép, csili-vili dolgok jöhetnek. Naaagy tévedés, mert még van itt rengeteg elvarratlan szál. Pl. Cvarela, vagy Ant, akire már mindenki annyit, de annyit gyanakodott.

Cvarela gyerekéről kiderül, hogy nagy vígságban élte le az életét nevelőszülők mellett, és szaporodott is a pici. A vérvonal egészen Kate-ig tart, az anyai ágon.

Itt a magyarázat, hogy miért kattant rá Cvarela annyira.

Június eleje. Halálfalók megtámadják a Roxfortot. Az óvóhelyre ráomlik a pince, a bejárati csarnok és a nagyterem is összeömlik. Durrognak a pálcák, stbstb, mint egy varázslóháborúban szokás.

Antról kiderül (muhaha), hogy halálfaló. Kate-et elviszi Voldemorthoz, onnan pedig a harcoló varázslókon keresztül elviszi a Tiltott Rengetegbe. Útközben belebotlanak Theresa Rose-ba, és viszik magukkal. Ott bent az erdő mélyén, ahova már nem hallatszik el a csatazaj megállnak egy sziklakapu (ami egy térkapu) előtt.

Ant elárulja, hogy nemcsak halálfalóként kémkedett Voldemortnak, de még a gonoszdi gyilkosoknak is kémkedett. Szóval a gyilkosok végig tudták, hogy hol van, de meg akarták őt leckéztetni, mielőtt megölik.

Kate kiakad, de nem tud mit tenni.

Jönnek a gonoszok, és elviszik őt is, meg Theresa Rose-t is. A Sierra Madre egyik csarnokába kerülnek, Kate meg is döbben.

Ott a gonoszok emlékeztetik egy régi fenyegetésre, amit az egyik GA-s fiú mondott még neki, miután párbajoztak. Kate akkor döbben rá, hogy akkor kezdődött el minden. A nagyszülei halála, az anyja, aztán sorban mindenki. Hajdanán az apját is ilyen okból ölték meg; az az egész család számára volt egy fenyegetés, hogy vigyázzanak magukra.

Kate és Theresa Rose kimenekülnek a csarnokból, és a hatalmas Sierra Madre útvesztőiben, ahol nem követik őket a gonoszok, eljutnak Kate és Sam volt szobájához. Ott ledőlnek a szabad ágyra, és elalszanak.

Nagy az öröm, és a hepi mikor Sam észreveszi, hogy itt vannak. Rögtön ott terem Kevin djága és Jack is. Kate kénytelen elmondani az igazat. Mindenki elkomorul, és elhatározzák, hogy a két apróságot visszajutatják azon a térkapun, amin jöttek.

Sok eksön, kiabálás, varázslat, díszletrombolás következik. (Nem tudom, itt terveztem egy meghalást, de még nem tudtam eldönteni ki legyen az…)

Szóval Kate és Theresa Rose hulla fáradtan, és tele sebekkel de visszajutnak a Rengetegbe. Onnan kibotorkálnak. A csatának vége, a Roxfort előtti volt-park tele van halottakkal, sérültekkel. Amolyan sátorkórházat állítottak föl, ők is odamennek.

Ott Kate megtudja, hogy az óvóhelyen rekedteket még mindig nem tudták kihozni. Aztán az is, hogy Draco megint a halál közelében jár, mert Harry megint nekiesett. És ha már Harry, akkor ő legyőzte Voldemortot, csak ebbe ő is belehalt. (Na persze, majd túléli, nem? Muhaha)

Kate és Parvati kibékülnek, miközben segítenek a sebesülteken, meg a romok félrehordásában. Nem lesznek puszipajtások, de már nem fogják egymás haját tépni.

Megtalálják Ron holtestét, Hermione teljesen kiakad. Az így is lesújtott Ginny még jobban összetörik. Kate nem hajlandó velük foglalkozni, mert úgy érzi elege van más bajából, a háború ezzel jár. Azért ő is sír egy sort.

A végén persze minden jóra fordul. Mármint senki nem fog föltámadni, és zombiként betámolyogni a kastélyba. (senki, se Harry, se Ron, se Voldemort, se Emma-Ray… szóval senki se, aki meghaltJ)

Draco fölépül, nagy a boldogság. Az óvóhelyre szorultak kiszabadulnak, Ant elnyeri méltó jutalmát (meghal, csak nem tudtam eldönteni ki ölje meg. Piton vagy Draco?), és nyugi van.

Kate aztán kap egy levelet a New Yorki Mágusakadémiáról. Az áll benne, hogyha visszamegy a Sierra Madreba, ott újrajárja a hetediket, és a nyolcadikat, és ha sikeres, elfogadható eredményt ér el a felvételin, akkor ott továbbtanulhat.

Kate egyáltalán nem érti hogy történhetett ez. Rhoda (akiről nem sok szó esik a történet folyamán) kuncogva jelentkezik, hogy ő volt a tettes. Még mikor évelején arról beszélgettek, hogy mi szeretne Kate lenni, akkor küldött egy levelet az Akadémiára, ahol elmagyarázott néhány dolgot, sok-sok bagolyfordultával.

Kate minden habozás nélkül rábólint, és már pakol is. Nem teszi le a RAVASZokat, minél előbb a régi iskolájában akar lenni. Azt is megdumálja, hogy Theresa Rose-t is viszi magával.

Persze a búcsú sem a legkönnyebb. Senki nem akarja őt elengedni, főleg nem Draco.

Leírnám, de nem vagyok rá képes. Túl felszínesen, sablonosan tudnám csak megírni. Nem lenne jó. Mindenki képzeljen bele, amit tud.

Itt a vége. Kate elmegy, befejezi a sulit, és bejut az Akadémiára. Theresa Rose is rengeteg barátra talál a Sierra Madreban, és fölfedezik milyen tehetsége van az elemi mágiához.

Lett volna egy epilógus is. Ahova ezt írtam volna le mi történt Kate-tel.

Csak az a baj, hogy több variáció is kavargál a fejemben.

- Kate bejut az akadémiára, talál magának egy pasast, megvalósítja az álmát, elemi boszorkánymester lesz. Hozzámegy a pasashoz, lesz egy szép gyerekük, és boldogan élnek.

- úgy 20 évesen elüti egy busz/vonat/autó és meghal

- Marquez, kedvenc vámpírunk megtalálja, és beváltja a fenyegetését.

„De azzal legyél tisztában, hogy amint leveszi rólam a vadász a bűbájt, az első adandó alkalommal letépem a csinos kis fejed a nyakadról.”

- éli az életét, Theresa Rose-zal együtt, és boldog

Egy plusz dolog, amit nem fűztem bele a történetbe. Fantom.

Mikor Kate többször is öngyilkos akar lenni elveszti hitét az életben, és Fantom eltűnik. Mikor meggyógyul hiába hívja, Fantom már nem jön vissza hozzá, nem látja. A történetből el is tűnik.

Ennyi lett volna a Könnytenger. Nem terveztem neki folytatást, így is elég hosszú lett volna. ^^

Vége

blackroses