Mikor odaértem a tóhoz - késéssel -, Oliver még sehol sem volt; megszokhattam volna.
Amíg várakoztam a gondolataim elkezdtek összevissza ugrálni: valahogy a Ronnieval való veszekedésen elmélkedve eljutottam, a vajon tényleg léteznek-e a furmászok kérdésig. Örök kérdés marad, hogy ezt hogyan adtam elő. Néha megpróbálom visszavezetni a gondolataim fonalát, hogy szembesüljek azzal milyen hülye témáknál tudok kilyukadni, egy teljesen normális gondolat megfogalmazása miatt.

- Hello!

- Vááá! – kiáltottam fel egy ugrás kíséretében.

- Mi a francért kell állandóan ijesztgetned? – fordultam meg hatalmas lendülettel, bravúrosan lefejelve egy faágat, és mintha ez nem lenne elég, Jeremy állt előttem, nem pedig Oliver, akire én számítottam. – Jeremy?

- Igen, így hívnak… fáj?

- Mi? Hol? Kinek? – kérdeztem megzavarodva.

- A fa – mutatott az említettre, amiből én azt szűrtem le, hogy a fa fáj.

- Mi van? – néztem rá, még nagyobb és még értetlenebb tekintettel.

- Tudod, a fa. Lefejelted, dereng valami? Jól vagy? – nézett rám aggódó tekintettel, ezek szerint nem a legokosabb dolog úgy nézni rá, mintha ő lenne a fa.

- Öhm, persze, csak tudod másra számítottam és a fa is elém vetette magát, így totál idiótát csináltam magamból. – a végét már szinte motyogva mondtam.

- Azért még fejlődőképes vagy, ismerek nálad idiótább embert is.

- Ezt örömmel hallom – feleltem Jeremy mosolygó arcát bámulva.

Jaj de édesen tud mosolyogni.

- Megosztanád velem, hogy milyen okból kifolyólag kell egy nagy púpot viselnem a buksim tetején?
Jeremy csak állt és kérdőleg nézett rám.

- Miért vagy itt?

- Jah, gondoltam beszélhetnénk egy kicsit, és ha már a mai nap így el lett szúrva…

- Nekem elég kellemes volt – tettem hozzá magamban

…arra gondoltam, hogy akkor talán valamikor máskor…

- Valamikor máskor, mi? – tettettem a bolondot; tőle akartam hallani, hogy ez most egy randi kérés.

- Szóval, valamikor máskor összefuthatnánk, ha van hozzá kedved.

- Most már értem, ha szeretnéd, akkor…

- Bocsi a késésért – toppant be Oliver a beszélgetésünk, és mellesleg a randi kérés közepén. – Remélem nem gond, hogy késtem.

- Még nem döntöttem el, hogy megbocsájtom-e.

- Jaj ne tedd ezt velem, szívem egyetlen Kicsi lánya! – kiáltott fel színpadiasan.

- Akkor én most, inkább megyek – szólalt meg Jeremy. –, majd még beszélünk Xela.

- Te megcsalsz? – szegezte nekem a kérdést Oliver, aminek következtében elestem a lehetőségtől, hogy a távozó Jeremynek visszaválaszoljak, valami bíztatót… akartam egyáltalán bíztatót válaszolni? Nem tudtam.

- Aha, bosszantóan sokat késtél, épp ezért új szerető után néztem.

- Te gonosz lelkű, neked adtam a legszebb éveimet, te meg csak úgy lecserélnél?

- Bocs, az élet kemény.

- Jó néhány dologgal együtt – felelte ő kajánul.

- Ezt inkább nem hallottam.

- Sajnálhatod, sokat veszítettél ezzel. Akarod, hogy megismételjem?

- Csak azt ne!

- Képzeld, Potter valami gyűlést tartott a Szárnyas Vadkanban; David mesélte, hogy nagyon susmogtak valamiről, és olyan értesüléseim vannak, hogy Umbridge már intézkedett a „csoportosulás ellen”.

- Honnan veszed? Már megint kihasználod anyád kapcsolatait?

- Naná. Hülye lennék, ha nem tenném, mikor megtehetem. – vigyorgott.

Oliverrel jól kidumáltuk magunkat, és miután a „ki löki be a másikat ügyesebben a vízbe” játékot is meguntuk, csak üldögéltünk a tóparton és elmélkedtünk. Na jó, én elmélkedtem. Oliver nevében ilyesmiről inkább nem nyilatkozom, nem tudom képes-e az elmélkedésre.

- Mond csak, tetszik neked az a gyerek?

- Nem mondhatnám – tekintettem át a túlpartra. -, kicsit tömzsi, vörös… és valahogy nem esetem a kis 13 éves pofijával.

- Kiről beszélsz, te agyament asszonyság?

- Miért te kiről? – kaptam el a tekintetemet a túlparton üldögélő gyerekről.

- Jeremyről beszélek; tudom, hogy múlt évben még odáig voltál érte.

- Én nem csak szimplán odáig voltam érte, szerelmes voltam belé. Ezt te is jól tudod Oliver, de nem lett semmi belőle.

