Első pillantás

Úgy emlékszem az első pillanatra, mintha öt perce történt volna az egész.

Nyár volt. Hőség.

Nagy unalmamban épp céltalanul ténferegtem össze-vissza. Egyszer csak kiáltást hallottam a hátam mögül. Te voltál az. A nevemet mondtad. Zavartan álltam, nem tudtam ki vagy, és honnan ismersz. Akkor vettem észre, hogy egy barátnőm társaságában érkeztél. Egyből fölfedeztem egy - addig számomra - ismeretlen érzést. A gyomrom ki akart ugrani a helyéről, és belül valami azt zakatolta: „Nem lehetnek együtt…nem járhatnak…lehetetlen.”

Féltékeny voltam. Életemben először.

Első pillantásra megkedveltelek. Az egész estét végigbeszélgettük, öt percre sem bírtuk abbahagyni. Nevettem a poénjaidon, te pedig az enyémeken. Hamar rájöttem, hogy féltékenykedésem alaptalan volt, hiszen órákon keresztül csak velem voltál elfoglalva.

„Hihetetlen, hogy valaki ENNYIRE más legyen, mint azok, akiket eddig ismertem… totál kész vagyok, ez a pasi maga a megtestesült nem is tudom ki. NORMÁLIS, sőt LEHET VELE BESZÉLGETNI, mindemellett HELYES is. Jaj nekem mi van most?” – írtam aznap este a naplómba.

Még most is a fülemben cseng a mondat, amit a búcsúzáskor mondtál.

 - Remélem hamarosan láthatlak.

Második találkozás

„Szia! Nincs kedved talizni? Épp halálra unjuk magunkat, unatkozzunk hármasban! :)” – kaptam meg az SMSt pár nap múlva a barátnőmtől. Kíváncsi voltam, miért írta a dolgokat többes számban. A lelkem legmélyén abban reménykedtem, hogy Te is ott leszel, megint láthatlak, megint beszélünk.

Nem Te voltál.

Csalódottságot éreztem, majd barátnőm megjegyezte, hogy kérdezted tőle, mi van velem, és mikor találkozunk legközelebb. Hihetetlenül boldog voltam.

Hamar hazamentem, nem volt kedvem a céltalan ténfergéshez. Végül egy másik barátnőmnél kötöttem ki, aki kitalálta, hogy mászkálni akar. Jobb program nem lévén vele tartottam. Épp Rólad beszéltem, amikor azt hallucináltam, hogy megint a nevemet kiáltod.

Nem képzelegtem, tényleg Te voltál ott. Egy padon ültél és minket néztél. Majdnem kiugrottam a bőrömből. Megint sokat beszélgettünk, majd ez este végén elkérted a számom.

Miután haza mentünk egyből nekiálltam naplót írni.

„A második mondata az volt, hogy JÓ AZ ILLATOM meghalok… Anita szerint nem vagyok normális, hogy ennyire örülök neki, hogy elkérte a számom. Már örülni sem szabad? Épp a rózsaszín felhő tetején ülök, mindenkit szeretek, és jajjdejó nekem. Remélem lesz ennek folytatása is.”

„Szerelem” sokadik látásra?

Két hónapig nem láttalak. Nem írtam Neked, gondoltam majd keresel. Elfogadtam a dolgokat, éltem az életem, már nem is gondoltam Rád.

Szombat este volt. Barátnőim rávettek, hogy menjek el velük bulizni, legalább összeszedek valakit – még ha egy estéről van szó, akkor is. Semmi kedvem nem volt az egészhez.

Unottan álltam a pultnál és figyeltem a dübörgő zenére vonagló részeg, kéjsóvár emberek viselkedését. Hívtak táncolni, de semmi hangulatom nem volt a tömeghez tartozni.

A jó dolgok akkor jönnek, amikor nem számítunk rájuk.

Aznap este Te voltál a jó dolog. Unottan néztél a világra, társaságod egy korsó sör volt. Odamentem hozzád köszönni, kérted, hogy maradjak Veled beszélgetni. A hátralévő pár óra úgy röppent el, mint pár másodperc.

„Megint láttam. Jaj nekem annyira aranyos, hogy hihetetlen. Totál belezúgtam, ráadásul tette a hülye megjegyzéseit is. Anita szerint ebből lesz valami, bár ő már kezdeményezett volna a helyemben. Na ja, ő könnyen beszél. Úgy szeretném, hogy legyen valami…” Sokszor olvasom vissza a naplóm, ennél a résznél, mindig olyan furcsa érzés tör rám, mint másnap reggel, amikor felébredtem, és észrevettem, hogy írtál nekem.

„Remélem, ma este tudunk találkozni, szeretnélek jobban megismerni.”

Egy hónappal később

Hetekig kerülgettük egymást. Ha valaki azzal jött, miért nem vagyunk együtt, elhárítottuk a témát, másról beszéltünk. A „mi csak barátok vagyunk” verzió volt a hivatalos. Tudtam, hogy többet akarsz, mint barátság és te is tudtad, mit érzek, mégsem történt semmi.

Egy este véletlenül összefutottunk. Megint ugyanoda mentünk bulizni. Elhívtál sétálni.

Elhatároztam, hogy most, vagy soha, nem bírom tovább, hogy barátként kezeljelek, beszélnem kell Veled.

Egy padon ültünk. Megint nevettünk valamin. Valami hülye poénon. Rózsaszín ködben úsztam, lepkék repkedtek a gyomromban, és úgy éreztem, semmi sem tudná elrontani a kedvem. Mindig ezek voltak a tüneteim, ha megláttalak.

Haza kellett mennem. Mondtad, hogy hazakísérsz.

Ott álltunk a kapuban, mindketten totális zavarban, majd nagy levegőt vettem, és próba szerencse alapon eljutottam az első három szóig.

 - Én csak azt…

Elcsattant az első csók.

Remegő kézzel írtam aznap este naplót.

„Még most sem hiszem el… miért történik ez velem? Még nem éreztem ezt… váááá kész vagyok, valaki mentsen meg, én érzelmi jégcsapnak születtem és most meg… pfff mi lesz itt… remélem ír SMSt, mert ha nem…”

Ma

Hatalmasat csalódtam benned. Még mindig nem tudom elképzelni, mire volt jó ez az egész. Nem voltam itthon egy hétig. Tehetek róla?

Minden nap beszéltünk. Minden áldott nap elmondtad, mennyire örülsz, hogy összejöttünk, és alig várod, hogy hazamenjek. Életem leghosszabb hete volt, alig bírtam kivárni, míg leszáll a gép, rohantam volna Hozzád.

Előtte még elmentem a barátnőmhöz, közölni vele, hogy épségben túléltem az utat, a gép nem zuhant le, és hogy összejöttem Veled.

Amikor közöltem vele a tényt, összeráncolta a homlokát és furcsán nézett rám.

 - De hát barátnője van egy hete. Tegnap találkoztam velük, alig akarták abbahagyni a smárolást.

Nem tudtam, mit higgyek.

Felhívtalak megkérdezni, igaz-e.

Az volt.

Azt hiszem abbahagyom a naplóírást. Nem hiányzik nekem, hogy visszaolvasáskor szembesüljek saját naivságom és vakságom tényével.

„Elegem van. Ha ez szerelem, nem akarom érezni többet. Ha nem az, akkor sem. Gyűlölöm… meg tudnám ölni… de mégis szeretem. És hogy mi a legrosszabb az egészben? Még mindig remélem, hogy felhív és közli velem, hogy engem akar. A remény hal meg utoljára.”