3. Fejezet

Másnap beszélgetésre ébredtem. Nagy nehezen elértem, hogy ki lássak a két lyukon, ami a fejemen volt. Ronnie rajt készültségben ült az ágyam szélén, és Natalie-t hallgatta.

- Reggelt. – csúsztam ki az ágyból.

- Szintén. Tegnap hamar eltűntél Xela. Merre kószáltál? – fordult felém Natie.

- Semerre, csak hamar feljöttem aludni. Szokásos első nap még korán fekszünk rituálém – feleltem mosolyogva.

- Értem. Mármint sose értettem a lényegét, de mindegy.

- Jah. Ronnie? – pillantottam kérdő tekintettel barátosnémra, miközben belebújtam a taláromba. – Indulhatunk?

- Nem rám kellett várni. –csipkelődött.

Mire leértünk a nagyterembe sikerült nagyjából felébrednem.

- Szia Oliver.

- ’Reggelt.

- Órarendek?

- Nyugi Kicsi, még azt se tudom milyen tárgyakat veszek fel, nem hogy majd itt korán reggel lökjem neked az órarendünk.

- Uh, tényleg. Idén az RBF eredmények is beszámítanak. Mi lesz, ha nem jelentkezhetek valamire ami érdekelne?

- Akkor valaki piszkosul elszúrt valamit. Mert te tuti mindenből jó jegyet kaptál. Én már nem annyira ugrálok a kis E-el.

- Mire kaptál E-t?

- Mágiatörténetre.

- Azt meg, hogy a fenébe hoztad össze?

- Úgy, hogy rossz jegyzetet magoltam be.

- Ügyes.

- Jah, többet nem fogadok el Fred-től jegyzetet. „Én is ebből tanultam” … naná, azért nem lett meg az RBF neki se.

- Te képes voltál Fred-től jegyzetet kérni. Beteg voltál? Vagy mi?

- Most már amúgy is mindegy. Binns bevesz ezzel is.

- Az tuti. Csak elég vicces. – mondtam mosolyogva.

- Marhára, apám már nem örült annyira. Neked bezzeg csak a Bájitaltanon kell izgulnod. Piton csak K-val vesz be embereket.

- Öhm… az nekem megvan. – próbáltam az asztal alá bújni.

- Micsoda? – hallottam egy sipítozó hangot a fülemtől körülbelül két centire.

- Te elérted Pitonnál a K-t? Jesszus Xela!

- Hello Lilian. – köszöntem a sipítozó veszedelemnek, miközben azt néztem hogy tűnik el Oliver a pad alatt.

- Szijóka. Oliver?

- Ha jól emlékszem még barlangászik egy kicsit. - most komolyan megpöckölte a lábam, itt fedezem ő meg gonosz

- Tessék?

- Semmi, csak vicc volt.

- Aha, nem értem… mond meg légyszi Olivernek, hogy kerestem.

- Amint tudom átadom.

- Köszi. Na szijóka.

- Hé, hős. – buktam le az asztal alá. – Ez a csodálatos leány keresett téged.

- Vicces.

- Az vicces ahogy bujkálsz előle.

- Én a helyedben nem fedeztem volna neki. – kottyantotta közbe Ronnie.

- Persze mert TE gonosz vagy, míg Xela, az én egyetlen kicsi drágám kedves, aranyos, és okos és…

- és ezt te most hagyod abba, nem vagyok hajlandó a nő ügyeidben tovább asszisztálni.

- Értettem. Na már jön is McGalagony. Jupij most tudom meg, hogy mire nem mehetek.

- Kis pozitív ember vagy.

McGalagony hamar „összedobta” az órarendjeinket. Ronnie el is sietett Számmisztikára. Mi pedig élveztük, hogy az első óránk lyukas. Oliver a bájitaltanról lecsúszott, de amúgy se volt a szíve csücske a tantárgy, állította, hogy a főzésre hasonlítható tudomány csak nőknek való. Vajon erről mit gondolna Piton professzor. Volt egy olyan érzésem, hogy nem akarom tudni.

- Ronnie?

- Számmisztikán.

- Még mindig nem értem, hogy tudja azt a maszlagot megtanulni.

- Neked maszlag, mert olyan képességek kellenek hozzá, amikkel te nem rendelkezel.

- És pedig? – nézett rám számonkérő tekintettel.

- Logika.

- Au.. Ezzel a lelkembe tiportál.

- Bocs, kihagyhatatlan volt.

Az első hét az új rendszerbe való beszokás jegyében telt, legalábbis az én szempontomból. Furcsa volt, hogy nap közben úgymond le lehetett állni. Bár zsúfoltnak, zsúfolt volt az órarendem, de így is akadtak benne lyukas órák. Bár nagytöbbségben tanulással töltöttem ezeket az órákat, de azért jó volt a tudat, hogy ha akarnék leállhatnék és pihenhetnék az órák között.

