Rongyként legördülő fohász járja át, lelkünk vakkantástalan szomjúságát
felétek, ki még vagytok.
Puha lepelként lelkünk fájóságát vonyítva ülünk mozdulatlanul azon a
sírkövön, mely alatt immáron soká és a végtelenségbe nyúló holnapig foszlunk ki,
önmagunk megismerése gyanánt.
S félünk.
Ha majd minden kivilágosodás tanúivá válhatunk, s előttünk se lesz már
titkunk, akkor válunk olyanná, mint te vagy. Kiemeljük önmagunk, kézfogásunk
kézfogástalanságával, hogy újabb valóságtudatra ösztönzés helyett, visszatérjen
lelkünk a vigyázó feszélyezetlenségbe, melyben élnie kell –muszáj.
Vágyakozva az újabb hantolásra mérünk önmagunkra naphosszat újabb féltő szót,
hogy Vigyázz!
Mátészalka, MCMXCI. XI. XX.
vissza |