Farkasasszony-dal

A folyóm mindig éjszaka hívott látogatóba
A mezőmön sétált  - dalolt – táncolt a mély
Tüzemet éjszaka kellett raknom Neked -
amikor  Hold ölelt át egemen…

Mert ketten voltak – akik megöltek

Az egyik a vállához emelt kegyelmét

belemártotta életem folyamába

A másik megfosztott a szabadság virágától -

Kereteket kényszerített végtelenségemre
A meséket egyedül kellett

hallgatom már az éjben
Villámcsapásként ért a hirtelen halál
Nehéz szívű könyörületed

haldoklásomat megváltotta…
De mindig újra és újra kezdem –

Soha fel nem adom …
Amikor hozzám érsz… érzem - 

életre kel a bőröm…
Magas fáid útját járom  –

s belém hasít a tudat…

Veled átélem milyen

 az égi-földi szeretkezés...

Hajnalcsillag

Soha olyan fontosat –

soha olyan igazat
nem mondhattam

mint éjszakáim hajnalán
elfáradtam vándorolni  -

nevettek piciny kísérőim
kinevették könnyeim

sötét ragyogását
túlragyogták gyöngyeim

s szétszórták az Égben
repültek -  szálltak - 

hófelleggé váltak
szív-sivatagi forróságba

lehulltak esőként
a Szaharába...

Esik esőm – esik – szemedre esik
szempilládra esik – esik sós eső
életed fájára -  de megijednek -
visszafordulnak az égbe
sós esők újra szemeim fényébe…
visszasírnak bele szívembe
elkeverednek véremmel
felhulló esőm sója

megöli zöld szigetem

leégeti …
Most ne!
elviszi - sárga sivataggá teszi
s nincs többé már senki…
mert káprázat néha az élet
bolond aki elhiszi
s eltéved...

Lefekszem a földbe mélyen
mégsem alszom el végleg
kergetnek szorgalmasan
a sápadt fények
nyugtalanok a vetített képek
nézem Istenem némaságát
álmatlan mélységes álmát
rám kövül az éjszaka
az álom kényszer-zubbonya
feloldoz csillagom hajnala…

Gyere haza!
Igen - megyek...
De hova?

Van még hajnal
van még ragyogás?
vagy játszott velem
a hinni-nagyon-akarás? 
de csak a Nap kelt fel álmaiból
azt hiszi látni fogok benne
nem tudja - nincs már
semmi kedvem erre
fáradt vagyok
ez sok
ez sok volt nekem
maradok a porban
csillagnélküli nyomorban

ahol nem vár senki
arra fogok én már menni
ha ott sem fognak szeretni
hajnalcsillagom fog elvinni
levetem testem

itt hagyom földi ruhám

csillagom szárnyán megyek

Hozzád…

Kiszáradt fa

Kiszáradt lelkű fám - kire vársz világvége szélén
Ki változtatja át törött álmaid virágözönné
Ki öleli át ágaid zörgő csontjait tavaszvágyón
Ki áll melléd eltakarva égetően kopárrá nőtt Napod
Ki ad árnyat levéltelenséged zörgő magányában

Nézd ott áll a másik – ott áll és vár ezredévek óta
Nem látod ujjongását – nem látod meg hervadását
Átadod csontágad keménységét fényének
Lassulnak idők léptei – elhullnak levelek kiáltásai
Pottyannak zöld reménycsodák a földre

Áll szótlan borongásban kettévált egy-élek sikongva
Kiszáradt ágak nyúlnak árván  magasba
Nem éri el egymást  levéltestük
Kitépi gyökerüket orkánkezű  szél
Örökléptű képet fest róluk

nevetve a mindenség...

 Holdfény