Ugyanazt a porréteg által fedett asztalt törli le sejtelmesen a Keddi
szél, mely szokásos hatórai csobogással lépett be azon az ablakon, melynek
fényszűrése - immáron sokadjára - fénytelenségbe átszűrő, mélységesen vak
alliterációval szűnik meg naphosszat, az éjbe átnyúló fényponti szürkeségbe.
Az éji oktalan szükség, tévelygések diszkvalifikálhatatlan borzalmai
merengnek vissza arról az átlátszatlan üvegről, melynek megduplázódása már csak
szemünkben éli a hanyatlás féktelen emóciók összvességének mivoltát.
Szinkópákkal dúsított ablakunk nyikorgása olyan mélyre hatoló, felületi
tályogot borzaszt lelkünkben, melyet az elviselhetetlenségig suhanó árnyak
követnek a fájó műtőasztalra.
Együgyűek félő szava hallatja a számunkra szűnni nem akaró - de mégis lelkünk
vajúdását csillapító - Halleluját.
Vége…?
Nem, még borzad. Remegő testében még borzad lelke. Tehetetlenségünk és tenni
akarásunk szaporátlan tétovaságával válunk koronatanújává - sokadik
életművünknek - e testnek.
Sárbatiport teste utolsó rángásai végtelen kiegyensúlyozottság és harmónia
lelki szemeink tükrében.
Legalább is úgy teszünk mintha… …de már mi is elhisszük a valótlan valót, s
beleolvadunk a Keddi-vizit viharos közönytengerébe.
S mégis félünk.
Keretbe foglalt fájdalmatlan fájóságba, szűnni nem akaró, székletbe zárt
fájdalmak szűnni nem akarását akasztjuk ki a plafonra…
S figyeljük - torkunk gombócával - félve önmagunkat, testünk társításával
zsebünkben. Végigpergetve életünk egyszemélyes moziában guggolva kukkoljuk
létünk buborékként szétpattanó, színes szinkronizált koreográfiáját.
S karmunkon szorosabbra húzzuk a végső cédulát tartó köldökzsinórt…
Felkavarva életünk szenvedélytelenségét válunk a Prosectura részévé, hol
besüllyedünk barátink ártalmatlan naivitásába…
Kettőt fordítunk rajta s eldobjuk a kulcsot…
A többi néma sóhaj…
Mátészalka, MCMXCI. XI. XXVI.
vissza |