- Most lehetne, mert Jeremy kicsit magához tért, és végre egy normális lány után nézett; bár nem értem ez esetben hogyan lyukadt ki nálad; de tényleg lenne rá esélyed, hogy legyen valami köztetek.

- Tudom, és ez a legbosszantóbb az egészben.

- Ezt meg hogy érted?

- Bosszant a tudat, hogy mikor nagyon szerettem rám se bagózott, és most itt a lehetőség, amit akár el is szúrhatnék.

- El akarod szúrni?

- Még az is megeshet – néztem rá halál komoly tekintettel. Nem tudtam mit kéne tennem. – Te mit tennél?

Teljességgel komolyan gondoltam a kérdést. Oliverről senki sem hinné el, de képes jó tanácsokat adni. Nekem legalábbis tud jó tanácsokat osztogatni; ismer engem és most ez az első, csak a sokadik szempont, hogy életem legjobb barátja ül mellettem a fűben. Most olyan ember tanácsa kell, aki ismer, és tudja mi a legjobb nekem.

- Nem az a kérdés, hogy én mit tennék, viszont neked meg kell próbálnod a sráccal, nem hagyhatod csak elmúlni. Randizz vele egyszer vagy kétszer, majd lesz valami, Kicsi lány!

- Igazad van! – pattantam fel.

- Most meg hova készülsz?

- Fel a klubhelyiségbe, igent mondok a randira!

- Csak ne veszítsd el a bátorságod, mire odaérsz! – kiáltott utánam Oliver.

Ahogy felértem a klubhelyiségbe - bár nem fogyott el a bátorságom, azt hiszem -, mégis elég esztelen ötletnek tartottam, hogy odaugrálok Jeremyhez és örömtől ittasan a fülébe sikoltom, hogy IGEN! elmegyek a randira. Így sikeresen lecövekeltem a kedvenc fotelom mellett, várakozva, hogy Jeremy feltűnjön a színen, és erősen reméltem, hogy neki megmaradt a bátorsága és megpróbálkozik újra elhívni valahova.

- Nagyon haragszol? – jött oda pár perc múlva Ronnie.

- Kicsit… nem szeretem ha szétlövik a napom elejét, és még én vagyok a fő-fő gonosz.

- Majd szólj ha nem morculsz – felelte ő, majd hátat fordított és elmászott a többiek felé.

Egyre jobban kezdtem nem érteni, hogy mi baja van.

- Hello Xela – köszönt rám Hermione.

- Szia, hogy megy a prefektusi teendők mellett a tanulás?

- Nem mondom, hogy megkönnyítette az életemet, de kis kikapcsolás a tanulás után. Ez RBF év, így nagy esély nincs rá, hogy szabadidőben dúskáljak.

- Azért egy kis lazítás nem árthat.

- Neked lehet, hogy nem, viszont ha én nem tanulok minden nap rendesen akkor semmit sem érek el.

- Ezt úgy mondod mintha nem neked lenne a legjobb fejed az egész Griffendélben.

- Ezt nem mondod komolyan.

- Dehogyis nem – álltam neki bizonygatni.

- Öh, bocsi – sunnyogott oda Ronald. – Hermione ráérsz egy pillanatra?

- Persze, bocsi Xela, majd még beszélünk.

- Naná, sziasztok – intettem utánuk.

Már Oliver is felért a klubhelyiségbe mikor én még mindig csak üldögéltem, és Jeremyre vártam; lassan mindenki elszállingózott aludni, és én egyedül számoltam vissza a perceket éjfélig. Lassacskán elnyomott az álom…

Úgy éreztem, hogy ólomból vagyok, és nem leszek képes felmászni a szobába, de miután hirtelen magamhoz tértem, nem akartam egy fotelben tölteni az estét. Lassan kinyitottam a szemeim, és Jeremy homályos képét láttam magam előtt.

- Szépen elszundítottál itt.

- Az már biztos – feleltem, enyhén zavarodott hangon.

- Remélem nem miattam ébredtél fel, csak olyan jó volt nézni ahogy alszol – mondta, miközben meginghatatlanul mosolygott rám.

- Mi olyan jó abban ahogy alszom?

- Egyszerűen csak szép voltál, és olyan mint egy kislány – felelte, melynek hatására elkezdett az arcom pirulni.

- Köszönöm – feleltem pironkodva.

- A tónál feltett kérdésemre nem kaptam választ; van rá lehetőség, hogy amint magadhoz tértél válaszolj?

- Persze, egyébként pedig teljesen magamnál vagyok! – feleltem mosolyogva.

Hirtelen elkapta az orrocskámat az a kis idegesítő csiklandozó érzés.

- Tudod... - hajolt közelebb Jeremy...

... ekkor a kis csiklandozó érzés abbamaradt, átadva helyét a teljesen röhejes tüsszentésemnek, mely közben erőteljesen lefejeltem a felém közeledő arcot, ami Jeremyé volt.

- Bocsi! - kaptam a kezem az arcom elé.

- Semmi gond - felelte ő mosolyogva, miközben egyre közelített felém. Megfogta az arcom elé tett kezem, és gyengéd mozdulattal lefelé tolta. A szívem vad kalapálásba kezdett, és a világ megszűnt körülöttem...