            Persze zavaró tényezők mindig vannak, az én kis ”tökéletes” világomba. A kis koccanás óta, úton-útfélen Lartenbe botlottam. Kezdett eléggé idegesíteni a dolog. Persze, hogy boldogságom teljes legyen utólag felvette a bűbájtant. Mint azt jól értesült, pletykás drágámtól megtudtam Larten végzős volt, és idén jött rá, hogy elengedhetetlen számára a Bűbájtan tudomány elsajátítása. Könyörgöm miért pont most jött rá. Úgy gondolta, hogy van ő olyan ügyes, hogy egy év alatt két évet tanuljon meg, hát… szerintem erősen tévedésben volt. Annyira idegesít ha a közelemben van. Csak tudnám miért. Oliver persze imád rá megjegyzéseket tenni. El is költöztem mellőle Ronnie-val. Ronnie még talán örült is neki. Így tudott figyelni… persze Oliver nem adta fel. Most is istenem, csak egy pillantás felé, és már látom az arcán azt a kaján vigyort, és ahogy próbál tátogni nekem… állat az az ember.

- Jaj Ronnie. Én ma még felrobbanok ettől az embertől.

- Ne is foglalkozz vele, ha bámulni akar, hagy bámuljon.

- Te most miről beszélsz?

- Miért, te miről?

- Oliverről, és a hülyeségeiről.

- Oh, hát én pont nem arról – felelte mosolyogva. –, hanem a nemrég felavatott ütköző falatokról. Egész órán téged bámul.

- Lehet nem látott még embert, és mi az, hogy ütköző fal? Csak egyszer mentünk neki.

- Kétszer. – javított ki.

- Jó akkor kétszer, de akkor is… és miért bámul?

- Xela, honnan tudjam? Azt hittem nem érdekel.

- Addig nem is érdekelt, amíg nem tudtam róla, hogy bámul.

- Jaj. Kicsit szét vagy esve mára.

- Vajon miért? Ha neked kéne egész nap Oliver hülyeségeit hallgatnod egy dupla Átváltoztatástan után, akkor te is nyúzott lennél.

- Ott a pont, de ne foglalkozz velük. Biztos front van.

- Igazad van.

Flitwick pálcamozdulatára próbáltam koncentrálni, de éreztem a tarkómon, hogy Horston engem bámul. Miért, miért teszi ezt velem? Biztos azt akarja, hogy megbukjak, á annyira nem utálhatott meg. Na vonatkoztassunk el tőle, hisz ki ő? Senki. Legalábbis nekem.

- Xela!

- Hmm?

- Azon gondolkoztam, hogy találkoztál-e már Jeremyvel?

- Ööö… nem, idén még nem.

- Aha, azt hittem már párszor összefutottatok.

- Miből gondoltad?

- Abból, hogy állandóan rólad beszél, legalábbis megpróbálja rád terelni a témát.

- Nagy témahiányban szenvedhettek.

- Jaj Xela, olyan vagy. Mindig alábecsülöd magad.

- aha, biztos.

- Ne csináld már. – bökött jól oldalba.

- Au! Ronnie!

- Miss Gilmore, kérem!

- Elnézést professzor.

A többiek tekintete visszavándorolt az épp magyarázata közepén tartó professzorra. Egy embert kivéve.

- Most miért néz?

- Ki? Horston?

- Most miért teszed a hülyét? Naná, hogy Horston.

- Jó jó, nyugi, Oliver is téged néz.

- Mindjárt felrobbanok tőled.

- Bocs. Kicsit ideges vagy, nem? Egyébként tuti nem azért néz, mert nálad van a könyve.

- Basszus! – csaptam a homlokomra. – Elfelejtettem visszaadni neki.

- Nem tudja, hogy nálad van.

- Honnan veszed?

- Onnan, hogy ő mondta. Múltkor beszéltünk, és mesélte, hogy nyáron elhagyta valahol az egyik kedvenc könyvét.

- Mi lett belőled? Kezdesz népszerű, és „társadalmi” témákban jól értesült lenni. Te mindenkivel jóban vagy mostanában.

- Nem én vagyok mindenkivel jóban, hanem ők vannak én velem jóban.

- Na ezt jól meg aszontad.

- Te is tudod, mit akarok ezzel.

- Tudom.

Túlságosan is .

Mágiatörténeten ülve, életemben már nem is tudom hányadszor éreztem úgy, hogy hiába érdekes a varázslók történelme én itt és most meghalok unalmamban.

            Punnyadásomból, és halálközeli elmélkedésemből egy papírgalacsin hozott vissza Binns termébe. Ami nem volt meglepő, megnéztem volna Oliver arcát mikor homlokon dobom egy galacsinnal.

