Összegyűrt álmokat és kifakulatlan arcokat nézve, nyugalmam pillanatnyi képei közt rosálva várok rá, hogy újra felbukkanjon a fény. A fény, mely direkt kóceráj falai közt talál megnyugvást s elnyelődik a szégyenben. Abban a szégyenben, mely roskadástól telve feszül a falon.

És hirtelen átfutott egy gondolat…

Egy nemes gondolat…

Egy hasznos gondolat, hogy mégis…

Megvilágosodásom csörrenetes csapódása, ajtóm szárnytalan nyikorgása ébreszt föl a félálomból. Melyben csupán pillantásom pislantása tartotta az életet.

Kitágult pupillám szürkeségével pislákolok az eljövendő elmúltjába, s nem várok tőle semmit.

Botorkálok a sötétségben a magatehetetlenségem nyöszörgésével tusázva, és csak néha ütközök a remény fénytelenségébe. Ekkor hirtelen fulladt tüdőm repedezettlenségével állok meg, hogy lerójam egyperces kegyeletem a szépért…

S hogy szép-e a szép, s hogy egy e a perc, azt én döntöm el…

Állíthatom hasznomra hitem. A perceket órákra, évekre, egy életre megállíthatja. S ha majd pezsgőt bonthatok az örömpillanatok felett, tudom, hogy abból egy korty sem az enyém. Csak legyen, ki megosztja kortyát velem…

Nem bánom, ha a koccintás zaja ébreszt föl…

S elszakít újra…

Az elfelezett korty más szájízt ízleltet, s ez elég kell, hogy legyen…

Félek örökre elég…

S beborít a hamu…

Egy csepp elég, hogy tisztuljak…

A rajtam gyöngyöző, magaellőtt görgetné hamuvázam, s kiszabadulhat végre szivárványszínem egyike…

Mátészalka, MCMXCII. I. XII.

vissza