"Teltek a hónapok múltak az évek,
Ők nem is tudtak tán egymásról, csak saját világukban éltek...
Éltek, éltek de egy nap mégis egy helyre vetődtek,
Valamit megláttak a másikban s csak meséltek...
Meséltek, meséltek mint apró gyermekek,
Kik még hiszik a hű és igaz szerelmet...
Szerelem? Talán...talán az...vagy tán mégsem
Én csak ismételgetem ezt, csak magamtól kérdem...
Egy nap a fiú felhívta a kislányt, s ő egy pillanatra szólni se mert,
Szíve egy pillanatra kihagyott, majd a fiúéval egy ritmusra vert...
A lány ajkáról csak úgy özönlöttek a szavak,
S a fiú csak nyelte könnyeit a fájó sóhajok alatt...
Az az este megváltoztatta mindkettejük életét,
A fiúét talán csak egy kicsit, de a lányét...!
Feladta a biztosat, s félve tekintett a jövőbe,
Hátha egy nap remegő kezét fonhatja bele az Övébe...
Az Övébe...kihez hasonlóval még nem találkozott soha,
Kinek lénye, bája és szíve maga a csoda...
Egy nap a fiú hívta, remegő hangja kétségbeeséssel volt tele
Újból rossz útra tért, a lány érezte mellette a helye...
Ment hát, rohant, ki a havas állomásra,
Ám valami mégis eszébe villant a vonatra várva...
"mi van ha nem is én kellek neki?"
Fájó szíve e szavakat sugallta neki...
Mégis felszállt, már csak a füttyszóra várt,
Behunyt szemmel már látta elsuhanni a látóhatárt...
S épp mikor a vonatszó felhangzott, mintha csak a rémület
cselekedett volna,
Felpattant helyéről, leszállt, s jegyét elhajította sírva,,,
Pedig aznap már vele ölelhette volna, úgy mint álmában minden este
S nem értette szíve ilyen tettre miért vezette...
Teltek a napok, múltak a hetek
A beszélgetések egyre ritkábbak lettek...
Mégsem telt el nap hogy a lány ne gondolt volna a messzi fiúra
Hogy minden éjjel álmaiban ne kelt volna útra...
Egy nap mégis...megcsörrent a telefon,
A régi ismerős hang csendült fel a vonalon...
"Hiányzol"- mintha csak a lány szívéből szólt volna...
A fiú szavaival a lány szívében felcsendült a régi-régi nóta...
Menni akart volna...menni oda ahova szíve vágyott,
Átölelni Őt, s együtt megismerni az egész világot...
Vágyott arra hogy lássa, ne csak a fehér kortermi falakat
Hogy újra hallja a már régen emléknek hitt szavakat...
Ám mégis a sors közbeszólt, s a lánynak mennie kellett,
Egy másik helyre kellett mennie az álomvilág helyett...
Messze, egy messzi helyre, egy idegen világba,
Ám még ma is minden nap súgja hű szavait az éjszakába...
Pár szó, csak egy vallomás, lehet valakinek semmiség
"Még mindig Tiéd a szívem...mint már oly nagyon rég"