- Leveled jött.

- Nem mondod? – fordultam dörmögve Natie felé, miközben elkezdtem bontogatni a papirkát.

na kicsi lány, kiheverted a bűbájtant?

Rámozdultam Hermione Grangerre..

Ennél a mondatnál állt meg a lelki fejlődésem. hogy, mi van? Oliver? És Hermione? Ez beteg?

Nem voltam képes válaszolni. Csak ültem magam elé meredve, és azon gondolkoztam, hogy miért van nekem ilyen hülye legjobb haverom. Könyörgöm Hermione ha fizetnének se állna le pont ővele. Szépen éghetett, és én nem láttam.

- Mi az Xela? Baj van?

- Nem, nem Natie… csak kicsit leállt az agyam.

kicsit… inkább nagyon

Óra után botladozva mentem fel a klubhelyiségbe. Elég fárasztó napom volt, Oliver hülyesége csak rátett egy lapáttal. Csak annyit akartam, hogy vacsora után a szokásos tanulási adagomat ”ledolgozzam” és bedőlhessek az ágyba, és mindezt egyedül, mindenféle fajta hülyeségtől mentesen kívántam megtenni.

            Persze, hogy megint az utamba álltak. Naná, hogy Horston, újabban az Én tanuló sarkomba fészkelte be magát, és a könyv fölé görnyedés tudománya közben is képes volt néha engem szugerálnia, szép az élet.

- Miért duzzogsz?  - jött oda Ronnie.

- Horston…

- Mi van vele? – nézett körbe tekintetével keresve az említettet. – Jesszus! A helyeden ül, mit ül… Tanul! Jaj Xela, mi lesz most, hívjam Madam Pomfrey-t?

- Kac-kac, marha vicces vagy.

- Olyan durci vagy ma, kicsit felengedhetnél.

- Majd próbálkozom.

- Helloka.

- Hali Jeremy.

Jeremy… ajaj

- Szia. – Köszöntem, alig hallhatóan, majd megpróbáltam teljesen elmerülni a könyvemben. Nem jött be.

- Milyen volt a nyarad?

- Jó. – feleltem fel se pillantva.

Most mért vagyok ilyen tetű?

Felnéztem és vele találtam szembe magam. Jeremy… vajon még mindig azzal a pióca csajjal jár?...

- Az jó, szüleid? Jól vannak?

- Gondolom, pár napja jöttek haza Oroszországból, ott volt valami izéhozébiszbasza apunak. – A szemébe néztem, és mintha megütött volna az áram, ajaj nézzünk csak másfelé.

Hirtelen elkaptam róla a tekintetem. Lehet jobban tettem volna, ha megpróbálom állni a tekintetét. Mert így megpillantottam a Hermionet fikszírozó Olivert, és erről eszembe jutott a mágiatörténet óra alatti levelezés, pont amire nem akartam gondolni. Elfordítottam a tekintetem addigra már csak Ronnie állt előttem, szemrehányó tekintettel nézett engem.

- Mi van?

- Az van, hogy hülye vagy.

- Most miért?

- Azért mert Jeremy idejön veled beszélgetni, Te meg totál simán átnézel rajta.

- Nem állt szándékomban.

- Persze! Xela, te tetszel ennek a srácnak, miért kell bunkóznod vele.

- Én nem bunkózok! Csak hosszú napom volt, vili?

- Persze, inkább hagylak tanulni.

- Kösz…

Épp, hogy a könyveim fölé hajoltam éreztem, hogy valaki leül mellém… Komolyan felrobbanok még ma.

- Xelaaa. – hallottam egy nyervogó hangot. Fel se kellett pillantanom rögtön tudtam, hogy legkedvencebb barátom ex-e adja ki magából ezeket a hangokat… közvetlenül mellettem. Csak ő tudott ilyen hangfrekvencián nyivákolni.

- Na, Xela légyszi figyelj már rám. Oliverről lenne szó, kérlek.

- Az istenit! Ma mindenki engem talál meg? – pattantam fel. – Oliver! Ott. Van. Látod? Nem hiszem el, hogy nem ismered meg! Menj oda és beszéld meg vele. Az istenért felnőttek vagytok! Neki nyivákolj, ne nekem!

            Felkaptam a könyveimet, és felviharzottam a hálónkba. Magam után becsapva az ajtót vetődtem le az ágyamra.

- Xela? Ideges vagy?

- Bocs, Jas… csak kicsit kimerítő napom volt. Elég ideges vagyok.

- Azt látom. Én most inkább hagylak, lemegyek megkeresni Natie-t.

- Oks. – Fordultam felé, de már csak a csapódó ajtót láttam.

Leültem az ablakhoz a könyveimmel, és neki álltam a dolgomnak. Nyugiba. Egyedül. Rosszkedvűen.

Nem vagyok normális.